Sáfrány Attila
Az álmodás mestere

Az életemet néhány mondatban összefoglalhatnám. Semmi különös, szürke történet. 1951-ben születtem a Nyilas jegyében. K. J. a nevem. Kezdettől fogva a szülővárosomban éltem. Ott végeztem az iskoláimat is. 1976-ban szereztem diplomát a Műszaki Egyetemen. Egy évre rá megházasodtam, 1979-ben született a lányom. Építészmérnökként dolgoztam korai nyugdíjazásomig. Részt vettem a Szabadság híd építkezéseinél. Ennyi. Mondtam, hogy szürke történet. Vagy álom az egész? Igen, álom.

Máris rettentő fáradtnak érezte magát. Nem igazán szeretett emlékezve álmodni. Letette a tollat, és mint aki jól végezte a dolgát, a hűtőből az asztalra készítette a reggelijét (vagy a vacsoráját). Láthatóan farkaséhes volt, mintha egész éjjel ébren lett volna. Bizonyos értelemben ébren is volt. Számára ugyanis az éjszaka volt a nappal, s a nappal volt az éjszaka. Némely részlet, úgy tűnik, már elveszett az emlékezetéből, ami nem is különös, hiszen a magában őrzött múltat álomnak tekintette. Ezen a módon az emlékei tünékennyé váltak, mint a hajnali álmok: amire kedvetlenül gondolt vissza, az kihullott a tudatából, akárha meg sem történt volna soha. Meglepetésszerűen ennek az ellenkezője is végbement benne, mintha a szörnyűséges csak a gyönyörűségessel létezhetne együtt: a rossz emlékekkel egyetemben arról is megfeledkezett, ami szép volt az életében. A vele történtekre ezután úgy nézett vissza, mint egy eseménytelen és jellegtelen szürkeségre. Innentől fogva nagyon nehezére esett emlékezni, mégis meg kellett tennie, hogy a világot szebbé tehesse. Ha ugyanis az életét az emlékezetén keresztül nem alakította volna át mindennap álommá, akkor ennek az ellenkezője sem sikerülhetett volna neki: abban az esetben a szendergés birodalmából kiragadott gyönyörű álomból sem szőhette volna meg a jelenkor valóságát. S akkor a háborúnak sohasem szakadt volna vége, erről meg volt győződve. Szorgalmasan emlékezett hát. Az utóbbi időben, hogy kedvetlenségét legyőzze, egy új módszert eszelt ki: elkezdte papírra vetni az emlékeit, ahogyan ő mondta, az élete álmát. Így aztán, bármennyire is ellenkezett a szíve, addig le sem feküdt (vagy föl sem ébredt), míg el nem készítette a maga aznapi fél oldalát.

Az elalvást fölébredésnek nevezte, az általa kidolgozott új tudomány, az álmodás mestersége ugyanis az ébren álmodás képességére alapozódott. Az ezoterikus irodalmat bújva fedezte föl ezt a megváltó tudományt. Néhány éve még a racionális gondolkodáshoz szoktatott mérnöki agyával el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer a kezébe vesz majd efféle könyveket. Az eszének a megbúvó másik fele csak akkor aktivizálódott, amikor felfordult a világ, s a zűrzavarban a háborúk kezdetüket vették, ő pedig egyedül maradt. Addig semmi sem tántoríthatta el a hittől, hogy ez a világ úgy jó, ahogyan van: semmi szükség a megváltoztatásán elmélkedni. Boszniából hozott magának feleséget. A katonaideje alatt ismerkedett meg vele. Előtte a tanulásba fektette minden erejét, de huszonhat évesen ideje volt már a nősülésnek is. A szomorú szemű nő tekintetében a magány szinte tapintható volt. Fekete szemének a mélysége védelemre szorultságról árulkodott, ami ösztönösen fölkeltette benne az oltalmazás férfias indulatát. Danica közelében az első naptól fogva férfinak érezte magát, és fölöttébb kellemes volt ezzel az addig ismeretlen tapasztalattal szembesülnie. Nem is engedte el magától. Az élete a házassággal révbe ért, őt mégis valami különös hiányérzet kínozta folytonosan. A gyötrő érzést egyedül az alkohol mámora tudta feledtetni vele. Az együtt töltött évek során lassan a feleségét is megszerette, habár a nő húsz év múltán, elválásukkor azt vágta a fejéhez, hogy sohasem tudta, mi a szeretet.

Nyolcvanötben fordulat állt be az életében. A városi vezetőség úgy döntött, hogy megépítteti a második közúti hidat a folyamon át. Egy magyarországi cég kapta meg a munkát, egy szakfordítót kértek. Őt küldték a vállalatától, mert magyar nemzetiségű volt. Ez volt életének a legboldogabb időszaka. Azok közé tartozott, akik lerészegedve unos-untalan mindig ugyanazt a történetet mesélik. Ezután a hídépítés vált a kedvenc történetévé. Részletesen ecsetelte az avatatlanoknak az éves munka menetét és az ő nélkülözhetetlenségét. A történetet rendszerint azzal fejezte be, hogy a magyarok kérlelték, menjen ki hozzájuk, hiszen szaktudása alapján sokkal többet ér, mint amennyire a vállalatánál méltányolják őt. Náluk megbecsült, jól fizetett állása lesz! - ígérték neki. Ő azonban nem mehetett, hiszen nem hagyhatta itt a családját, a felesége és a lánya pedig nem is ismerik a nyelvet.

Ezután jött a fölfordulás. A széthullott ország területén négy háború követte egymást. Őt igazából csak az utolsó érintette. A többi messze dúlt, az ital segítségével könnyen elfeledkezhetett érintettségéről, még anyósa és apósa szörnyű haláláról is. Az életétől azonban nem tudta távol tartani a háborúk következményeit. A tíz évig tartó háborús időszak testi-lelki nyomorában hagyta el a felesége, és költözött össze egy boszniai menekülttel, egy középkorú házasemberrel a lánya. Ebben az utolsó háborúban a szülővárosát bombázták. Kezdettől fogva őrjítő félelem kerítette hatalmába. Nem a haláltól rettegett, hanem az egyetlenért, ami még megmaradt neki: a hidat féltette.

Az első napok, ennek ellenére, jól kezdődtek. Fölvillant előtte az újrakezdés lehetősége, miután a bombázók grafitszálakat szórtak a villanyelosztó központra, és az egész ország sötétségbe borult. Áram nékül egycsapásra megszűnt minden mesterséges úton történő kommunikáció, csak a puszta szó maradt. A közös veszély érzete megerősítette az összetartozás tudatát, és hatására fölelevenedtek az eltemetett emlékek is. Az ember keresni kezdte az embert. A sötétség harmadik éjszakáján kopogást hallott az ablakán. A várost az éj fekete leple takarta be, a közelben égő olajfinomító füstjétől a csillagok sem világítottak. Semmit sem látott, szó szerint semmit sem, ezért óvatosan, tapogatózva haladt előre. Váratlanul beleütközött valakibe. Az illatáról megismerte, hogy volt felesége az. Magához szorította. Az érzést, ezt a nála ritka vendéget, most nem lentről, a hasából, hanem valahonnan nagyon mélyről, a szíve legbensejéből érezte előjönni, olyan tisztán és fényesen, mintha napsugár volna.

A nő hét év után visszatért a férfihoz, pedig ez az ember már nem az volt, akit kiskatonaként megismert annak idején, de az sem, akit elhagyott hét évvel ezelőtt. Nemhogy megjavult, hanem egészen más lett: olyan, amit minősíteni sem lehet. Amióta nem iszik és nyugdíjazták, azóta valami hóbortos dolgot vett a fejébe. Szótlanul nézte, ahogyan a reggelije befejezése után újból az íróasztalhoz ült, és csukott szemmel, mintha aludna, egy füzetbe jegyzetelni kezdett. Nem értette, hogy a férje mit csinál, de nem is érdekelte különösebben. Kétségbe sem esett a furcsa viselkedés láttán. Szilárdan elhatározta, hogy bármi történjék, többé nem fogja elhagyni az urát. Nem lenne semmi értelme: hova menjen? Boszniába már nem térhet vissza. Egyre többször jutott eszébe az a forró ölelés a vaksötétben. Most is. A férje épp ebben a pillanatban örömittasan fölkiáltott. A korát meghazudtolva a karjába kapta, mintha kislány volna, és összevissza csókolta. Danica nem tudta, hogy mi a nagy vigasság oka, de együtt örült a férjével. Mi van veled János? - kérdezte tőle rossz magyar akcentussal. A férfi örömtől sugárzó tekintettel hatolt a lelkébe. Nem is kérdezősködött tovább.

Amióta a bombázó egyetlen jól irányzott lövéssel a vízbe lőtte a Szabadság hidat, azóta egyszer sem nevette el magát K. J. Most azonban madarat lehetett volna vele fogatni. Ez a két mondat tette ilyen boldoggá: Nem emlékszem semmire sem. Boldog vagyok!!!

Megvan a magyarázata, hogy a feledés miatt miért érezte magát a mennyországban. Amikor a félelme valóra vált, a hidat a vízbe lőtték, akkor napokig magához sem tért. Rögtön kirohant a partra. A látványtól hisztérikus jajgatásba kezdett, majd mázsás súllyal a hátán, összetört emberként tért vissza. Napokig nyomta az ágyat. Később naphosszat ült az íróasztalánál maga elé meredve. Ekkor azonban már túl volt a nehezén, és minden észerejét összeszedve gondolkodott. Csuang-ce és a pillangó járt az eszében. Csuang-ce álmodta a pillangót, vagy a pillangó álmodta őt? Mi is a valóság, s mi a különbség az álom és a tényvilág között? Az ezoterikus irományokból jól tudta, hogy az emberi gondolatoknak valóságteremtő erejük van. Előbb csak balsejtelemként fogalmazódott meg benne, később egyre határozottabb meggyőződésévé vált, hogy a híd pusztulásának ő maga volt az okozója. A félelmeiben előrevetített gondolatok okozták azt a létteremtő erőt, ami valósággá lett abban a pillanatban, amikor a rettegésből kivetített energia elérte a realizáció kritikus pontját. Okoskodásai a másik oldalra is elvezették: a pozitív gondolatokkal a világot minden bizonnyal szebbé lehet tenni, hiszen ahogyan a félelmek ereje, ugyanazon a módon a pozitív gondolatok ereje is elérheti a realizáció kritikus pontját, még ha intenzitásuk csekélyebb volta miatt ez lassabban is következhet be. Ennek a bebizonyítására egy kísérletet tűzött ki maga elé. Attól fogva minden tudati erejét arra a pozitív gondolatra összpontosította, hogy szűnjön meg a háború. Ha ez egy hónapon belül bekövetkezik, vélte, akkor a kísérlet sikeresnek lesz mondható. És valóban, egy hónap múltán vége lett a háborúnak. Megbizonyosodva a maga igazában, ezután egész lényével az új lehetőségek univerzumába vetette magát. Rájött, hogy a létrejövetel bölcsője nem is a gondolatok, hanem az álmok világa. A hatalmas fölismerést követően kidolgozta, ahogyan később elkeresztelte, a fordított világlátást. A fordított világlátás tervezete szerint, ha az elkövetkező három hónapon belül képes lesz rá, hogy az életét, vagyis a múltja valóságát az emlékezetén keresztül álommá változtassa, akkor az ellenkezője is sikerülni fog neki: ebben az esetben az éjszakai éber álmaiból is valóság lesz. Akkor jár teljes sikerrel, ha már nem fog visszaemlékezni semmire sem: attól fogva az élete álommá alakul át, s azzal együtt ő maga is átköltözik az álmok világába, a másik oldalon viszont, az álomból a valóságba lépve, újból állni fog a híd! Az ezoterikus tárgyú könyvekből már régebben megtanulta a tudatos álmodás technikáját. Ettől fogva mindig azt álmodta, hogy az idő kereke forduljon vissza, mintha mi sem történt volna, és a híd megint ott íveljen büszkén és érintetlenül. Helyre kívánta hozni, amit elrontott annak idején ostoba rettegésével, ez az egyetlen célja maradt az életének. A mai napon pedig, miután mindent elfelejtett, még a hidat is, végtelen boldogság kerítette hatalmába. Maga sem tudta, hogy minek örül, egyszerűen csak nagyon boldog volt valamiért.

Másnap az ország összes hírközlő eszköze ugyanazt a hírt harsogta: a munkások megfeszített, áldozatos munkájának köszönhetően újból ott feszül a híd a folyam fölött. Váratlansága folytán kisebbfajta csodának hangzott ez. Senki sem hitte volna, hogy a tönkretett ipar képes lesz ekkora haditettre.

K. J. nyugalmazott építészmérnököt másnap reggel a felesége holtan találta. Fájdalommentes, szép halála volt: semmire sem panaszkodott, este elaludt, és soha többé nem kelt föl. Gyönyörű halott volt. Az arcáról békesség áradt, mint a szentek arcáról, akik életküldetésük beteljesítésének a tudatával szenderültek el. Olyan volt még az arca, mint egy ártatlan kisdedé, aki az anyalelkű mélységben elmerülve valami szépet álmodik éppen.