Németh István
A fa téli árnyéka

Papírszeletek

Az alföldi téli tájnak az a pillanata, amikor a kinti világ egyszerre mutatja meg a tél végének és a közeledő tavasznak az arcát. De itt most inkább színekről beszélnék: a szurokfeketéről és a hófehérről. Ezek a foltok váltogatják egymást, ameddig a szem ellát. Ahol a hó elolvadt, ott az átázott, szurokfekete hantok foltjai. A szurokfekete és a hófehér ilyen éles kontúrokat másutt aligha képes produkálni. A természet alkotóképességében gyönyörködöm. S akkor veszem észre a téli fák különös árnyékát. Nem tudom azonnal megfejteni a jelenség okát. Mert mintha valami jelenségről lenne szó, pedig nem az. Ezek a lecsupaszodott, megfeketedett téli jegenyék déli irányba vetett "árnyéka" zavar meg. Mintha valóban az árnyékuk mutatkozna meg, de lassan észre kell vennem, látnom kell, hogy nem árnyékról van szó, illetve nem affajta árnyékról, amelyet a fénybe állított tárgyak vetnek. Tulajdonképpen szélárnyékról van szó, világosodik meg előttem lassan a jelenség. Az a gyönge havazás, ami órákkal ezelőtt végigsöpört a tájon, s északi irányból érkezett, árnyékot hagyott a jegenyék, s egyéb sűrű ágbogú fák lába előtt. Ezek az ágbogok fölfogták a szél által sodort havat, s a fák lába előtt nem hintették meg, nem hinthették meg a szurokfekete talajt, s így most mintha a téli fáknak, a vastag felhőzet ellenére - a napot a felhők teljesen eltakarják -, árnyékuk van. Csak a természet - mely nyelv merne versenyezni véled, kérdezhetnénk Petőfivel - rejtegetett számunkra ilyen meglepetéseket.

Férges alma

Olyan világban élünk, olyan globális világban, amikor nem elégszünk meg többé a verébbel, ki se nyújtjuk érte a kezünket, rögtön, azonnal a túzokot akarjuk. Tehát kezdi érvényét veszíteni a régi mondás, népi bölcsesség, miszerint jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Módosulnak az olyan állítások, miszerint aki másnak vermet ás, maga esik bele. Az sem állja meg már a helyét, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Kezd minden régi igazságnak az ellenkezője érvényesülni. Ilyenkor mondjuk, hogy a feje tetejére állott a világ. Csakugyan a feje tetejére állott. A politikusok a világbékét építgetik, folyton azt építgetik, mégis oda jutottunk, hogy nem múlhat nap, hogy valahol ne robbanna ki háború. Vastag könyveket lehetne teleírni arról, mekkora ellentmondás feszül a hirdetett igéink és tetteink között. Nem túl régen meghirdettük például a szocializmust, amelyben egyenlőséget ígértünk mindenkinek, a gyakorlatban hogyan festett az a többi ígéreteivel együtt?
De ne merészkedjünk túl messzire, egyelőre maradjunk csak a férges almánál. Legyintettünk rá: csak hadd hulljon a férgese! Úgysem kell senkinek. Ma visszájára fordult az egész. A férges a fa alól a piac pultjára kerül. Keresettebb, megbecsültebb lesz, mint a legszebb, egészségesnek látszó pirosalma. Mert ezt nem érte permet, méreg, ezért bújt bele a féreg. Féreggel a gyomrában is egészségesebb, mint az, amelyiket agyonpermeteztek. A kukacos alma a korunk igazi almája. Az emberrel ez sohasem történhet meg. Ő mindig kukacos marad, egyre elviselhetetlenebb, lett-légyen bárhol: a családban, az utcán, a kocsmában, a hivatalban, a rendőrség kötelékeiben, a tanteremben, álljon a kormányok, az egyházak vagy éppenséggel a világparlament élén. Mert már ez is alakulófélben van, miközben végképp kihull az emlékezésünkből mindaz, ami évszázadokon át eligazította az emberiséget. Dehát sok ága-boga van a szarvasnak, azaz bonyolult dolog ez. Mégis kikívánkozik belőlünk a mind máig megválaszolatlan kérdés: milyen volt az az alma, amivel Éva megkínálta, elcsábította Ádámot: férges, kukacos, immár romlásnak, bomlásnak indult, vagy egészséges, kívánatos? Mert kukac ugyan volt már a paradicsomban, de féregirtó szert még nem említ a Biblia.

Esik.

Reggel, ahogy fölébredek, az első dolgom, hogy kivizsgálódjak az ablakon: milyen idő van odakint? Ezen nincs mit csodálkozni, szinte biztos vagyok benne, hogy ezt tette már a barlanglakó ősünk is. Milyen napra virradtunk? Ez még mindig nem mellékes számunkra. Esik, állapítjuk meg, ha csakugyan esik. Zuhog, tesszük hozzá, ha annyira esik, hogy a zaja áttör a csukott ablakon is. Szakad, mondjuk, ha az esőfüggönyön alig látunk át. De nemcsak az eső szakad, szakad a hó is. Vagy csak pilinkézik. Az eső viszont sohasem pilinkézik, esetleg csak szemetel. Máskor meg úgy esik, mintha dézsából öntenék. Megint máskor csak lóg a lába, vagy csak csöpörög. Készülődik az idő, állapítja meg az eget vizsgáló földműves. Csapkod, mondjuk, ha se nem szakad, se nem zuhog. A hó viszont sohasem csapkod, az akkor a legszebb, hogyha hull. Az eső néha szemerkél. Sőt minálunk, az én szülőfalumban, meg Iszkáz felett, Nagy László szülőfalujában is - szemereg. (Aki nem hiszi, nézzen utána a költő egyik versében.) A köd szitál, de tud gomolyogni is. És még mit tud az eső, a hó és a köd? És a jégeső, amit eddig meg sem említettünk? Pedig ő a legnagyobb kárt okozó, a legfélelmetesebb "égi áldás". Ver bennünket, akár néha a Teremtő. Talán nem is mindig és minden ok nélkül.