Sándor Zoltán
Gondolatok a Sikoly folyóiratról

Négy évvel ezelőtt született egy kezdeményezésünk egy kis közlönnyel, amelynek a Muzslai Narancs volt a neve, és amelyből a Sziveri János Művészeti Színpad (a folytatásban: SZJMSZ) közlönyeként két szám látott napvilágot. Ezekben a kis füzetecskékben többnyire a SZJMSZ addigi műsorairól szóltunk. Időközben megszűnt a BÁBEL-esszépályázat, amelyet hét ízben írtunk ki (a díjazott anyagot mind a hét alkalommal könyvformában is megjelentettük), de a napjainkig kilenc alkalommal meghirdetett és megtartott vajdasági szintű verspályázatunk is elveszítette kezdetleges minőségét (és ezzel egyúttal jelentőségét is), ami bizonyos értelemben érthető is, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a korábbi díjazottak egy íratlan szabály szerint többé nem pályáznak, újak pedig aligha jelentkeztek (tisztelet a kivételnek!), hiszen komolyan megkérdőjelezhető, hogy egy ilyen kis közösség, amilyen a vajdasági magyarság, mennyire tud évente vagy kétévente öt-hat fiatal költőpalántát kitermelni. A helyzet javítása érdekében az idén megváltoztattuk a verspályázat szabályzatát, aminek az értelmében ezentúl majd csak egy szerzőt díjazunk, és azt sem pénzjutalomban részesítünk, hanem megjelentetjük az első verseskötetét. Sajnos, erre nem sikerült támogatást nyernünk, és erről - legalább az idén - le kellett mondanunk. Január folyamán N. Czirok Ferenccel Kishegyesen tartottunk könyvbemutatót, ahol Nagy Farkas Dudás Erika vetette fel ismét egy folyóirat elindításának a kérdését, pontosabban azt mondta, hogy a Narancs jó kezdeményezés volt. Tóth Bélával és N. Czirok Ferenccel sokat bíbelődtünk ezen, több személynek is kikértük a véleményét és úgy döntöttünk, hogy ismét meg kell próbálni. Egyúttal ez kiváló alkalom lesz arra, hogy valamilyen módon ismét magunk köré gyűjtsük azokat a szerzőket, akik már (egyesek közülük többszörösen is) bizonyítottak az említett pályázatainkon, ugyanakkor ily módon újakat is toborozhatunk. Kidolgoztunk egy tervet, felállítottunk egy koncepciót és megpróbáltuk megvalósítani. Az eredeti elképzelésünk az volt, hogy egy 32 oldalas füzetecskét jelentetünk meg, de mivel még erre sem volt rávalónk, az ötlet megvalósítása váratott magára. Közben az anyag érkezett. Emellett az idén lett volna névadónk, Sziveri János ötvenéves, továbbá az idén van tíz éve, hogy a SZJMSZ egyik kiemelkedő tagja, i. Rácz Laci elhunyt. Magától értetődött, hogy az első számban róluk is szólni kellett...

*

Szerény ismereteimmel összhangban szívesen beszélnék most kísérleti zenéről, sci-fi-ről, new wave-ről, japán gyártmányú horror-filmekről, posztpunk irodalomról, digitális képzőművészetről, különféle filozofikus és vallási nézetekről, vagy akár az underground képregényről és még sok más egyéb alternatív dologról, de környezetünkben minden említésre méltó irodalmi és művészeti alkotás önmagában véve alternatív. Már maga a létezésünk is az. Ezért inkább a társadalmi környezetről szeretnék szólni, amelyben kénytelenek vagyunk élni és alkotni, mert véleményem szerint, bármennyire absztrakt és alternatív dolgokkal is foglalkozzunk, a kor és a hely, amelyben tesszük ezt, mindenképpen rányomja a bélyegét alkotásainkra. És elgondolkodtató, hogy miért menekülünk oly sokan ebbe az álomszerű, lídércek és mindennapok között ingadozó fantazmagóriákba.

*

Amennyire csak tehetem követem a napi politikai történéseket, és néha elcsodálkozom afelett, vajon hogyan lehetséges az, hogy miközben még az országhatáraink sincsenek a kellőképpen meghatározva - vagy megvannak, csakhogy különböznek az álláspontok és vélemények róla -, amíg állandó vitát folytatunk különféle nemzetközi intézményekkel arról, hogy hogyan tovább: amitől már nemcsak a mi, hanem utódaink sorsa is függ, amíg az országban minden harmadik házban vagy a vizet, vagy a gázt, vagy a villanyt kapcsolják le, s amíg a lakosság zöme azzal küzd, hogy túlélje a mát, stb, hogyan jut honatyáinknak ideje arra, hogy naphosszakat vitázzanak arról a kérdésről, hogy hatvan évvel ezelőtt, kik voltak a jók: a partizánok vagy a csetnikek. És mindenki foggal-körömmel bizonyítja a saját igazát. Mert errefelé a dolgok mindig fehér-feketék voltak: ha nem vagy velem, akkor biztos ellenem vagy... Itt jut eszembe egy gyermekrajz a népfelszabadító háborúról, amelyen egy éppen kigyulladt vörös csillagos tank volt látható. Az illető kissrác, aki ezt lerajzolta, a pszichológus nénihez került beszélgetésre, aki a pszichológiai tudomány vívmányaival összhangban (érdekel, vajon mit szólt volna ehhez Jung) megmagyarázta neki, hogy ilyen nem létezett. Képzőművészet ide vagy oda, kit érdekelt a szerző impresszionistáktól kölcsönzött háttere, a sok-sok apró flekk, amelyek embereket jelképeztek, na meg a szürrealista elem (a vörös csillagos tank!), amikor az alkotás mondanivalója ideológiailag nem ütötte meg a szintet.

*

Az említett gyermekbetegségből állítólag kigyógyultunk, megmagyarázták, hogy semmi sem éppen úgy történt, ahogyan mivelünk azt megtanították, megtanítatták. Felébredt a nemzeti öntudat, és ahogyan már errefelé szokás, az sem maradhatott a normálisnak nevezhető keretek között, hanem a másik végletbe ment. Újraéledtek a mítoszok! Ami a legborzasztóbb, a pacifizmus és a kozmopolitizmus minden oldalon a legmegvetőbb tulajdonságokká vált. Mert rendben van a nemzeti öntudat, a hagyományápolás, az önérzet, stb, de itt nemzeti büszkeség született. Mindenki büszke lett, hogy ilyen, és nem amolyan nemzetiségű! Meglátásom szerint pedig a büszkeség a bűnök bűne: a gyengék egyetlen fegyvere! (Mindig könnyebb azt mondani, hogy fáj a..., mint őszintén kibökni: bocs, tévedtem...) És ha még valami olyasmi önti el a lelkünket eme magasztos érzéssel, ami nem is rajtunk múlott...

*

Teofil Pančić a Vreme 1998. április 4-ei számában megjelent írásában óva intett: "figyelem: többé még az önkiszolgálóba se menjenek vízummal ellátott útlevél nélkül - az Irodalmárok ismét tevékenykednek!" Azidőtájban kezdtek el a szerb és az albán ún. nemzetírók "beszélgetni" a koszovói kérdésről. Hogy mi történt később, főleg egy évnek utána, az mindenki előtt jól ismert. Mindenkit megnyugtatok, a Sikolyban nem fognak írni ezek és a hozzájuk hasonló ún. nemzetírók, akik Akadémiákat, írószövetségeket és hasonló intézményeket valódi szektákká alakítva át, és azok mögé rejtőzve osztogatják egymásnak a titulusokat és a díjakat. Persze, nem mind olyan, aki ott van, de egyes időpontban nem kellett részt venni a döntésben, csak elhallgatni azt, hogy bűnrészessé váljon valaki. Tisztában vagyunk mi azzal, hogy eme személyeket abszolúte nem érinti egy néhányszáz példányban megjelenő vidéki lap, és hogy egyáltalán nincs szükségük rá, de, hogy a dolog világos legyen: nekünk sincs szükségünk rájuk.

*

A másság erény! - szajkózzák körülöttünk nap mint nap, és ilyenkor általában olyan banális dolgokra gondolnak, mint amilyenek a nemi-, vallási-, faji-, nemzeti-, politikai-hovatartozás, szexuális hajlam és hasonlók. Bizonyos határon, szinten, mércén - minek is nevezzem - túl mindezek a jellegzetességek lényegtelenekké, nevetségesekké válnak, értelmüket vesztik... A másság erény! - állítom én is, de ezalatt egy másik másságot értek. És szörnyen érdekel, hogy a másság erényességének örök hirdetői hogyan értik és hogyan fogadják el a tényleg másmilyeneket.

*

Gyakran az az érzésem, hogy már aligha teszünk bármi mást, kivéve, hogy emlékezünk. Nehogy félreértés essék, ezt önmagában egyáltalán nem tartom negatív jelenségnek (a Sikoly első számában három személyre is megemlékeztünk), csakhogy ebben a folyamatban gyakran átlépjük a jó viselkedés határát és olyanokra is megemlékezünk, akiket talán jobb lenne elfelejteni. Ugyanakkor néha már túlzásba vigyük a dolgot. Múlt nélkül nincs jövő - szokás mondani, s egyezem ezzel, de a múlt túlboncolgatásával, főképp ha mítoszokkal, xenofóbiával, homofóbiával, fobofóbiával és még a pszichológia-tankönyvekből is hiányzó, számos újkeletű, a tudomány számára még ismeretlen fóbiákkal és komplexusokkal, politikai kakofóniával és szélsőjobboldali ideálokkal van dúsítva, tűzdelve és úgy tálalva, nemcsak jövő, de még jelen sincs. S amit mi annak hiszünk, ezesetben aligha nevezhető másnak, mint kollektív képzelőerőnk megnyilvánulásának.

*

A Sikoly kapcsán az egyik újságíró megkérdezte tőlem, hogy hiánypótló műről van szó? Én nem nevezném annak, vannak Vajdaságban igen minőséges irodalmi és művészeti folyóiratok, sőt még internetes folyóiratunk is létezik, személy szerint én örülnék neki, ha még három-négy új alapulna és mindegyiknek lenne kellő számú közönsége, akik kritikusan állnának hozzájuk/hozzánk. A művészet interakció. Egy alkotás csak akkor lesz teljes, ha annak fogyasztója (az adott esetben: olvasója) is van, és mint ahogyan maga az alkotás is szubjektumot követel meg, a fogyasztójától is megköveteli azt, hogy először is szubjektum legyen, és ne csak tömegtag. Sajnos a kilencvenes években erre felénk - néha már úgy érzem, hogy mi bizonyos értelemben sohasem fogunk megszabadulni ennek az évtizednek a hatása alól - mindent elkövettek (és még mindig elkövetnek!), hogy az emberből, az egyénből kivessék a szubjektumot és a tömeg tagjává degradálják. És mi a tömegtag? A tömeg amorf testhalmaz a közösséggel szemben. A közösségnek van eredete, ereje és erénye, ami összetartja azt. Turai Kamil írja: "Az erény hiánya szétrombolja az egyéniséget." A tömegnek nincs erénye. És a tömeg tagjának sincs. Azért csatlakozik a tag a tömeghez. Mert máshova nem tartozhat! Nem valósította meg önmagát, nem lehet egy szellemi közösség tagja! Beáll a tömegbe, mert szükségét érzi a közös térdrehullásnak és bókolásnak. Kardot ránt mindazok ellen, akik nem úgy imádkoznak vagy beszélnek, ahogyan ő. Ez a tömegtag. Nincs erkölcse, csak csordaösztöne. Nincs álma, csak tele-víziója. Nincs szenvedélye, csak szükséglete. Nincs lelke, csak teológiája. Nincs hite, csak temploma. Önmagában véve nem más, mint statisztikai adat.

*

Idővel talán sikerül valamelyest javítanunk mindazokon a dolgokon, amelyeket a kilencvenes évek esztelenségei követeltek meg maguktól, gondolok itt elsősorban a politikai és a gazdasági helyzetre, de meglátásaim szerint, a legnagyobb zűrzavart, amit eme évek okoztak - és az minden bizonnyal bizonyos értékek leértéktelenedésében nyilvánul meg - még sokáig nyögni fogjuk...

*

A Sikoly a válasz mindazokra a dolgokra, eseményekre, történésekre, jelenségekre, amelyeket felsoroltam (és még sok másikra is). Egy morzsa, egy csepp az emberi alkotás óceánjában. Szimbólikusan szólva a kissé más-embernek két lehetősége van az életben: vagy elefántcsonttoronyba zárkózik vagy sikoltozik. A Sikoly szerény próbálkozás az egymagukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására (és innen ered a folyóirat címe is, amit első hallásra sokan kifogásolnak). Ez is, mint sok más hasonló kezdeményezés, már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velem/velünk. A változásokat ott kell kezdeni, ahol mindannyian a legjobban tehetjük - önmagunkon, önmagunkban. És ezt mindenki másképp csinálja. A lényeg az, hogy tegyünk valamit: most, a körbejáró óramutatók két pillanat közötti mozdulatlan állapotában, itt: Európa vakbelében...

(Elhangzott 2004. december 18-án, Muzslyán, a Sikoly - irodalmi és művészeti folyóirat első számának a bemutatóján)