Németh István
Egy fénymásolatra

Kölcsönkérték a Tarisznyás embereket, ami, ugye, manapság már önmagában is csodaszámba menő valami, mármint az, hogy valakit valamiért a könyv érdekel. A kölcsönérőt pillanatnyilag nem az olvasás érdekelte, hanem hogy fénymásolatot készítsen róla magának. Nem egy bogaras könyvgyűjtő vagy irodalomtörténész, hanem egy úgynevezett egyszerű olvasó. Egy Csépe-rajongó.

Mert Csépe Imre könyvéről van szó, a költő negyedik kötetéről, amely ellentétben a három elsővel, versessel, novellákat tartalmaz. Ezerkilencszázötvenhétben jelentette meg a szuboticai Minerva. (Akkor még Szabadka csak Szubotica lehetett, de ez most nem tartozik ide.)

Nem tudni, hány példányban adták ki, de zöld vászonba kötötték, s a könyv táblájáról aranyozott ablakon át néz ránk az író neve és művének címe. Ötvenhétben tehát még vászonkötésre is futotta a szegénységünkből, de most ez sem tartozik ide.

Engem az egészből az ragadott és hatott meg már-már az elérzékenyülés határáig, hogy valaki itt, nálunk, a peremvidéken, mondjuk Muzslyán, annyira szereti és becsüli Csépe Imrét, hogy ha már a könyvét nem tudja megszerezni, mert vajon honnan is tudná (lassan sem antikváriumunk, sem könyvkereskedésünk!), hát kölcsönkéri valakitől lefénymásolás céljából. Hogy legalább ilyen formában meglegyen neki.

Ezt a szerző nem érhette meg, így most már sohasem fogja megtudni, mert bizony elég régen elhunyt, s ha ez nem következett volna be, most fogyasztaná a 91. évét. Halála után, ha jól tudom, négy kötete jelent meg, a negyedik is már csaknem húsz évvel ezelőtt. Ezzel a négy posztumusszal együtt tizenegy könyve van. Közülük hozzám talán épp a Tarisznyás emberek elbeszélései állnak a legközelebb, de most ez sem tartozik ide.

Amit viszont itt el szeretnék mondani és elzokogni az az, hogy a költő rég elporladt szívét nem forrósíthatja át a hír, hogy könyveinek van (mert már elkészült) egy fénymásolt példánya is, ami arra enged következtetni, hogy sem antikváriumban, sem pedig könyvkereskedésben Csépe-kötet nem kapható, könyvei tehát megérték ama dicsőséget, amelyeket a középkori kódexek: másolják őket! Legalábbis a Tarisznyás emberekből már elkészült egy másolat. (Nekem is van egy Majtényi meg egy Dudás Kálmán fénymásolatos kötetem, de most ez sem tartozik ide.)

Évekkel ezelőtt Tolnai Ottó mutatta be egy frissen megjelent könyvemet a szülőfalumban, miközben Csépe Imrére is kitért, pontosabban egy versére, amit ott fel is olvasott, felmutatott és elemezett. Tudtommal Csépe Imréről, egy Csépe Imre-versről akkora elragadtatással nálunk még nem szólt senki. Az ünnepség után, ami számomra épp ezért kettős ünnep volt, néhány soros levelet írtam Ottónak, aminek az volt a lényege, hogy az, ami ott elhangzott, ha egyszer is elhangzott volna a költő életében!...

És most egy másik költőre kell gondolnom, nem azért, mert száz éve született, és most országszerte ünneplik, hanem azért, mert sok-sok társával együtt neki is csak a halála után jutott ki abból, amit életében teljességgel nélkülöznie kellett.

Neki csak a szegények éje jutott osztályrészül, s csak néhányan ismerték és szerették talán, s nem biztos, hogy éppen azok, akiknek a szeretetére és megbecsülésére annyira vágyott.

Egyszer, rövid élete alkonyán, így könyörgött istenéhez:

"Intsd meg mind, akiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
Mielőtt magam feláldoznám."

Életében mégsem voltak "jobb szívvel" hozzá. Pedig már (ismét) nagyon közel állt önmaga feláldozásának a gondolatához, amikor a fenti sorokat írta.

József Attila valóban a "semmi ágán" ült. Alapvető élménye volt ez, különben le sem tudta volna írni, ki sem tudta volna találni ezt a metaforát. Ady is sóvárogta, hogy "látva lássák", megszenvedte a szeretet hiányát, ami egy művész életében talán a megbecsülés.

József Attilát nem becsülte meg a saját kora, már-már könnyedén fut ki a tollunk alól: ez a lángelmék sorsa. Vagy ha csak itthon maradunk: magyar sors. Annál fájdalmasabb lehetett számára a semmi ágán ülnie, mert tudta, s ki is mondta: "ha nem leszek, nagyon sokan foglalkoznak velem".

A magyar és a világköltészet - hogy mondjam: talán egyik? - legmegrázóbb versét, így zárja:

"Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő - "

Ő, a Mama. Amikor már nem volt meg a Mama. Amikor már nem lehetett Neki ezt elsuttogni. S a költőnek sem, hogy mily óriás ő. Mily óriás már életében. Most mi, a "hálás utókor" valamiféle adósságot próbálunk törleszteni. Hol így, hol úgy. Hol ezzel, hol azzal. Néha úgy, hogy fénymásolatot készítünk valamelyik könyvéről.