Mészáros Zoltán
Tavaszi szél

- Tomi is Titov Veleszbe kapott behívót - mondta Csaba. "Hát jó, akkor majd bemutatsz neki." Tomi örült, hogy nem kell egyedül mennie az ismeretlenbe. Emlékszem, hosszasan bújtam a földrajzi atlaszt, mire megtaláltam az általam még soha sem hallott városnevet, a nekem kirendelt célpontot az összjugoszláv katonai lutrin. Utunk azonos iránya barátokká tett bennünket. Belgrádig volt ülőhelyünk, aztán vonatot váltottunk. Éjfélig álltunk a folyosón, majd utána átmentünk a hálókocsiba, és ott a folyosón a földre feküdtünk, kis táskáinkat használva párnaként. A jegykezelő rúgott bele enyhén a talpunkba.

- Katonaságba megyünk, és Szabadkán nem lehetett helyet foglalni a belgrádi vonatra.

- No mindegy. Menjetek át ácsorogni a másik vagonba.

Valamennyit ácsorogtunk, majd visszamentünk aludni. A jegykezelő, szerencsére, nem járt felénk egész éjszaka. Kosovo Poljénál ébredtünk fel, hajnalban. Akkor még Kosovo Polje az volt, ami: elhagyatott, Isten háta mögötti nagy semmi. Majd csak kb. kilenc hónap múlva "magasztalja" szimbólummá a majdani diktátor. Itthon azt mondták, használjuk ki, hogy civilek vagyunk, és éjfélig halasszuk a kaszárnyába érkezést. Amikor Titov Veleszbe értünk, az állomáson egy katona mondta, segít megtalálni a kaszárnyát, és nincs értelme, hogy éjfélig hülyéskedjünk a városban, jobb, ha még nappal elintézzük a civil ruha "levetését", hazaküldését, a katonaruha átvételét, a fekhely kiválasztását. Amikor beértünk a kaszárnyába, megkérdezték, jól vagyunk-e. Én lázas voltam. Megmérték a lázam, majd befeküdtem a kaszárnya gyengélkedőjébe.

Egy nappal a bevonulás előtt egy kb. húsz kilométeres biciklitúrát tettem. Végiglátogattam a már halott szerelem helyeit, hogy magamba szívjam őket, hogy legyen mire emlékeznem. Máig sem tudom, miért hagyott el, ill. tanácsolt el, rúgott ki a lány... Talán azért, mert tudta, hogy egy évig távol leszek. Akkoriban nem tudtam jobb magyarázatot találni, pedig könnyen lehet, hogy igazából más volt az ok... Palicson ért el az eső... Megfáztam.

"New color, new dimension" - mondtuk egymásnak a bevonulás előtt, egy akkor népszerű dalra utalva. És valóban sokkal több szürkészöld olajbogyószínt láttam magam körül, amikor kikerültem a gyengélkedőből. Pedig én a tiszta színeket szerettem. Macedóniában az ősz egészen más, mint Szabadkán. Október elsején, egy padon üldögélve, magam elé révedtem a szinte augusztusi hőségben. Az egyik újonnan megismert sorstársam kiszedte belőlem, hogy éppen születésnapom van, a tizennyolcadik. Több se kellett neki, mindenkit odacsődített, és habár még csak két hete voltunk katonák, nagy ivászatot rendeztünk. Aztán egy másik októberi napon összecsődítettek bennünket, hogy elmondják, mi újság, hogy Vajdaságban, Újvidéken valami történt, ne aggódjunk azonban, semmiség az egész. Nem tudtam elképzelni sem, miféle semmiség lehet az, amiért így összecsődítettek bennünket.

Fogadtatásunk csúcspontja az volt, amikor a kaszárnya parancsnoka tartott előadást. Azt mondta: A katonaságban kötelező a feltétel nélküli engedelmesség, hiszen képzeljük el, ha a harcban lehetőség van arra, hogy egy század feláldozásával megmentünk egy egész ezredet, akkor fel kell áldozni a századot. És én elképzeltem... Körülöttem mindenki helyeselt, de én a századra gondoltam. Amikor óriási sorokban álltunk az ebédért vagy a reggeliért, a Hair egyik dala járt az eszemben (a Vietnamba induló, repülőgépre szállóké). Vajon hogy van a civil szerelmem, jutott eszembe ilyenkor, de erről nem tudhattam semmit, hiszen nem írt. "That's me, that's meeee.."

Vért fogtok pisálni! Ordította az arcunkba Bašić, az egyik tizedes, amikor fenyegetőzni volt kedve. Bašić olyan volt, mint a neve: "Éppenazértsefi". Amikor levelet kaptunk, szétosztáskor egy-egy sörrel "büntette" azokat, akik nőtől kaptak levelet, így volt mit innia. Reggel kéjesen ordítottak öt órakor ébresztőt, hogy aztán a reggeli torna után sorakozó legyen. Katonáskodásomig szerettem borotválkozni. Volt abban valami művészi, ahogy az ember eltünteti a szőröket az arcáról. Az pedig egyenesen felemelő, amikor tíz-egynéhány éves korában konstatálja az ember, hogy van néhány szőrszál, amit le lehet borotválni. Nem szeretem a sietséget, így még este nyugodtan megborotválkoztam, hogy aztán reggel egy túlbuzgó tizedes a szőr növésének ellentétes irányában időnként végighúzza a kezét az arcomon, és azt mondja: "Nem elég sima." Aztán a vezetéknevemet elképesztően eltorzítva ordította: - Futólépés! Borotválkozni! És amikor a kiképzés ideje alatt, teljes felszerelésben, hegynek fölfelé meneteltünk órákig, akkor is a civilekre gondoltam, meg az anyámra, hogy minek is szült meg.

Tomi másik században volt, így neki is csak távolról inthettem, ha éppen láttam. Később sem tudtam meg, hova helyezték át a kiképzés után. A századomban nem volt egy magyar sem. A szomszéd épületben volt Laci, aki 25 éves volt. Az egyetem elvégzése után ment katonának. Fizikus volt, úgyhogy alkalomadtán lehetett vele beszélgetni a csillagokról. Aztán véget ért a kiképzés, és soha többé nem találkoztunk.

Ništović százados azzal búcsúzott, hogy felejtsük el a nevét, és azt is, hogy valaha Titov Veleszben voltunk. Menjünk el a jó emlékekkel a határőrállomásra. Én az Ohridi-tó partjához kerültem Tyafaszanra. Macedónosan Kaffaszan, de soha nem mondták így. Neve albánul hosszú nyakat jelent. Azért kapta ezt a nevet, mert egyedül itt szeli át völgy a határvonalat (vagy határvonal a völgyet), és akár tankokkal is át lehet jönni. A "karaulában" majd negyvenen voltunk. Mellettünk volt egy határátkelőhely, vámosokkal. Körzővel lemértem, hogy az akkori Jugoszláviában nem is volt távolabbi hely számomra. Rokonaim és barátaim némelyike meg is jegyezte, hogy jó messze a (q)Tyafaszán vagyok. A hegyek hullámzása Wordsworth Hamvas közvetítette zöld hideg tüzét idézte fel bennem. Megismertem minden sziklát, megszerettem a hegyeket. Megszerettem a tavat, és a búbos vöcskök násztáncát (ha már én nem násztáncoltam). A kiképzés ideje alatt nem nagyon volt időm olvasni, de legalább nem lopták el Suetoniusomat, és Cicerómat. Könyvek nem kellettek senkinek. A határon már Homéroszon is túljutottam, és Béla barátom átmenetileg Péleusz lett. Néha azt hittem, én is elleszek a pacsirták hajnali dalában heverészve, de mégsem lettem... Sokszor kérdezték, miért Jugoszláviában szolgálok, és ha például a magyar meg a jugoszláv focicsapat játszik, kinek drukkolok. És ha Magyarország megtámadná Jugoszláviát, kinek az oldalán fognék fegyvert. Nekem pedig, ott a határon, csak egy értelmes mondat és dallam jutott eszembe, az Imagine: "Képzeld el, hogy nincsenek államok, ez könnyű, ha megpróbálod, semmi, amiért ölni, és halni kellene."

Márciusban jutottam először haza. Huszonnyolc napot tölthettem otthon. Béla barátommal annyit jártunk szórakozni, amennyit lehetett. Jól felkészítettem katonásdiból, hiszen júniustól neki is be kellett vonulni. A fordulatok, a kifejezések mind szerbül jutottak eszembe, ilyenkor nagyot paskolt Béla a vállamra vagy a hátamra: "New color, new dimension" - mondta, és dicsérte szerb kiejtésem javulását, amelyből eltűnőben volt a "hortobágyi" akcentus. Csaba is, véletlenül, akkor jött haza, amikor én. Egyszerre mondtuk ki a katonaságban összeszedett "szakszavakat". Folyamatosan meséltünk történeteket arról, hogy éppen mi szenvedünk legtöbbet, vagy arról, hogy éppen mi voltunk azok, akik leginkább megúsztuk a nehézségeket. Huszonnyolc nap alatt valamennyire visszazökkentem a civil életbe, de csak valamennyire. A társaság, amelyben otthon éreztem magam, felrobbant. A lányok szétszóródtak új társaságokba, a fiúk pedig szanaszét az országban, egyesek már visszajöttek, mások elmenőben voltak. Éreztem, hogy soha többé nem lesz semmi ugyanolyan, mint amilyen volt. Szerelmemet többnyire csak távolról láttam, általában nem is nézett felém, az eltelt fél év alatt teljesen légiessé vált, a-ha - jutott eszembe - I've been loosing you.

A "karaulán" csak egy magyar volt, ő is véletlenül. Nem sokat beszélgettünk, sofőr volt, én meg a határvonal mellett töltöttem időm nagy részét. Béla átrajzolta nekem az íróasztalom felett függő csillagtérképet pauszpapírra, és elküldte. Amikor éjszaka lesben ültem, a határsértőket várva, kis lámpácskámmal időnként a térképre világítottam. Jó ismerőseim lettek a csillagok, megszerettem őket. Úgy éreztem, csak rájuk számíthatok, hiszen ők mindig pontosan ott vannak, ahol lenniük kell, nem lehet őket áthelyezni, és nem is mennek át egy másik társaságba. Ők voltak azok az állandóságok, amelyek egyébként hiányoztak az életemből... A hullócsillagokat is figyeltem, hanyatt fekve, tágra nyílt szemekkel, hogy mindig ugyanazt kívánhassam. Magyar sorstársamat sem Goethe, sem a csillagok nem érdekelték, mégis, amikor elment, úgy éreztem, egyedül maradtam. Néhány nap után mondták, valamit álmodtam, és hangosan beszéltem, de senki sem értette. Senki sem tudta, milyen könyveket olvasok, senki sem tudta elolvasni, mit írok a naplómba. Már egy hónapja egyedül voltam, amikor a határállomásra egy telefonhívás érkezett, szólt a vámos a tizedesnek, a tizedes nekem, magamra kaptam valamit és odarohantam...

- Hogy vagy, kisfiam?

- Jól.

- Van elég pénzed.

- Tudod, hogy abból sosem elég... Beszélgetni kezdtünk, a vámos pedig odaintett. Beszélj szerbül.

- Anya, tudod, most le kell tennem a kagylót, és többé ne is hívj, csak írj, elég az.

- Mi van, miért fejezted be ilyen gyorsan? - kérdezte a vámos.

- Az anyámmal nem fogok szerbül beszélni. Mondtam is neki, hogy többé ne hívjon. És becsaptam magam mögött az ajtót. Miközben a "karaulába" mentem, potyogtak a könnyeim. Amikor a tizedes megkérdezte, rossz híreket kaptam-e, hangosan elbömböltem neki a bánatom, hogy milyen idióták azok a hülye vámosok.

Aztán egyszer, hegynek felfelé haladva, megkérdeztem muzulmán kísérőmet - addigra már öreg katona lettem, "dzsomba", és én vezettem az őrjáratot -, zavarná-e, ha egy kicsit énekelnék. Már vagy két hónapja nem hagyta el magyar szó a számat, írni írtam magyarul, olvasni olvastam magyarul, többnyire magyarul is gondolkodtam, de beszélni nem beszéltem egy szót sem, nem volt értelme. Mégis úgy kezdtem bele dalomba, mintha csak egy pillanattal előbb hagytam volna abba. Még ma is emlékszem a hegyek akusztikájára, ahogy az augusztusi délelőttön áradt a dal, tőlem, a társtalantól. Elveszett minden, csak a nóta maradt - "virágom, virágom". Csak arra az egy dalra emlékeztem, azt viszont sokat énekeltem. Azon a nyáron úgy éreztem, életem új tavasza a katonaság börtönének tele után jön el (történetesen ősszel).

Azóta sokan mondták nekem, hogy a mondataim magyartalanok, érezhető a nyelvi tisztátalanság... Katonaságban töltött utolsó napom reggelén együtt borotválkoztam a határőrállomás parancsnokával, beszélgettünk is. Előző nap a legénység háromnegyed része megszökött inni, le a faluba. A kocsmában, lerészegedve, cirkuszt csináltak. A kocsmáros felhívta a rendőrséget. Az egész ügyből nagy ribillió lett. A parancsnok éjszaka az erdőben üldözte a legénységet, egyeseket nyakon is csípett. Miközben siránkozott, elmondtam neki, hogy azt, amit éppen akkor csinálok, utoljára teszem. Azóta sem vettem borotvát a kezembe. Hiszen jól emlékszem. Mindenre.