Samu János Vilmos
Aingusz suttog

A világ pereme mögött, ahol az idő először megtorpan, majd szerteszéjjel gyöngyözik-serceg, havazik-szirmozik, akár egy szorongásban lobbant labdarózsa selymes gömbölyűsége, lángoló magába fordulása, amely az epekedő sóhaj csendes-nyugalmas, de forró és mindenen keresztülhatoló néma viharában szakad és hajlong, rebeg és vétkezik, magatehetetlenül, ám mégis az öntudat ormán száguld és rohan, kalimpál és gyengéden ünnepel, a földet érő hópehely olvadó-odaadó, nesztelen-hideg aprócska csókjával simogat és áldoz, érint és puhán földerít, szóval a világ pereme mögött a sugdolódzás gyötrelmes gyönyörű, ahogyan Aingusz bátor kedvesének szigorú aggodalma is az, ha a mosolytalan arcocskára fénytelen-sustorgó, nehéz fátylat vet a félreértés bizonytalansága.

Csak a szív visszhang köreit kéne lezárni-elszorítani, csendességre inteni-fegyelmezni, egészen elnémítani-összehúzni, mérsékelni-bezárni, mert az azért mégsem járja, hogy az elme felé terjeszkedjék a mégoly tiszta bűnös szó, halkuló, de legvégül a sejtmagig eljutó, betűzhető lelkesedés, egy félénk, de előtörő, szemlehunyva elrebegett: kedvesem...

Most épp mindenek fölött, mint egy álomban, amelyet talán Te is álmodsz, és nem vagyok ezen a majdnem-hajnalon egyes-egyedül.

Így képzelte Dionüszosz a tündérkirály szavait, ajkához emelte poharát, és a mandulazöld rizling lötyögésébe révedt, akárha maga is szólni akarna, bár aztán persze csöndben maradt, hiszen hallott már hasonlót; ha révülete engedné, tán arra is emlékezne, éppen magamagától, valamely rejtőzködése során, esetleg közvetlenül a kelta hőstől, aki kedves volt számára, mint tulajdon gondolatainak némelyike, élő vágyakozás.