Sándor Zoltán
A sikátor

"Aki tudja, hogy nincs valamivé levés, de megsemmisülés sincs, csak... az halhatatlan."
Isa-Upanisád

Felkönyököltem a piszkos járdán, és meggémberedett tenyereimmel megdörzsöltem zsibbadt lábaimat. Néhány percnyi masszázs után az ereimben csörgedező forró folyadék szinte hömpölyögve ömlött vissza elhalt végtagjaimba. Úgy éreztem, mintha ezer apró tű járná át mindkét lábamat. Kissé kellemetlen volt, de csakhamar ismét mozdítani tudtam őket. A szüntelen menekülésre használt szerveimet. Lelöktem magamról a rám terített újságot, megkapaszkodtam a mögöttem lévő, koszos falból kinyúló fémcsőbe, és nehézkesen feltápászkodtam. Hol a fenében vagyok?! - tűnődtem magamban. Tőlem tizenvalahány méternyire, egy rongyokba bugyolált kukás egy hordóban lángoló tűz felett melegítette tenyereit. Ahogy megpillantottam, kissé megrázkódtam. Dermesztő hideg volt, éppen hajnalodott. A szűk sikátor fölött elnyújtózó égbolton lengedező szürke felhők mögül kíváncsian kandikáltak ki a felkelő nap vörösének első sugarai. Kissé megtapsikoltam combjaimat, és az ismeretlen alak irányába indultam.

- Elnézést, szabad? - kérdeztem, és az utcai tűzhelyre mutattam.

Nem szólt semmit, csak egy kissé arrébb állt, hogy én is elférhessek mellette.

- Köszönöm - mondtam, és a lángok fölé tartottam jéghideg ujjaimat.

Rövid hallgatás után ismét megszólítottam.

- Meg tudja nekem mondani, hol vagyunk?

Társam néhány pillanatig mozdulatlan maradt, majd felém fordult, jól végigmért, megsaccolta gyűrött öltönyömet és meglazult nyakkendőmet, majd vállat vonva annyit mondott:

- Nem mindegy?

Bizonyára igaza van, gondoltam némán bólogatva, nem mindegy?! Itt, vagy valahol máshol - egyremegy. Felpillantottam az égre, ahol fekete varjak köröztek. Rossz idő lesz, fordult meg a fejemben. A varjak kivétel nélkül mindig rossz időt jeleznek. A felismeréstől ismét megrázkódtam, és feltűrtem zakóm gallérját, hogy legalább a tarkómat megvédjem a kegyetlen északi szél szeszélyétől. Megköszörültem a torkom, és újdonsült ismerősömre pillantottam. Kifejezéstelen tekintettel bámult a lángokba.

- Legalább azt árulja el, hogyan és mikor kerültem ide?

- Nem - válaszolta fanyarul. - Senki sem mondhatja meg magának, hogyan és mikor került ide, a lényeg az, hogy már régóta itt van.

- Régóta?! - kérdeztem meglepetten. - Hisz az képtelenség, tegnap még...

Elakadt a szó a torkomon, tényleg, hol is voltam én tegnap? Mit csináltam?

- És hogyan lehet innen kijutni? - kérdeztem kétségbeesetten.

- Sehogy - felelte az alak. - Aki egyszer beteszi ide a lábát, annak nincs többé visszaút. - Igazán nem értem... - mondtam kissé reszkető hangon, és hirtelen megfordultam. - Maga ugrat engem, látom a kijáratot a sikátorból, egy utcába vezet - ezzel már indultam is arra.

- Hasztalan a fáradozása - mondta higgadtan -, az csak egy délibáb. A sikátor két fala közé köddel festett kép. Maga választotta.

Odatántorogtam a szűk tér végéhez, hogy megbizonyosodjak arról, a barátom - ha szabad így neveznem - nem tréfált, valóban csak egy átjárhatatlan látomásról van szó.

- Azt mondja, én választottam?! - kérdeztem tőle megrökönyödve.

- Igen. Mindenki azt kapja, amit választ - mondta. - És csak azt - tette hozzá.

- Ezek szerint ez a szürke felhőkkel díszített égboltrészlet az enyém? - kérdeztem a magasba felpillantva.

- Úgy bizony - helyeselt a kukás.

- És az elvakító Napból is csak ezek a szétmálló, izzóvörös napsugárcafatok járnak nekem?

- Igen, igen.

- Ezeket a szüntelenül körbe-körberöpdöső varjakat is én akartam a fejem fölé?

- Természetesen.

- És a dermesztő északi szelet... Meg a hordóban parázsló tüzet... Azokat is én választottam?

- Azokat is.

- És maga? Maga is pontosan ugyanazokat a dolgokat választotta, amiket én?

- Nem. Engem is maga választott.