Kern Ágnes
András hasa

Cserna-Szabó András ahhoz az egyre ismertebb és elismertebb, harmincas írógenerációhoz tartozik, akik már a rendszerváltás után ragadtak ceruzát vagy még inkább számítógép billentyűzetet. Sajátos stílusával fémjelzett novellafüzérei eddig négy kötetben jelentek meg: Fél négy, Fél hét, Félelem és reszketés Nagyhályogon és a Levin körút.

Négy könyv, néhány esszé, számtalan novella elszórva az irodalmi folyóiratokban. Szóval te egy híres fiatal író vagy?

- Nem tudom, hogy híres vagyok-e, és azt sem tudom, hogy fiatalnak számítok-e még. Az előttünk járó nemzedékeket visszatartották, sokkal később jelenhettek meg első könyveikkel. Talán ebből ered, hogy az "öregek" közül néhányan gyanakodva figyelték, amikor huszonéves fiataloknak megjelentek az első könyveik. A korábbi irodalompolitika mesterséges helyzetet teremtett, ami az utóbbi időben teljesen megváltozott. Amikor 98-ban a Magvetőhöz kerültem, már létezett az a koncepció, hogy minden évben legyen egy elsőkötetes szerzőjük. Ma már persze egy csomó dolog nem tetszik az első könyvemből, de nem bántam meg, hogy akkor megjelent.

A kritikusok pedig az értékes és a kevésbé tetsző fordulatokat, mondatokat a mérleg serpenyőjébe vetik, és jól megmondják, hogy te milyen vagy.

- Az ember huszonnégy éves korában, amikor kijön az első könyve, meg van róla győződve, hogy nála nagyobb író még nem született. Akkor nagyon rosszul estek a kritikák. Ezen túl kellett lépni. Ráadásul azt is megtanultam, hogy bizonyos emberektől a dicséret a legnagyobb sértés.

De legalább figyelemre méltatják az írásaidat!

- Igen, tényleg az a lényeg, hogy írjanak róla, hogy foglalkozzanak a könyvvel. Mondják azt, hogy szar, vagy hogy király, de ne középszerűzzenek le a hallgatással. Sőt, beszéltem már olyan könyves szakemberrel, aki szerint, ha rosszat írnak egy könyvről, akkor jobban fogy. A mi generációnknak azonban az a legnagyobb tragédiája, hogy nincs meg a kritikai hátterünk. Az a kevés fiatal kritikus, aki merészel megszólalni, az eggyel felettünk álló írói, kritikusi nemzedék nézeteit majmolja, ugyanazt a kánont fogadja el, ugyanazok az elméletek, a hangvétel, az értékrend. És ez sokszor nem működik. Nekünk sajnos nincs Balassa Péterünk, pedig nagy szükségünk lenne rá.

Írókból azonban, úgy tűnik, hogy van bőven. Szándékosan helyezted a hangsúlyt a gasztronómiára, hogy ezzel is megkülönböztesd magad a többiektől?

- A gasztronómia közelébe teljesen véletlenül kerültem. Amikor gasztronómiai újságíró-szerkesztő lettem, rájöttem, hogy a has témája a magyar irodalomnak egy igen súlyos szelete. Ahogy léteznek istenes versek, szerelmes versek, háborús regények, ugyanúgy van "hasas" irodalom is. Szinte mindenhol megjelenik, ott is, ahol nem is gondolnánk. A kávéházi nemzedéknél, Krúdynál vagy Kosztolányinál nyilvánvaló a vonzódás, de például Tömörkényből meg lehet főzni az egész alföldi paraszti konyhát, és Rejtőnél nagyon gyakoriak a "konyhai poénok".

Persze, de az evés mellett akadnak más elemek is.

- Az író nyilvánvalóan olyan témákat választ magának, amelyben megtalálja a számára fontos kérdéseket. Gondolj csak bele: a gasztronómia mindig gyilkossággal kezdődik, horrorral, hogy példaként csak a disznóvágást hozzam fel. Az evés kéjében kereshetsz egy pornószálat vagy akár a szerelmet. A borban ott az Isten. De ebben a tematikában jelen van a nosztalgia, az önzés, a gyönyör és többi a kikerülhetetlen történet. A gasztronómiában mindent megtaláltam, ami íróként izgatott.

És a sok nagy zabálásból egyszer egy nagyregény is lesz?

- Nem tartom magam regényírónak. Ma még biztosan nem vagyok az. Most novellista vagyok, és nem fogom bánni, ha az is maradok. Nem akarom erőltetni a regényírást. Bár a novellista ma nem éppen rangos állapot. A novellista az irodalmi senki földjén áll. Van az író, aki regényeket ír, és van a költő, aki verseket ír. A novellista pedig se nem hal, se nem hús, tulajdonképpen a kezdő, fiatal író szinonimája, aki még nem komolyodott meg annyira, hogy regényt írjon. Igazságtalan dolog ez, főleg akkor, ha arra gondolunk, hogy a magyar irodalom novellista irodalom. Kis túlzással Kemény és Jókai óta nincs regényírónk. Ez nem azt jelenti, hogy azóta nincsenek zseniális regények, hanem azt, hogy ezeket a regényeket novellisták írták meg. Hiszen Mikszáth, Krúdy, Kosztolányi, Karinthy vagy Móricz mind elsősorban novellisták, a novella vagy a novellafüzér műfajában dobták a legnagyobbat, és szinte mellékesen megmutatták, hogy ha akarnak, olyan regényeket rittyentenek, hogy ihaj. De hát hol van az Édes Anna az Esti Kornéltól, akármelyik Krúdy regény a Szindbád-ciklustól, és folytathatnám. Persze a kivétel erősíti a szabályt: mondjuk Szerb Antal és Ottlik egyértelműen regényíró. A kortárs prózairodalmat is így látom: a legnagyobb dobások a novella-novellaciklus műfajában történnek. Darvasi, Parti Nagy, Bodor, Lázár Ervin, Garaczi vagy Hazai mind igazi novellisták, akik jelentős regényeket is tudnak írni. És a kivételek is léteznek, mint például Spiró vagy Bartis Attila, ők vérbeli regényírók.

Pedig a mai világban könnyebb befogadni egy-egy novellát, mint végigolvasni egy regényt.

- Pedig a kiadók sem szeretik a novelláskönyvet, mert nem lehet őket eladni. Így aztán számomra jelenleg az az egyetlen lehetőség, hogy lebegek novella és regény között. Novallafüzéreket írok. Utálom ezt a szót: füzér, fokhagymaszaga van, de még nem sikerült jobbat kitalálnom. Az előző könyveimben is többnyire füzéreket írtam, valami mindig összefűzi a novellákat kötetté: vagy egy hely, vagy a személyek, vagy a tematika. Van egy olyan elvárás, hogy az ember majd megírja a nagyregényt és onnantól kezdve lesz rendes felnőtt író. Nos, lehet, hogy én nem leszek az. Lehet, hogy írócskaként fogok meghalni. Sőt azt veszem észre, hogy fogynak a novellák. Rövidülnek. A végállomás talán a nulla flekk lesz: a csend.