Sándor Zoltán
Az autóbusz

"Minden csak egy másik útba torkolló újabb út, amit az ördög széttört értékekkel kövez ki."
Max Weber

Irányt vesztve botorkáltam az utcákon. A város nevéről sejtelmem sem volt. Először jártam hulladékokkal zsúfolt járdáin. Nem tudtam, hogyan kerülök oda, miért és mit keresek ott. De nem ez volt a legmegdöbbentőbb. A legnagyobb misztérium az volt, hogy nekem minden ismerősnek tűnt. Ez egy bizonyos módon a csontjaimba helyezte a félelmet, de ugyanakkor jól is jött, biztos lehettem ösztönömben és szabadon engedhettem, hadd vezessen utcáról utcára, parkból parkba. A zeniten tátongó Nap ismerős emberarcokat világított meg előttem, mégis biztos voltam benne, hogy soha egyetlen szót sem váltottam egyikkel sem. Azt is tudtam, hogy egy lánnyal sem, akivel találkoztam, nem voltam még ágyban, de valamiféle intuíció sugallta, melyik mire képes azon a helyen, olyankor. Egyiknek-másiknak az ajakcsücsörítéséből és tekintetéből következtetve, zakatoló szívveréssel vártam, hogy leszólítson. De nem. Csak bambán figyeltük egymást, míg elhaladtunk egymás mellett. Senki sem vállalta magára az első lépés felelősségét. Pedig tényleg ismerősek voltak.

Elfáradtam. Leültem egy padra. Rövid idő után összeszedtem magam, és folytattam az utam. Nem voltam biztos abban, hogy mi a célom, de tudtam, hogy ezt az istenverte várost mindenképpen el kell hagynom. Méla undorral néztem a szembejövőkre, gyűlöltem valamennyit. Hol a fenében láttam már őket, duruzsoltam magamban. A város mintha minden lépésemtől csak terebélyesedett volna. Semmi esélyem sem volt gyalogszerrel kikeveredni belőle, így hát megkerestem a legközelebbi városi buszmegállót. Csendben, lesütött szemmel, nehogy valakiével találkozhasson a tekintetem, álltam a többi ember között, és vártam a buszt. Kezeimet zsebembe csúsztattam. Ujjaimon kívül semmi más nem volt benne. Hogyan megyek fel a buszra pénz nélkül, tűnődtem. Pedig muszáj lesz bejutnom. Reszkettem az izgatottságtól, de keményen elhatároztam, nem fogok meghátrálni, majd megpróbálok besurranni. Nincs mit vesztenem. Kisvártatva megjelent a busz. A tömeg közepén én is bejutottam. Senki sem kért jegyet. Leültem egy faszékre, és nézelődtem a poros ablaküvegen keresztül. Tudtam a busz pályáját, tudtam, hol fog elfordulni, megállni. Arra is gyorsan rájöttem, hol a végállomás. Kikristályosodott bennem a remény: ha ott kimegyek, elértem célomat, és megszabadulok az ismerős ismeretlenektől.

A busz megállt. Felkeltem székemről. Néhányan sorban lementek, én is elindultam, de egyszercsak valaki megrántotta a vállamat. Visszafordultam. Egy ötven év körüli férfi állt mögöttem.

- A jegyét kérem - szólalt meg.

- Nincs.

- Akkor nem szabad elhagynia a járművet - mondta nyugodtan.

- De, én...

- Nem érdekel. Ha nincs jegye, akkor foglaljon helyet, majd ha lesz, lemehet.

- Nincs nálam pénz. Sohasem lesz jegyem. Nem maradhatok örökre ebben a járműben.

- Hol írja azt?

Mindketten elhallgattunk. Nem tudtam mit mondani. Visszaültem arra a székre, amelyről az imént felkeltem. A busz az ellenkező irányba indult. Nem érdekelte, ki van benne, kit szállít. A vezetők is cserélődtek, az utasok is váltakoztak, az újság neve és tartalma is változott, amit naponta böngészgettek, csak én maradtam. Örökös potyautas. Ültem kiábrándultan ugyanazon a helyen, ahonnan már fejből tudtam, hol mit láthatok, hol áll meg a busz, hol ráz fel valamilyen ocsmány lyuk miatt. És hasonlók.

Hajam megőszült, bőröm megráncosodott. Néhányszor szökni próbáltam, de mindig megjelent az az ember, aki először is, megfogta a vállamat és csak annyit mondott:

- Üljön vissza a helyére.

Mit tehettem mást - leültem.

Egy napon azonban felfigyeltem az utasok fecsegésére. Az az ember meghalt! - öntötte el lelkemet a melegség. Végre! Elhagyhatom a konzervdobozt, lelkesedtem. Alig vártam, hogy odaérjünk a végállomáshoz. Már előre felálltam. A busz megállt, az ajtók kinyíltak. Gyors léptekkel elindultam kifelé, de az izgatottságtól, vagy valami mástól, nem tudom, szívembe hasított egy őrült fájdalom. Megkapaszkodtam egy rozsdás csőben és megpróbáltam talpon maradni, de csakhamar összerogytam az autóbusz lépcsőin. Pillanatokon belül az eszméletemet is elveszítettem.

Hogy mi volt utána, és mi nem, arra már nem emlékszem. Itt ébredtem fel, és az-óta is itt vagyok. Szerencsére vagy sajnos, nem tudom. De egy biztos: az autóbusz még most is köröz valahol - valakivel.