Mérey Katalin
Reménytelenül
Lassan, tűnődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

 

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

 

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Megint hirtelen eszembe jut Zombor, a régi emberek, a Frányó bácsi, akit az apámék csak a Vrányónak hívtak, a Krónics-palota és a sárga asszony, a bolond Mile és az Ilonka, fölrémlik a vízhordó ember elnyújtott vodáár, vodáár kiáltozása, a sírásó, akitől mindenki félt; fölrémlik a gimnázium, a színház és a kaszinó, a macskakő és a Vadászkürt, a múzeum a mamutcsonttal és az evangélikus templom, a Párizsi utca, a mi utcánk, a Körút és a körúti hársfák, és nagyon fáj a szívem.

Fölrémlik a házunk, az udvar, az almafa, a nagyapám almafája; eszembe jutnak a nagymama cinkéi, az apám szerszámai, a padlás a keresztes pókkal, a pince a meztelen csigákkal, a ciszterna a szúnyoglárvákkal, az esővizes hordó az ebihalakkal.

Eszembe jutnak az egykori tavaszok, a forrón tomboló nyarak, a csendesedő őszök, a szigorú, havas telek, amikor az apám jégvirágaitól olyan izzó, biztonságos és ragyogó lett minden, mint nyáron; eszembe jut a nővérem nagy nehezen beszerzett karácsonyi magyar hanglemeze, amit a magyarok alatti, kurblis gramofonon hallgattunk, aminek a dallamai a nagymama hangján eddig mindig fölzengtek bennem minden télen, minden decemberben, amikor csak elmentem egy templom előtt, mindig, amikor leesett az első hó, amikor elkezdődött szívemben az ünnepvárás. Az idén semmi sem akar fölcsendülni.

Tél van.

Tél van a szívemben. Megfagyott minden, és dermedten hallgat. Mit mondana most a nagymama, mit mondana az apám? Kétszer rángatták el feje fölül az országot, talpa alól a talajt, mindennap vívta a maga harcát a múlt és a jelen kis és nagy rémeivel, mindennap kiállt a maga kis és nagy igazáért, a maga élőnek, egyetlennek és boldogítónak hitt igazságáért. Föladná-e a harmadik hazátlanság után?

"Fáj a szívem, a szó kihül. Dehát kinek is szólanék."*

Nem tartozom sem ide, sem oda, képzelt űrben, vak, süket, néma és jéghideg semmiben lebegek, mindenem, mindenkim tétova és bizonytalanul tántorgó, mint akit megrontottak.

Nem én kiáltok!

"Nem az vagyok, ki voltam egykor, belőlem a jobb rész kihalt."**

Veszítem, érzem, ahogy veszítem a valahovatartozásom, mintha szakadozna a folytonosság köztem és önmagam között; ködbe vesznek gyerekkorom tájai és emberei, biológiailag, emberileg és fizikailag már majdnem sehova sem tartozom, de még tartom a fejem, szeretném, ha volna visszaút, akarom, próbálom és igyekszem fönnmaradni és szeretni az Úristen gyönyörű, nagy művét, ezt a maga levében forgó, fövő, háborúzó, uszuló és uszító, fenekedő sárgolyót, hiszen az enyém.

Zsong, rémlik, majd szinte testté válva itt terem életem örök városa, Zombor és a zombori gimnázium. A teljes magyar gimnáziumból átvedlett vegyes tannyelvű gimi az ötvenes évek legvégén, a hatvanas évek legelején. Gimnáziumnak építették, nem holmiféle régi nemesi, kisnemesi kastélyból, kúriából átalakított homo novus gimnázium. Eszembe jutnak a filozófiaórák, a józan, bölcs, - gimnazista gyerek számára talán túl bölcs -, nagyon-nagyon emberi és feledhetetlenül ember filozófiatanárunk.

Nem tehetek róla, a párhuzam olyan elemi erővel támadt föl, hogy semmiképp sem tudom elnyomni; olyan erőszakosan nyomul felszínre a homlokom mögött, hogy szinte szétveti a koponyámat, szétmorzsolja a csontjaimat. Hogy is mondta az öregúr? A német népnek egy része bűnt követett el az emberiség ellen. Ne felejtsék el! Egy része. CSAK EGY RÉSZE! És ne felejtsék el, ők adták az emberiségnek Beethovent és Mozartot, Goethét és Schillert. Talán mégsem hűlt ki a szó. Talán mégiscsak van kinek szólani.

Ennek a népnek egy része most bűnt követett el a másik része ellen. Nagy bűnt, vitathatatlanul nagyot. DE CSAK EGY RÉSZE. És ez a nép adta velünk együtt nekünk és a világnak a magyar legendákat és a déli harangszó regéjét, velünk együtt adta Kölcseyt és Vörösmartyt, Madáchot és Mikszáthot, szegény Kosztolányit és Széchenyit, a Bolyaiakat és Bethlent, Bartókot és Kodályt és mindazokat, akikhez mindörökké tartozunk, akiknek szava a mi szavunk, akikkel egyek vagyunk, akik része kultúránknak, ittlétünknek és egész létezésünknek, hiszen mindannyian ugyanazt a gyönyörű, egyetlen nyelvet beszéljük és valljuk magunkénak, amelyhez fogható nincs még egy a világon.

Csak egy része hát.

EGY RÉSZE! Anyanyelvünk jogán, apáink miatt, gyerekeinkért és unokáinkért, konokul, dacosan és makacsul, vakmerően, hívatlan és kéretlen, kitartóan most, egy új esztendő hajnalán, és nem hagyva annyiban, akár dőrén és ostobán, de csak azért is mindannyiunknak, az önmagunk és önmaguk ellen vétőknek is boldog, áldásos, szép ünnepet és közös újrakezdést!

* József Attila - születésének centenáriumára emlékezünk az idén

** Arany János