Sándor Zoltán
Az elvarázsolt város

"Hogy boldogan élhessek, lényegében az kellett, hogy akiket kiválasztottam, egyáltalán ne éljenek. Csak nagy néha kelhettek életre, s kizárólag az én kegyemből." Albert Camus

Eltévedtem a városban, ahol a házakon nincsenek ablakok. Bolyongtam a kilátás nélküli szobák közt kacskaringózó utcákon, magam sem tudom, hogy mit keresve, az emberek lesütött szemmel, meredten álltak, nem beszélt közülük senki, gondoltam egyet, én is megálltam, szétnéztem, majd leszólítottam egy vénséget.

- Hol vagyok, hol vagyunk? - kérdeztem tőle.

- Azt senki sem tudja megmondani - válaszolta. - Azért nem, mert ezt az ezeregy éves várost kopt eredetű, az alkímia fortélyaiban is jártas, misztikus papok tervezték, akik ezúttal még önnön tehetségüket is túlszárnyalták; ennek a városnak a határvonalai ott kezdődnek, ahol véget ér a képzelet: az egyik pontból a másikba az út állandó változásoknak van kitéve, aminek következtében valamennyi városlakó már évtizedek óta nem látta szeretteit: azokat sem, akiket ismer, de azokat sem, akiket sorsánál fogva meg kellett volna ismernie. Az optimisták, akiknek a száma az utóbbi esztendők folyamán drasztikusan megcsappant, hozzád hasonlóan összevissza lézengenek, még mindig abban reménykedve: hátha. - mondta kissé gúnyosan, hosszúra nyújtva az á-t. - Mellesleg, tudtad, hogy a remény csak ópium a tömeg számára, amelynek segítségével az kordában tartható? - kérdezte furfangosan, majd a kitérőt követő rövid hatásszünet után visszatért eredeti monológjára. - A pesszimisták viszont már rég feladták, csak állnak némán, akár Esztragon. Ismerted Esztragont? - kérdezte hirtelen, mire én csak tagadóan megráztam a fejemet, ő pedig folytatta felvilágosításomat. - Persze, azzal a különbséggel, hogy senkire sem várakoznak. Egyedül csak a magamfajta figurák képesek feltalálni magukat ebben a zűrzavarban...

- És ki vagy te? - kérdeztem tőle kissé gyanakvóan, mire huncutul elmosolyodott, és csak annyit mondott:

- Senki, mindössze egy látomás.

- Kinek a látomása? - érdeklődtem kétségbeesetten, szavaimmal hangos hahotát váltva ki belőle. Olyannyira harsányan nevetett, hogy azt hittem, belésüketülök, majd miután kissé csillapította nevetésgörcsét, a következőket mondta:

- De balek vagy, kié lehet egy látomás?! Na kié?! Mit gondolsz? Csakis azé, aki látja, nem?!

- De hiszen, én... - habogtam -, én nem is látlak...