Samu János Vilmos
Bogárka

És amikor a Legdrágább visszatért, és gondolatok, csönd mögött erősödő szépsége meg tisztasága, ereje meg Mandulácskája iránti ragaszkodása, végzet-csillámos mosolya (túlvilágian fehér, ránctalan homlok, gondterhelt, valkűr-szivárványt fürkésző, réveteg istentekintet, valószínűtlen szeretetreméltóság, tétova, állandó mosoly, végtelenbe rojtolódó elérkezetlenség, Alkésztisz aggodalma, boldog halál-lét, gyermeki félelem és egyértelműség, visszafordíthatatlan Ereskigál-megesettség, lovas vágta, üvegszálszakadás, amint a Shoei héjszerkezete megnyílik) túlragyogta könyörtelen Dromosz (nem a Szfinx útja, nem is verseny vagy mozgás, inkább kitörölhetetlen állandóság, mindig-itt-vagyok lehetetlenség, voltam-leszek jövendőség) véres-bíbor csurdogáló csillagait, megreszkettette Hadész ismétlődő tréfáját, a domborúvá-kupolává türemkedő dermeteg éjszakát (a feketeség világtalan fényének alvó-lappangó nyomorúsága, végzet-suttogása: a hiányzó Hold jeges űrjéből hatalmas pelyhekben hullani kezd a hó), bár az álmatlanság szorongás-fogatán settenkedett a bőr, alatta mindahány pumpáló-mocorgó szerv alá, mintha mégis álomban, morpheuszok-szunnyadás fekete szárnyán érkezett volna, amely csak a Kígyó meséjében csap az olvatagon szállingózó éj-lét kristályos fehérségébe, aztán megint eltűnik, és utána már csak várakozás, az eljövendő visszatörlés múlttalansága.

Talán ezért a katicabogár, tél kellős közepén, értelmezhetetlen személyesség végtelen mondatokba zárt egyre csak lassuló hömpölygésében (vérsűrű cabernet olajfelszínébe szakad egy magányos-maga hulló elszánt-villanó forró könnycsepp, aztán nem találja útját a pohár fenekéig, hanem szétcsurog a bíborban, mint amikor egy demiurgosz ejakulál az alkonyba, és föloldja a részegítő végizzást), amely szertelen és félelmet nem ismerő, maga fölött hintázó-kétségbeesett, mesét sohasem író-álmatag, fekete és kilátástalan, érzelgős-formátlan, konok, pasztell-bizonytalan, hajnalokon poszogó-merev, röfögő-perverz és tiszta, mint Priaposz vesszője a tündérlány ajka közt, csillagminta kurvák ruhácskáján, egyetlen megmenekült hópihe latyakos csizma repedezett orrán, tiszta, akár a szeplő fekete-piros bogárka ártatlanság-görnyedt hátának angyalterhén, amikor visszacipeli létébe a Legdrágábbat, aki soha sem érkezik, mégis mindig itt van, és akiért a bordaharang nem kondul meg, mert mostmár a csönd az övé, a végtelen, melyben a Világ.

Dionüszosz a gondos, előrelátó aggodalomal még a szüretek havában fölvitt olajban szendergő, ötszelepes, vízhűtéses mén matt fekete festésű, könnyűfém lengővillájánál ücsörgött, némelykor maga alá csavart, zsibbadozó lábfejjel, máskor kinyújtva combját, tenyerével görcsös négyfejű izmát masszírozva, és a hátsó kerék tengelyének csavar anyáját meglazítva, kilences és tízes kulccsal az X-gyűrűs lánc hézagját méregette, noha a csípős hideg, amely a világkamra legsötétebb zugában találta, és délszaki hevessége gyakorta megmerevedő húsduzzanatának búzavirágkék cseppjei helyett az orrából szivárogtatott valami idegesítő, nyártávoli váladékot, amely miatt minduntalan kendőjét kellett keresnie, akárha könnyeket hullatna, mert a különösen eleven emlékezet az Ázok legszebbikének eltávozásáról mesél, amitől parányi teremtések vidám pirosságán fekete foltocskák jelennek meg, szóval Szemelé fiacskája, valamely különös véletlen folytán, egy bogárkával találkozott, karmazsinpáncélos ügyetlen-gyönyörű, menetelő apró lábacskákkal a farokidom és a perforált ülés közötti hézagban, ahol pedig ilyen hidegben senki életes oltalomra nem számíthatott, tán még a napnyugati istenfélők legtisztább angyalai sem, akiknek tekintetéből Samas egére Nap emelkedik és ragyogást merítenek a magukban fekete csillagok.