Mérey Katalin
Túlélés

Féltem a madarakat.

Gyanús a januári nyár. A fák fehér törzsüket nyújtóztatják, ezüstös kérgük ragyog, tavaszi szagok szállongnak, minden megenyhült, mintha mindenki mindenkit és mindent szeretne, de valahol lapul, lesben áll a tél. Csapda. A cinkék sejtik, ösztönösen tartanak tőle, szorgalmasan röpködnek az etetőre és vissza a kopasz ágak biztonságába, pedig talmi biztonság, a fák, az utca, a világ teljesen átlátszó a téli lombtalanságban.

Rengeteg a veréb, ők is élnek a gyanúperrel, csipegetnek, amit és amennyit csak lehet; amikor rárepülnek a magra, a cinkék megszeppenve visszakoznak, odább röppennek és várnak, kivárják, hogy sorra kerüljenek. A verebek csapatostul jönnek, csapatostul mennek, a raj leszáll az etetőre, és nem mozdul, amíg jól nem lakik; csapkod, csívog, veszekszik, marakodik, kapirgál, összefeni csőrét, tollászkodik, szemetel, szerteszórja, amit nem szeret, és nem hagyja, hogy mások is odaférjenek. A cinkék várnak, megtanulták, tudják, hogy majdcsak ... megkapaszkodnak a meztelen faágban, szemük figyelve csillog, fekete fejecskéjük ragyog a csalós fényben, mellecskéjük szinte aranylik. Nagyon féltem őket, talán azért, mert amazok többen vannak, talán azért, mert mintha megcsappantak volna, amióta azok a mások tömegesen idejárnak, mintha egyre kevesebben volnának, de lehet, hogy csak azért, mert az enyémek. Zavarnám el a verebeket, de tudom, hogy nem lehet; különben meg hiába. Valóban sokkal többen vannak.

A cinkék türelmesek, csipognak, pittyegnek, hívogatják, biztatják egymást, van köztük emléket idéző széncinege, kedves barátcinege, kopogó kékcinege, néha közéjük keveredik egy-egy zöldike vagy meggyvágó, hozzájuk csapódik egy-egy fenyőrigó, csuszka vagy pinty is, a feketerigó kicsit odébb várja, hogy hozzájusson a félbetört almához, karcsú, kecses és bársonyos, gyönyörű, szép nyakú madár ... Mindannyian kiböjtölik a verebeket, sejtik, érzik, tudják, kell a tartalék a túléléshez. Kegyetlenül kemény világ, a csöppnyi madárka egész télen energiát gyűjt kis testébe, hogy tavaszkor újrakezdhesse.Teszi a dolgát, amit rászabott az Úr.

Kismadársors. Költ, etet, szárnyára ereszti kicsinyeit. A cinkepár naponta 300-600-szor visz eleséget fiókáinak, télen a szűkös rovar- és póktáplálékon kívül magokat is eszik, hogy túléljen. És aki túléli, az újrakezdi. A párok revírjeikhez ragaszkodnak, és oda, ha életben maradnak, visszatérnek. A napraforgószemeket rendszeresen el is raktározzák fakéreg mögé, fali nyílásokba, repedésekbe. Ezekre a rejtekhelyekre néha más madarak is rábukkannak, és kifosztják őket. Bár ezek a helyek mindig a határon belül vannak, a madarak nem védik őket az odaérkező más fajokkal szemben. Kismadársors az is, hogy a széncinege alakja és nagysága az adott üreg terjedelmétől függ. Így volt ez a nagymama cinkéivel is, csak mi akkor nem tudtuk.

Azt olvastam az újságban, hogy minél hidegebbre fordul, annál többféle madár jelenik meg az etetőnél. Ezek közül egyesek úri módon viselkednek, mások nem. Például a cinkék kivesznek egy magocskát, elrepülnek vele öt-tíz méternyire, és lábukkal az ághoz szorítva bontják ki. A zöldikék és a csicsörkék csak kifordulnak az etetőből, és a hulladékot a földre szórják. A kedves kis verebek, azok veszekednek, bent hagyják a szemetet, de őket is szeretjük. Új vendégeink a meggyvágók és a téli pintyek. Viselkedésüket nem ismerjük, de megjelenésük örömmel tölt el.

A magyar azt mondja: Isten madárkái, Isten madarai; Tompa madara fiaihoz beszél a mai napig, Arany a rab gólyáról írt, a rab gólyáról, amelynek rossz emberek újra meg újra levágják, elmetélik a szárnyát, nem repülhet, bele kell halnia a vágyakozásba, a sóvárgásba, Móra megértette, mit mondanak a madarak, Tömörkény szívet tépő elbeszélése a didergő, megfagyott vándorokról, az otthoni kis fecskékről szól - Isten madarai Magyarországból jöttek. "Gyönyörűséges szeme van a fecskének, kis acélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint."

Hitünk szerint boldog az a ház, ahova gólyák, fecskék fészket raknak. Pusztítani tilos őket, sőt, lehetőleg a kedvükben is járunk. Fészküket nem szabad leverni, mert szerencsétlenség szakad a házra: tűz támad, meghal valaki ...

Mosdóvized vérré váljon

Törülköződ lángot hányjon! - Így átkozta meg a kis fecske a dölyfös gazdát, mert leverte a fészkét. Fogott az átok, elégett a ház, meggyújtotta a villám. Ahol a fecske fészket rak, ott béke, egyetértés és boldogság van. Így tudta a nagymama, és így tudta az apám is. Öreg, görnyedt, és lassú mozgású volt már, nagyon-nagyon közel járt a földhöz, de a kapu alatt, a villanykörte mellé rakott fecskefészket nem bántotta, bármennyit kellett is söpörnie alatta. Tudta, hány kis fecske van, számon tartotta őket, leste, mikor jönnek meg és mikor repülnek el. Tavaszkor mindig fölhívott: megjöttek a fecskék! Itt vannak!

Mutatom a lépteit mellettem aprózó kis embernek: idefigyelj, mire igazán kitavaszodik, a cinkéknek fiókáik lesznek, visszajönnek a fecskék, itt fognak csicseregni a villanydróton, ide várjuk őket, ők Isten madárkái.

Kitavaszodott végre, kinyíltak a fák, illatozik az egész világ, rigó, cinke, fecske, gólya együtt van már, még a dolmányos varjak is ünnepelnek, hallatszik a madarak szava: nyitnikék, kell-e dió fiú. Móra figyel odaátról, érti-e most valaki, Tömörkény is ott van, találkoznak az apámmal, immár együtt figyelnek. Egy apró, pici, rövidke pillanatra megtorpan a világ, a nyiladozó értelmű kicsi ember odaujjong a kis fecskének, az apám pedig megbékélve és megnyugvással biccent.