Sáfrány Attila
A dialógus és a szofista (II.)

A Phaidroszban három követelményt sorol föl Platón a szónoklat igazság-értékével kapcsolatban, melyek viszont egy az egyben alkalmazhatók a vitára is: a szónoknak (vagy a vitázónak) egyrészt tudnia kell, mi a tényállás, másrészt nem szabad szándékosan ferdítenie, harmadrészt racionálisan (dialektikusan) gondolkodva kell kifejeznie magát. E három föltétel egyetlen gondolatban összegezhető: a megismerés szempontjából, a megértés kedvéért, a szónoknak (vagy a vitázónak) tényállításokban kell beszélnie.

A tényállításokat ne az empirikus tudomány szellemében értsük. Nem kísérletekkel bebizonyított állításokról van szó, hiszen ha ezeket tennénk az érthetőség föltételévé, akkor egy vita lefolytatásának az esélye a nulla százalékhoz közelítene, vagy éppenséggel nulla volna. Egyszerűen arról van szó, hogy a vitázó a vita kiválasztott tárgyában elég járatos legyen, ismerjen bizonyos tényeket, amiket bátran, öncenzúra nélkül hajlandó elmondani, s a lehetőségek szerint racionálisan, érthető módon fejtse ki gondolatait. Nem véletlenül relativizálva határoztam meg a föltételeket, hiszen ha azokat abszolút elvárásokká tennénk, akkor újból lehetetlen helyzetbe kerülnénk. Senki emberfia nincs ugyanis, aki minden összefüggést tökéletesen ismerhet egy tárgykörben, bármiről is legyen szó; senki sincs, aki minden ahhoz kapcsolódó tényt tudhat; és nem létezik olyan emberi nyelv, amely kizárólagosan a logika szabályai szerint működne. A vitát az emberek pontosan azért találták ki, hogy az egyik véleményt a másikkal keresztezve, a tények ismeretében, a kifejtésben és a járatosságban mutatkozó hiányosságokat együttes észmunkával minél inkább kiküszöböljék, s ezáltal valamivel közelebb jussanak az igazsághoz. A platóni dialógus szellemében lefolytatott vita legalábbis ezt szolgálja.

A szofista mesterkedésekkel lefolytatott vita célja nem az igazsághoz való közelebb kerülés, hanem a vitázó mindenáron való és minden eszközzel kivívható győzelme. A szofista vitázó a saját egója megerősödését kívánja átélni a másik én verbális letiprásával, s nem az igazsághoz kíván közelebb jutni. Ha a döntőbíróként szereplő hallgatóság is szofizmusra hangolt, akkor azt sem a vitából leszűrhető igazságtartalom fogja érdekelni, hanem, miként egy szurkoló a sporteseményen, azonosul a győzővel (ritkábban a vesztessel), és saját egója megerősödése (vagy csalódása) érzetével gazdagodik. Természetesen a platóni dialógusokban is ott a győzelem, de sohasem célként, mindig következményként. Emellett a dialógusok lezáratlanságot, befejezetlenséget sugallnak, hiszen a végső igazság szavakkal kifejezhetetlen. A platóni dialógusok emberi célja sohasem az örök igazság kifejtése, hanem az igazsághoz való közelebb jutással, a művészi igényességgel és az iróniával a lélek nemesítése-nevelése.

Ha a megismeréssel kapcsolatos szofista mesterkedéseket próbáljuk felsorolni, akkor a legegyszerűbb, ha ezt a platóni dialógus követelményeivel szembeállítva tesszük meg, hiszen a szofista praktikák azok egyenes ellentétei. A platóni dialógusban föltétel a tárgykörben való jártasság bizonyos szintje. A szofizmusban nem baj, ha ez megvan, de ha nincs, akkor is bármikor áthidalhatjuk a hiányosságot annak az elhitetésével, hogy megvan a jártasság, méghozzá nem is akármilyen szinten! A jártasság elhitetésének az egyik módszere az idegen szavak és a szakkifejezések sűrű alkalmazása, a másik a homályos és zavaros körmondatok. Az utóbbiaknak igazából nincs is jelentésük vagy csak közhelyszerű, lapos jelentésük van, de érthetetlenségük vagy nehezen érthetőségük folytán mégis a rendkívüli elmélyültség és az átlagon felüli tudás meglétét sugallják (a hiszékenyeknek és a tudatlanoknak). Ezek az entellektüel szofizmus közkedvelt eszközei. (Platónnál az entellektüel szerepkört a filozófusok osztálya tölti be.)

A platóni dialógus föltétele a tények bizonyos szintű ismerete és azok öncenzúra nélküli kifejtése. A szofista céljából kifolyólag a tényekkel sajátosan bánik: Platón szavaival a tényigazság helyett a valószínűre helyezi a hangsúlyt. Az ügyvédi és a politikusi szofizmus közkedvelt módszere ez. (Platónnál e két embertípus a katonai-nemesi renddel együtt az ítélkezői hatalommal rendelkező őrök osztályába tartozik.) A szofizmusnak ez a válfaja -- a cél szentesíti az eszközt jelszavával --, ha olyan megtörtént eseményekkel szembesül, amelyek ténye kedvezőtlenül érintené (ügyvédi vagy politikusi) győzelmét, akkor úgy reagál, hogy a tényekkel valószerűségeket állít szembe -- ez így is történhetett, ez nem egészen így lehetett, az is valószínű, ez is valószínű -- s ezáltal a valószerűségek tömegében a megkérdőjelezett tényállítás végül teljesen a súlyát veszti. A másik lehetősége a szofistának az lesz, hogy a valószerűséget mint fegyvert a tényállítást kifejtő személye ellen fordítsa, magyarán, hogy valószerűnek tűnő állításokkal megrágalmazza, lealacsonyítsa, alantasan kigúnyolja, hazugnak titulálja stb. őt, s így az állítástevő hiteltelenítésével annak a kijelentéseit is hiteltelennek, számításba nem vehetőnek tüntesse föl (a hiszékenyeknek és a kárörvendőknek).

Ezzel a második föltétellel kapcsolatban föl kell hívni a figyelmet még egy dologra. Nemcsak a tények elferdítésének a lehetőségéről beszélhetünk, hanem arról is, hogy adott esetben bátorság kell azok kimondásához is. A második részben elhangzott ugyan, hogy az értelmes vita föltétele a másként gondolkodás elfogadásának a hajlandósága, csakhogy mi közel sem egy értelmes vitára hangolt világban élünk. A másként gondolkodás elfogadásának a készségében nagyon lemaradtunk a görögöktől, pedig ők sem voltak tökéletesek (ebben sem). Mindannyian jól tudjuk, hogy adott esetben az általunk megélt tények bátor, köntörfalazás és öncenzúra nélküli kimondása milyen kellemetlen következményekkel járhat ránk nézve. Mégis azt kell leszögeznünk az előbbiek alapján, hogy ha valaki építő jellegű, értelmes vitát szeretne, akkor bizony -- az ezzel támadt haragosaival és ellenségeivel együtt -- vállalnia kell a kimondás kockázatát. Ha a várható negatívumot rejtegetőző, titkosított, utalgató homályossággal próbálja elkerülni, akkor a kifejtésben maga is a valószerűséget, vagyis a szofista mesterkedést választja eszközéül.

A félelem a másik oldalról, az értelmező oldaláról is ellehetetleníti a vitát. Az értelmezésbe vegyült félelem az előítéletesség egy speciális válfaját eredményezi, s elhangzott már, hogy az előítéletesség is meddővé teszi a vitát. Ha valakinek az értelmezésében a félelem meghatározó tényező lesz, s ha ne adj' isten ráadásul más létező előítéletei is életbe lépnek a tényállítást tevő személyével kapcsolatban -- amit a félelem jelenléte igen valószínűvé tesz --, akkor szinte bizonyos, hogy a vitapartner tényállításait a félelem és az előítélet szűrőjén fogja látni, vagyis a kifejtettekben nem a helyesen értelmezhető tartalmakat fogja fölismerni, hanem azt, amit félelmei és előítéletei felnagyítva és elferdítve elébe tárnak. Sankara híres példája jól illik ide is: a sötétben az összeszedett kötélben a félelemtelt ember nem a kötelet, hanem a kígyót ismeri föl, s az ezt követő reakciói (a támadás vagy a menekülés) természetesen már nem a kötélre, hanem egy kígyóra vonatkoznak. Ilyen esetben az értelmetlen vitának az a nevetséges, egymás mellett teljesen elmenő válfaja jön létre, amelyben a válaszoló nem a vitapartner tényállításaira felel, hanem a saját félelmeire és előítéleteire (a vitapartnerrel és állításaival kapcsolatban).

Az építő jellegű vita harmadik föltétele a megismerés szempontjából, hogy a tényállítások a nyelvi lehetőségek szerint logikusan, racionálisan legyenek kifejtve. Már elhangzott, hogy a logika nyelvi alkalmazásának megvannak a maga korlátai. Egy értelmes embernek eszébe sem fog jutni, hogy egy másik emberrel társalogva a logikai pozitivizmus követelményei szerint fejtse ki a véleményét, de itt nemcsak erről van szó. Egy értelmes vitában nem engedhető meg, hogy a racionális beszédmód fölé kerekedjenek a "nem-racionális" beszédelemek, az érzelmi túlfűtöttség, az intuitív sejtések és a hasonlók. A szofista mesterkedések megismeréssel kapcsolatos harmadik válfaja ezzel a módszerrel él. Legkönnyebben az érzelmek fölébresztésével éri el a célját: ha például sarokba szorítják, akkor megjátssza a méltóságában megsértett embert, amivel sikerülhet fölkeltenie az együttérző szolidaritást a hallgatóságban, amely ezután már nem az érvek szerint, hanem az érzelmek hatása alatt fog mérlegelni. A rágalmazással ugyanezt támadva is elérheti. A leghatásosabb ilyenkor árulót vagy álnok rombolót kiáltani. A falkaszellem ezután már gyorsan kialakítja (az ego főszereplőként való jelenléte miatt) egyébként egymást is utáló sértettek összefogását a falka íratlan szabályait megszegő "delikvens" ellen. A szofisztikus mesterkedéseknek ezek a módszerei a polgárság és a munkásság körében közkedveltek. (Platónnál őket a birtokosok osztálya jeleníti meg.)

Szókratész Platón dialógusaiban, természetesen ironikus felhanggal, többször is elpanaszolja, hogy maga nem ért a kiművelt beszéd, a retorika tudományához, mégis, amikor befejezi a szónoklatát, mindenki elragadtatva dicséri annak a szépségét. Világos, hogy mit akar ezzel mondani Platón: habár Szókratész kiváló ismerője a retorika mesterségének, beszédeiben sohasem a mesterségbeli ismeretre helyezi a hangsúlyt. A szónoklatai mégis gyönyörűek lesznek, hiszen a beszéd mindenkor visszatükrözi a jellem benső szépségét és az ember született szépérzékét, úgy is mondhatni, hogy azok a szavakban való kivetülése. Ezzel nem azt kívánja kijelenteni Platón, hogy a retorika mestersége egy elhanyagolható, haszontalan tudomány volna, csupán azt, hogy a benső szépség és a született szépérzék beszédben való kivetülésével szemben másodlagos fontosságú a mesterségbeli ismeret. A szónoklat központi szervezőelvének nem a retorikának, hanem a jellem szépségének és a született szépérzéknek kell lennie. Elhangzott már, hogy a lélek nemesedése az ego haldoklásával egyenlő. Ezzel egyúttal az is kiderül, hogy a szofisztikus retorika miért tette a beszéd szervezőelvévé a mesterségbeli ismereteket, s miért hanyagolta el a szónoklatban a jellem kisugárzásának és a született szépérzéknek a szerepét. Ha nem így cselekedett volna, akkor pátyolgatott gyermekének, az egónak a meggyengüléséhez járult volna hozzá.