Sáfrány Attila
A dialógus és a szofista

I.

Platón és dialógusai központi helyet foglalnak el a nyugati kultúrkör eszmei alapvetésében. Whitehead szerint az őt követő gondolkodók gondolatai már csupán filozófiai lábjegyzetek Platónhoz. Hozzá mérhető hatása a nyugati kultúrkör eszmeiségére pusztán egy zsidó-római vallási gondolkodó művének volt: Pál tevékenységének és leveleinek. Vele kapcsolatban is elmondható, hogy az utána jövők már csak lábjegyzetekkel járulhattak hozzá a forradalmi újításhoz, a Jézus-misztérium hellenizált szellemű értelmezéséhez.

Platón dialógusai nem csupán a máig használt nyugati gondolkodási minta alapvetését jelentik, hanem megtanítanak bennünket arra is, hogy miként kell vitatkoznunk. A dialógusok színvonalát, habár sokan kísérleteztek vele, soha senkinek sem sikerült túlszárnyalni. Ennek okát nemcsak abban kereshetjük, hogy elmebeli képességeik nem vetekedhettek a nagy gondolkodóéval. Még abban sem találhatjuk meg a magyarázatot, hogy nála a filozófiai zsenialitás mellé kivételes művészi érzék is párosult. Egy harmadik tényezőt is hozzá kell kapcsolni az előbbi kettőhöz, hogy megnyugtató válaszra leljünk: ez a mesteri fokon művelt platóni irónia. Platón dialógusai túlszárnyalhatatlanok, hiszen a platóni irónia égi magasságokban és pokoli mélységekben jár. Gondolkodóként – művészként pedig még inkább – akadhattak nála tehetségesebbek is, s bizonyára voltak is ilyenek, de az irónia mesteri alkalmazásában zsenialitását aligha lehet túlhaladni. Platón nem azért a filozófia központi alakja, mert a legélesebb eszű gondolkodó, aki valaha élt, hanem azért, mert egy meghatározó történelmi pillanatban elsőként sikerült rendszerbe foglalnia egy forradalmian új látásmódot az emberi ész és az örökérvényű tartalmak kapcsolatáról. Az irónia mestereként viszont egészen biztos, hogy nem sok hozzá mérhető képességű ember élt a földön.

A helyes vitamódszerről alkotott elképzelése egyenesen következik az általa és a mestere által meghonosított felfogásból (amely az ész és az őselvek összhangjáról szólt). Ha ugyanis az ész és az örökérvényű tartalmak összhangja valóban fönnáll, akkor – mivel az őselvek egyike az örök, önmagában való igazság – minden értelmes vitának egyetlen célja lehet: az igazság felé közelítés. Ez a cél a polemizáló embertől egy lemondással járó speciális beállítódást igényel: az igazság elfogadására való mindenkori készséget. A gyakorlatban ez a nyitottság legalább két dolgot kell hogy jelentsen: az egyik, hogy mindenkor készen kell állnunk esetleges tévedésünk beismerésére; a másik, hogy indulatok nélkül el kell fogadnunk azt a gondolkodói önzésünk számára kellemetlen tapasztalatot, hogy egyes emberek egészen másként vélekednek, mint mi. Ha nincs meg bennünk e kettő, a nyitottság a tévedés beismerésére és a másként gondolkodásra, akkor esélye sincs annak, hogy értelmes vitát folytathatunk.

A mérsékelt szofista ellentétes felfogása az emberi észt elébe helyezi az örök tartalmaknak, a radikális szofista pedig nem létezőnek ítéli azokat, köztük az igazságot is. Világos, hogy mi következik ebből az alapállásból: ha nem létezik az örök igazság mint az értékelés arkhimédeszi pontja, akkor ugyanarról a dologról kedvünk szerint bebizonyíthatjuk azt is, hogy igaz, de azt is, hogy hamis. Ezt az elvtelen relativizmust rója fel Platón a szofisták vétkéül, de ugyanígy jellemzi őket Arisztophanész is a Felhők-ben (azzal a felületes ismerésből származó szarvashibával, hogy a szofista alakját Szókratészról mintázza meg). Ezzel a beállítódással a szofista számára a vitának egyetlen célja lehet: a győzelem.

A cél sohasem csak végkifejlet, hanem a törekvésben állandóan jelen lévő motiváció is, ok is. A cél tehát egyrészt kívánt végkifejlet, másrészt folytonos jelen lévő kiindulási alap. Ebből következik, hogy akinél a vitabeli célban a győzelem elébe helyeződik az igazságnak, annál a vitamódszert a szofista praktikák fogják meghatározni. Ha az emberi önzés, az ego hatalma túl erős, akkor ez mindig így van. (Az ego semmitől sem fél jobban, mint az igazsággal való szembesüléstől, és semmit sem akar inkább, mint a megsemmisítő győzelmet a másik ego fölött: mindenáron és bármilyen eszközzel.) Emiatt a szofisztikus vitamódszer nemcsak a görög kor múló jelensége. Régen is tele voltak, most is tele vagyunk szofistákkal. Pusztán az a különbség, hogy Platón korában a szofista büszkén vallotta kilétét, a dialógus módszerének össztársadalmi győzelmét követően a képmutatás is belépett a körbe: a szofista azóta úgy próbálja beállítani szofistaságát, mintha az egy igazságkereső platóni dialogizálás volna.

A két vitamódszer céljának egymást kizáró ellentétéből adódik, hogy a platóni-szókratészi dialógus módszerével képtelenség volna értelmes vitát folytatni egy szofista módszerrel polemizálóval. A radikális szofistánál az igazság egy valóságalap nélküli, üres fogalom. A mérsékelt szofistánál az elsődleges a győzelem, a másodlagos az igazság. Az igazság ezért nála csak abban az esetben számít, és akkor is pusztán eszköznek, ha valamilyen úton-módon a győzelmet szolgálja. A platóni dialógusban az igazság az egyetlen értelmes cél, aminek ezért magától értetődően győznie kell. Szókratész önként vállalt halála a legvilágosabb példa arra, hogy mit jelent az igazság magától értetődő győzelme. Ez egy szellemi, erkölcsi diadal annak, aki a legvégsőkig menve is kitart mellette. Az igazság melletti kiállást viszont nem úgy kell felfogni, hogy valaki ismerni véli a megcáfolhatatlan igazságot, s azért akár a halált is kész vállalni. Ez a fanatizmus és a tudásgőg, nem pedig az igazságszeretet jellemzése. Szókratész bírái előtt nem azt mondja, hogy én ismerem az igazságot, s miatta most szembenézek az igazságtalan halállal, hanem azt, hogy tudom, hogy nem tudok semmit. Mélységes paradoxonnak látszik ez, hiszen eszerint csak az férkőzhet közel az igazsághoz, aki távol van tőle. A valóságban a képlet sokkal egyszerűbb: azt jelenti ez az önellentmondásnak tűnő kijelentés, hogy az igazság megismerésében csak az reménykedhet, aki elhagyta intellektuális önzését (a tudásgőgjét). Az igazság a görög gondolkodás korabeli hasonlatával mintegy isteni régióból jött daimónként “beleköltözik” a tudásgőgtől megszabadult emberi észbe. Ha itt visszacsatolunk az emberi ész és az örökérvényű tartalmak föntiekben taglalt platóni-szókratészi elméletéhez, akkor világosan fogjuk látni, hogy mire alapozódik ez a gondolat. Az igazság e metafizikai megalapozása Platón részéről azért lényegbevágóan fontos, mert belőle világosan kihámozható a jelentése a központi fontosságú gondolatnak, amely szerint a dialógus végcélja és kiindulási alapja az igazság. E kijelentés alapján semmiképpen sem értelmezhető az igazság (mint ok) valami előzetes elképzelésként az igazságról. Előzőleg minden előzetes elgondolásomat, meggyőződésemet el kell vetnem a szóban forgó tárgyról az igazság kedvéért, ha értelmes vitát szeretnék folytatni.

Ez az elvárás az értelmes vitának szintúgy a föltételének számít, mint az eddigiekben elmondott másik három: az esetleges tévedés beismerésének a hajlandósága, a másként gondolkodás elfogadása és a szofisztikus mesterkedések kizárása. A négy közül ez a legutóbb tárgyalt a legnehezebben teljesíthető. Egyedül a tökéletes embertől várható el, hogy minden előzetes meggyőződését félretéve, teljesen nyitott, üres elmével kezdjen el eszmélkedni. Platón nem is mondatja ki mással a tudom, hogy nem tudok semmit ezt kifejező gondolatát, csak Szókratésszel, akit viszont isteni természetű mestereként, vagyis tökéletes emberként tisztelt. Platón tőlünk sem, magától sem várta el az ekkora mérvű tökéletességet, ennek az alacsonyabb, emberibb szintjét viszont föltétlenül: azt hogy előítéletektől mentesen viszonyuljunk a vita tárgyához, és a személyhez is, akivel vitába szállunk. Az előítéletmentesség tehát az értelmes vita negyedik föltétele.

Teljesen hiábavaló volna értelmes vita kialakulását remélni egy a platóni dialógus módszerével és egy a szofista praktikákkal vitázó között. Nagy ostobaságot követne el a platóni dialógus módszerével vitázó, ha belemenne egy ilyen értelmetlen, a tényektől és az igazságtól elfutó, és számára nézve ráadásul esélytelen kimenetelű polémiába, hiszen a döntőbíróként szereplő hallgatóság, a nevető harmadik legtöbbször csak mulatni, szórakozni akar, nem pedig igazság-katarzist átélni, a mulatást, a szórakozást és a kárörvendezés lehetőségét pedig kétségtelenül a szofista vitázó fogja nyújtani neki, hiszen a tényektől és az igazságtól elfutó szofista praktikák éppen ezekre a retorikus módszerekre játszanak rá. A platonista dialógus szellemében vitázó igazságkeresés, ami céljából kifolyólag általában a komolyság nyelvén szólal meg, végtelenül unalmasnak hangzik a szofista praktikák szellemes sziporkái mellett. Ebből úgy tűnhet, hogy a platonista szellemű dialógus hívének hanyatt-homlok el kell menekülnie, ha a sors kegyetlen játéka folytán intellektuális összetűzésbe keveredik egy szofistával, mert abból számára és az igazság számára csak baj származhat. Platón Szókratésze viszont épp ellenkezőleg cselekedett, mert megtalálta a szofista mesterkedések ellenszerét. A szofizmus elleni szókratészi orvosság két nélkülözhetetlen elemet tartalmaz: az egyik szerint Szókratész csak akkor volt hajlandó vitába elegyedni egy szofistával, ha az betért a saját utcájába, magyarán ha az hajlandó volt a dialektika általa pontosan meghatározott szabályai szerint vitatkozni; a másik szerint a szofisztika alantas és felszínes humorával Platón szembeállította az irónia magasröptű és mélyen szántó humorát. Így aztán már a dialógus is szórakoztatóvá és mulattatóvá lett, habár az kétségbevonhatatlan, hogy az irónián jóízűt nevetni egyedül az önzetlenség szeretete képes. A szofisztika kedvelt érzése, a káröröm, az egónak mások baján, hibáján, vereségén érzett önzés-öröme, az irónia viszont ennek egyenes ellentéte: az irónia az ego önzésén való nevetés, természetesen a magunkét is beleértve. Aki nem tud ego-megnyilatkozásain jóízűt nevetni, annak fogalma sincs, hogy mire való az irónia. Hogy valaki melyiket érzi közelebb magához, a szofisztika lekezelő, kárörömet ébresztő humorát vagy a dialógus iróniáját, ez a tény, Platón fogalomtárával mondva, egy nagyon jól működő kritériuma a lélek nemessége megítélésének. Az irónia kedvelése a nemes lélek ismertetőjegye, s ezért az Platónnál a lélek nemesítésének az egyik legfontosabb eszköze.