Rekviem, 1924-ért
Új volt, szép ez az élet cellád éj-üres mélyén, Kafka,
Fáradt, álmos pillád csak betüidre meredt rá.
Mit láttál te a szóban? Mért kellett menekülni?
Minden szó a papíron, egy sem a testen villant.
Párás ablaküvegben emberi életek táncát
Nézted, a szürke, kemény Prágát, és (s)írtad a vádat.
Nem kellett megitélned semmit, csak kifigyelni
Börtönné csökülő odvad fémes-poros rácsát.
Lányokat árgus szemmel lesni, álmodván azt
Hogy nem másé egy se az ég szürkéje alatt, csak
Tégedet illet minden mell és ingatag álom.
Nem láttad, mit hoz majd vádiratod ide hozzánk.
Kínok közt, bőrünkön isten sorsiratával
Olvasva brekegő német soraid közt, látod
Félünk tőled a szürkéből feketévé váló
Ég fátylában. Fél az egyén most Franz igazától.
Még igazabb vagy, mint száz évnek előtte, fáradt
Látásod, lásd, ebbe az újkőkorba nem ért el.
Írtál pörge papírra, de nem tudtad hogy más kéz
Átmásolja, s csúszós testeket ír majd össze
Börtönnaplóiddal. Gyermekivé leborotvált
Testek hordják bélyegként a te lelked sírva,
Meg sem sejtve hogy izzó szégyenükön téged, csak
Téged kell tisztelniük, úgy, ahogy apját gyermek.
S nem csak az emberi testeket űzi a görcs és bánat
Fák és gémmadarak húsából ítéletedet látjuk
Úgy kiviláglani, mint a napot felhőtakaróból.
Őrzi beton, kő, téglarakás szavad ízét, minden
Ház alapárkát piszkos körmeid ássák, mindezt
Nélküled. Kőfalak írójává lettél, ember!
Vészkalapodnak az árnyát így hordom tán én is
Pontjaid átlőtt bőrömben hordom folyton, és
Vessződ minden vértelen, árván kéklő főér
Arcomon. Három pont. ész, szív és nemzőszervek.
Mindent elrejt rajtam sok száz lánca betűdnek
Fuldokló torkomban gyűlik a kéznyomod egyre.
