Samu János Vilmos
Orpheus, a dalnok

Amikor a szendergést megjárt, a széphangú, pergamentekerccsel és íróvesszővel fölszerelkezett harmatos ölű anya, meg a végtelenbe kacskaringózó, alig-alig hömpölygő folyóisten vakmerő-jámbor, tiszta szívű dalnok gyermeke minden keserűség, megtántorodás és félelem nélkül ismét nekiindult, bár ezúttal hányattatás meg rémségek, végzetes tilalmak, türelmetlen vágyakozás és rosszindulatú koboldok nem keresztezték elhivatott útját, kifakult majd eltűnt a rég elmondott, föltartó-üres, túlságosan ismert történet, akkor, éppen akkor megfogyatkoztak a csillagok, és a ki-kihagyó szív (ahogyan eldugulnak a porlasztók, fuldokolni kezd a hajtómű) visszafogta a lelkes elszántságot, és a zene nem csendült föl.

Orpheus csöndje úgy szétárad, ahogyan érintésekből megfutó sóhaj rezegteti a citoplazmát elmúló kéjek végtelen ürességében, odahagyott-elmúlhatatlan ragaszkodások fülledt-fagyos álmatlansága kékül sötétedő szemkarikák derűt gyászoló koncentrikus kísértet ábrázatába, a megingó tenger elfelejti kíméletes-hűvös kegyelem-apályát, bűzhödt dögök kipukkadó beléből sárgáslila kénfelhő rohan a szaglóhám polip-lágyságába, a Kharónt Lenyűgöző meg sem mozdul, hanem bőre alá szivárog Dionüszosz kincse, amely szörnyűség-mámort ébreszt egy rideg és zöld-mozdulatlan nyelőcső oszladozó atomorgiájában-rezgésgyönyörében, és Eurüdiké arcocskája mindezektől eltorzul (fölvonja tömpe orrocskájának csupasz-csontos környílását, megrándul szemöldje, csípőjéhez dörzsöli tenyerét, tüdejében reked a levegő), mert valami egészen másra számít, egyebet kívánna, titkon már a jövő menekvését éli, és vádolja a Sár Honát Megjárót, aki késlekedett is, és csöndös maradt, aztán meg visszanéz, mert kívánja a csöcsöcskéket, hasztalan próbál uralkodni magán.

Ó Eurüdikém, ó Eurüdikém, suttogná a történelem vége, és az orgia után egy alkímista, DJ-k ütemére, szerettél-e valaha is oly sokak közt, érezted-e leheletem csiklódon, amikor alácsusszanva leváltam ajkadról és kéjpokolba süllyedtem, combod szorításába, zsibbadó ínyem, kifáradó nyelvem rózsaszínű sajgásába, érezted-e, hogy soha is volt hangszerem, hanem csak nyöszörgésed/végül-sikolyod, amibe belebólintottak az alélt tekintetben megtört fák és fanfű, állattá lettünk mindketten, szinte-szinte hörögve és kornyadozva, arcomnak feszült a talpad, úgy löktél el, de én visszajöttem, tovább érintettelek-magamba véreztem, körberajongtalak, összetévesztettem az égtől adottat azzal, ami a természeté, és beléhatoltam, nem tudom már hogy; szerettél-e Eurüdikém, imádtál-e alvilági vágyaim közepén is, amikor Simone-nak szólítottalak, mert nem tudtam elviselni mennyire nem gondolok semmire, és Bataille-hoz könyörögtem, tejbe-popsi Simone-hoz, aki sosem vonzott, csak Te, mindig csak Te, Nem-Egyetlen Valkűr-Vadság... "És vajon szerethetünk újra?"

"Végtelenül lenni - a végtelenülés - annyit jelent, mint határok nélkül, következésképpen eredet vagy kezdet formájában, vagy, még másképpen, mint létező létezni. A Van - egy létezők nélküli létezés - abszolút meghatározatlansága szüntelen, végtelen mértékű negáció, következésképpen végtelen korlátozás. A van anarchiájával szemben áll elő a létező, annak szubjektuma, ami megtörténhet, eredet és kezdet, azaz hatalom. Az azonosságát önmagában bíró eredet nélkül a végtelenülés nem lenne lehetséges. De a végtelenülés a létező által áll elő, aki nem kövül meg a létben, és képes távolságot tartani a léttel szemben, jóllehet mindeközben a léthez kötött marad; másképpen fogalmazva, a végtelenülést egy olyan létező állítja elő, amely igazság szerint létezik. A léttel szembeni távolság - amelynek révén a létező igazság szerint (vagy végtelenül) létezik - mint idő és mint tudat, vagy mint a lehetséges előrejelzése áll elő. Az időbeli távolság által a végleges nem végleges, a lét, habár van, még nincs, felfüggesztett marad, és bármelyik pillanatban újrakezdődhet."

Igazgyöngyhomályú, valószínűtlen reggelek szorongástekintet-derengése, akárha egy csak elképzelt, de még/már nem látott Fellini-film - netán Bergman Farkasok órájának - kiégetett kockái villognának a feledés mögött, távolság meg tagadás, lezártság és fölnyitható végtelen, elhamvadó napszakok és kialvás-optika előtt, amely mint amikor a képernyőfény megtörik egy zsíros ujjlenyomaton, szervességet és csöndöt, vibráló fagyosságot meg egy önfeledt töltekezésből könnyen visszamaradó tűnékenységet oszlat, Orpheus zenéje, hozzá való történet nélkül, álom előtt, most-holnap, de már megtörténten, akárha az Ixión kerekét megállító előre tudná és akarná a mitikus megfordulást, amely persze hogy végleges, és Eurüdiké mindigre sötétben marad.

És kihez szólnak itt a hangok, honnét harsannak, és mivégre a hangszálak vagy bárminő húr rezgése, amikor az előre adott távolság meg a test csöndje, értelmetlen vándorlás, és mégis akart véletlenek kíméletlen egybefüggése úgy rendezi el a vágyakozás nyomán támadt ürességet, Hadész egykedvűségének huzatos sötétségét, ahogyan kihangosított, legvégül dallammá rendeződő szívdobogás visszhangozza (Lamb: What is that sound, ringing in my ears, the strangest sound I heard for years and years), hogy mindig is már így, mondatok és jelentés, fáradozás és az új eljövetele, csüggeteg mélaság, nekirugaszkodó, tehetetlen nyugtalanság, kárhozatos remények és éjszakai neuron-vágták, alvadó személyesség, málladozó-kíméletlen érkezések, áttetszeni nem akaró, egyre csak sűrűsödő nyelv, metafora-buborékozás, csönd-ömleny és kiszámított-fegyelmezett szerkesztés ellenére, ugyanakkor valahogy senki sem vitathatja, hogy bár Eurüdiké marad vissza, a magány azért Orpheusé, meg ez érthető.

És hol van ő?!

Egyetlenem-Szerelmesem, Virágok Közt Röpdöső, Aprócska-Törékeny, kit a kígyó ragadott el, én meg róla énekeltem és megszerettem nyákos hidegségét, a fogát kelyhem fehéraranyához feszítettem, és a létéből szürcsöltem, szédületemben-megmérgezett szívemmel másnak hittelek, de mire rám pirkadt az eszmélet, Neki is odaadtam mindent, aki több nekem dalaimnál-bűneimnél, Zú madár fémmelegénél, Sebring-hörgésénél, mert bőség virágzik körülöttem, csak valahogy magam vagyok kevés, látod-e, hogy a vergődő mesében a fenti érthető is egyedül a szóra/mondatra vonatkozhat, amely szintúgy emelkedik és föltöltődik, mint amikor egy puha rajzú, szűk köldök édes borral telik meg, és az egyébként savanyú ízekhez szokott nyelv boldogan kúszik beléje, látod-e, hogy hallgatok-visszafordulok, tudom, hogy elveszítelek és többé nem érzem a tested, pedig egykor nekem ajándékoztad, ahogy boldog hóvirágok szirmaikat a derengve rejtőző napnak, pályagumi szegényes barázdáit az aszfaltnak, én magamat, aki nem vagyok, ki tudja, minek... Hallgatok, némán kornyadozom: hatalmas-idegen, kusza vágypók ereszkedik fényessé és szerelem lágyságúvá duzzadt ajkadról csüngő szekrétumszálon fitymámra, és a fonalas nyálkává cseppfolyósult, súlyos ingázással hosszabbodó hang- és rezgéstelen sóhaj a testhez tapad, nem rebben el, ahogyan tekintetedből sem a kéjes elvetemültség, amely csak magáról tud, és be akar kebelezni mindkettőnket, álomtalanokat és halálban gázolókat, mítoszok menekültjeit, tréfálkozókat-elveszetteket, akik nem hiszünk a holdvilágban meg tisztaságban, és talán nem is vágyunk rá, noha a miénk lehetne, csak kinek kellenének Héphaisztosz könnyei, lassú-sánta botladozó létünk súlyának cipelni való nehezéke, egy hurcolható, meleg való, amibe rejtőzni meg kuporodni is lehet, amiben lakozni-megmaradni, álmodni és boldogsággá szelídített gyönyört találni, megmenekülni-nyugodni, álmosan-nyugalmasan elpihenni, Veled is együtt lenni, mozdulatlanul-álhatatosan kitartani képes a nyughatatlan szorongás, a harapható-böfögtető perverz üresség, egy elárult minden-lelkesedés. Meddig tartunk (ki) Drágám, mikor fordul el a mese, amelyben bár nem találunk otthonra, mégis beleférünk, és Létté lesz a létező, amikor arcod már nem kívülről mutatkozik meg, hanem szemközt találom magam veled ("a külső nem egy oldalsó nézőpontból válik igazzá, hanem a szemköztben (...) a szemközt egy, a külsőtől radikálisan elkülönült nézőpont alapján létesül, mely önmagától függ, azaz én"), ahogyan mindig is elképzeltem, amíg kerestelek, de közben a kígyó álmára bíztalak (te tudod, hogy én tettem!), amely (ezt is tudod) sziszegő és hideg, mozdulatlan-nyálkás, tekeredő-pikkelyes, ám ugyanakkor véres és fürgén mocorgó, akár az apró áldozat még életes kétségbeesése, minden reményen túl, a forró bekebelezés hús-bejáratánál, vulvád szivacsos szerelemfodránál, amelyben elveszek, és nem kívánkozhatom többé, pedig a sóhaj ott a leghangosabb.

Perszephoné is erre áhítozott, szétszóródó gránátalma magok keserű-kemény, hegyes-parányi mintha-gömb éjszilánkjait ínyével érezve, Hadész kiáradó-mohó, csüggeteg-őszinte bírvágyának büntetés-nyeldeklése közepette, önmagától, de még az alvilág sötétjétől is messze, amint mégis fölismerte karneollal kikövezett batisztruhájában a bűnös ragaszkodás szivárványkék, nehéz cseppjeit, ölének készséges fölnyílását a Halál előtt, amellyel nemzeni neki sorsa volt, létének legalább egyharmada, szívének egésze szerint. És mennyi könnyedség mégis mindebben, szőrtüszőig hatoló borzongás, akárha Power Race feszülne az OZ kerékre, amelynek magnéziumatomjai finoman elcsúsznak a Sebring hörgésében-ordítozásában, a kanyarkijáratot záró, fényesre kopott bitumenív váratlan-gyönyörű, csöndszürke csúszásában, amikor a Fazer R1-génjeire emlékezik, az Uvex Species makrolon plexije mögött pedig a félelemtelenség, meg a világ legtisztább hűtlenségének ragyogása ébred, az az egyensúlytalanság, amely speed-gépek (GSX-R, ZX, R1/6, CBR, F 75O/1OOO, 999, Tornado) oldaltámaszra fektetett sutaságában billeg - milyen sebezhetőek ilyenkor, a lefékezett mozgás fétis sebe(ssége), a fémprotézis nyugalomkárhozata, a légellenálási tényező hasztalansága, metsző ívek, lágy idomok hiábavalósága: tech-igéret -, a(z újra)kezdődés előtt, az Idő lététől távol, egyhelyben toporzékolva, áhítva az elszakadást, Hadész-nemzést (Virilio: "balesetes becsapódás"), a valamiből kilépést, ami lehetővé tesz, és ezért különösen kedves, elveszettséget, a valamivel szembeni távolságot, ami a valót jelenti, magában a kilendülésben, súrlódásban, ami nem elméleti, és nem is operatív terminus, a tiszta mítoszban, amely nem tud magáról, ezért mégsem távolság-végtelen, hanem nagyon is végesség-egyszeriség, elveszíthetőség-soha is, határ-eltörölhetetlenség, múlás-fogyatkozás, bármi-boldogság, Dionüszosz útrakelése, amely Veled kezdődött, és ezernyi, sosem visszahagyható létformát nyitott meg, fölmérhetetlen boldogságot ("Köszönöm Édesem, hogy..."), mindent, ami te vagy, Édes...

Eurüdiké vadmacska tekintete a tükörben sejlik föl, oldalra meredő, Narkisszoszt veszejtő labirintusezüst főtengelyrezgésében, dromolitikus-kemény, a gumiágyazású tartókra erősített visszapillantó-tükrök rideg-csillanó vibrálásának homályos hullámverésében, a nehézkedési és centrifugális erő kényes egyensúlyának valószínűtlen határélményében, ahol már nincs elöl vagy vissza, ragaszkodás vagy sodródás, ahol a könnyek, akár a vulva fanyar-síkos könyörgése, inkább a továbbhaladást kívánják, keblekre tapadó halánték, selyemgyönyör fodrok megcuppanó melegségébe nedvesedő ujjbegy érzékeny közelségét, azonnal, minden megállapodáson túl, bármi áron...

Orpheus, a dalnok és zenész, Kaliopé múzsa és Apollón isten gyermeke, egy mindig ismétlődő pillanatban elhagyta kedvesét, idő előtt visszafordult egy hegyi szerpentinen (vagy csak, balesteszerűen a Fazer tükrébe tekintett), miközben százötven vadállat vontatta kétkerekű szekerén Dionüszosz boldogságát kereste, akinek meg kalandjairól maga énekelt. Tudta tehát, hogy az Oroszlánon Lovagló egyedül távozik Naxoszról. Mindig egyedül.