Nagy Kornélia
Vigyázz rám

Kerubok epekedő sóhaja fűzte össze útjainkat;
Hozzád láncolt, szűz-rózsámba csókolt a kéj,
Majd izzó táncot lejtett a szilaj képzelet.

Azóta vergődve gyűlnek az alkonyulati percek
nélküled, mégis tested ködfátylában örvénylek,
S bujdokló, ziháló csaknem-éjjeleken
vonagló testek hevülnek az éterben.

Remegő vágyak szemedre hajolnak,
Dús csecsbimbóm az egeket horzsolja;
Ifjonti csókod újra meg újra megérinti a mindenséget
szikrátbontó ágyékom vágya - ó, hozsánna! - melegével.

Emelj fel!
Pillantásodtól leomolnék, karjaidban felolvadnék,
tengerentúlra messze folynék - az ördöggel is alkut kötnék -,
ha együvé lennénk a világnak szomjúhozó tisztítóhelyén;

Dalolj, kis pacsirtám, dalolj,
piros parázsként ragyogom be didergő életed!

2005. március 27., Budapest