Harkai Vass Éva
Írásgyakorlatok

6. Homokpadok, egybeáramló nyarak

Fekszel a parton, arcod eltakartad, ne tűzzön szemedbe a fény. Anélkül, hogy tudtad, láttad volna, az epizód megörökíttetett, levéltárcádban ott az utolsó nyár részletének dokumentuma. Időközben előkerült a városka térképe is, azé a helységé, amely más térképeken nem is látható, a környék strandjai között azt is megtalálod, amelynek nevét elfeledted. Most ráleltél: Hlavišće, mondod ki hangosan, hogy felidézd a névhez tapadó aurát, az érintetlen természet lenyűgöző látványát, a hideg forrásoktól zöldbe váltó tengervizet. Azurit és malachit kavicsokon jártál, féldrágakő nyárban, anélkül, hogy tudtad volna, anélkül, hogy készültél volna rá. Egybeáramló nyarak, homokpadok, naptejfoltok, többféle heves szomjúságot keltő tintahalak. Tíz év után egy másik világként feltáruló régi, amelyben nem idegenek, hanem otthon voltatok. Az elhallgatott részletek közepette nem is sejtetted, hogy félelmet kelthet ez az újra-felfedezés, az immár idegen világ határainak áttörése. Lelkendeztél, hogy Zágráb, újra Zágráb, Ilica, Felsőváros, Kőkapu, nem gondolván arra, hogy a kimondatlan mondatok, szavak, a hallgatás mélyén szorongás remeg. S végül a mindent, félelmet, szorongást feloldó elégia: a híd túloldalán a kezdetek kezdetén érintett hely, mely visszaérint: Kraljevica. Hozzá Kosztolányi Tengerszemének egzisztenciális felismerése, hogy minden kopottabb, szürkébb, hogy minden kisebb és összement, s akkor még nem is tudod, hogy kezdet és vég egymásra másolódik, hogy az utolsó színterek egyike ez. Kellő iróniával veszed tudomásul, hogy az akvárium fala nagyít, mégsem akkorák a közszemlére kitett halak, enyhe mediterrán szemfényvesztés a többször látott forgalmas tengerparti város színfalai között, s alig érsz haza, nőni, dagadni, terebélyesedni kezd a nyár s mindaz, ami bele tartozott. A délszaki fák keretezte erkély kultikus hellyé, a sziget oda látszó kopár partja őskori leletté lesz. A többit már csak hozzáolvasod: furcsa nevű sziget, nevében egyetlen magánhangzó nélkül, mediterrán kulőr lokál, ezt is az irodalomból tanultad. A hely, ahol nem tartózkodsz, de a szemhatárban benne van, s ott is marad.

7. Újra tanulod idegenné vált arcodat

Megszabadulni a rád nehezedő, fölösleges súlyoktól, a megritkult levegőben kitölteni a réseket. Felismerni a kisiklásokat és túlzásokat. Betartani a távolságokat. Jó és rossz a helyére kerül, s a belakható térben helyreáll az egyensúly, a tükörben újra tanulod idegenné vált arcdat. Alig néhány hónap után a felismerés: két évtizeden át fordított értékrendben éltél. Amit szilárdnak hittél, váratlan pillanatban inogni kezdett, s amikor leomlott, a kötődés mélyén idegenség, dacos kívülállás mutatta meg magát. Kívül maradni mások éleletén, kulcsra zárt kapu mögött építeni magunk köré a sivatagban bástyát, ódon babonás vár falait? Vagy felnyitni a zárakat: nyílt tekintet és ragaszkodás, más arcában ismered fel vállalható arcodat. Ha többekében is, nem véted el az arányokat s az árnyalatokat: a nyíltság nem azonos az őszinteséggel, a spontán beszéd nem mindig igaz, a kertben mindig is ott lapult a sánta kutya. Nemcsak a leírt, a kimondott szónak is súlya van.

Évek hosszú során át mégis: kimondatlan szavak, mondatok, az idegenség tereiben megül a némaság. Mit tudsz arról a világról, amelynek közelében éltél? Legfeljebb azt, hogy több világ van, s nem mindegyik egybeolvasztható. A házban van szoba, amelyben még nem jártál, rejtve maradtak előtted sorsdöntő részletek, s a titokban tartott epizódok mélyén még mélyebb titkok rejlenek. Ugyanakkor mindezzel egy időben: az összehangolt, egyértelmű mozdulatok, a szinte egyként működő ízlés és értékhierarchia, s a megfelelések peremén a saját integritásunkat biztosító s jóváhagyó különbségek, a kölcsönös érdeklődést és kíváncsiságot fenntartó, meghódítandó, szükséges másság. Hogy kitörhessünk ismétlődő önmagunk unalmából, hogy egyszerre tudjunk önmagunkká s mássá lenni. Megfoghatatlan, besorolhatatlan részletek. Kinek a testnyi, kinek a szétszálazódott, befoghatatlan tér maradt. Ha benyitsz az idegenség terébe, mintha egyenesen betörtél volna, azon nyomban megtapasztalod a menekvés riadt kísérleteit: menekülés a tekintetek, a beszéd, a test elől. Ha máshová, a nyitottság melegebb terébe lépsz, mellbe vág a váratlan intimitás, amire nem is számítottál. Rég nem hallott formában hallod a neved, a szavak csak neked szólnak, csak téged szólítanak meg és senki mást, akár gyermekkorodba érkeztél volna. A gyerekkor elmúlt, Crescence, de olykor mintha mégis tovább élne, van, akinek megadatik a képesség, hogy felélessze benned, s benned is megvan a képesség, hogy újra felismerd elfeledettnek hitt arcodat.

A felhők átvonulnak, s a hirtelen megvilágosodásban, mint eső után hátramaradt tócsák tükrében, felismered igazi önmagad.