Sándor Zoltán
Sorsbeteljesülés
 

"A cél eszközzé alacsonyítja le az utat, értelmetlen unalommá."
Samuel Beckett

Némán kisétáltam a barlangból, letelepedtem a harmatos fűbe, és hosszasan elbámészkodtam az előttem csörgedező folyón. Valaki egyszer azt mondta, hogy az emberi sors olyan, akár a folyó, a saját kénye-kedve szerint hömpölyög jobbra-balra, időnként eltűnik, hogy hosszabb-rövidebb földalatti pályája után ismét megjelenjen a felszínen, de az embernek megadatott, hogy a saját belátása és képessége által gátat építsen, kisebb-nagyobb mértékben elirányítsa a folyását. Ma már kételkedem ebben. Az igazat megvallva, mindig is kételkedtem, csakhogy míg eleinte az első felével nem egyeztem, ma már inkább a második része tűnik fantazmagóriának.

Legfiatalabb korom óta más sem érdekelt, csak a válasz a Mi az élet értelme? kérdésre. Tudom, hogy ez a kérdés minden gondolkodó lényt foglalkoztat, kit többé, kit kevésbé, de engem ezenkívül aligha érdekelt valami más. Úgy gondoltam, mindaddig, amíg erre a kérdésre nem kapok megfelelő választ, minden más, amit az életemben teszek - vagy tehetek! - másodrangú, lényegtelen, elsorvasztható. Alig múltam húsz, amikor álmomban egy ismeretlen hang azt sugallta, hogy a lelkemet mardosó kérdésre csak egy bölcs aggastyántól kaphatok választ, aki túl az Óperencián, fenn az Üveghegyek állandó hótakaróval és végeláthatatlan homokpusztával körülvett katlanának egyik rejtett barlangjában él. Hasztalan marasztaltak szüleim és ismerőseim, csökönyös maradtam elhatározásomban, és még másnap útrakeltem.

Napokig, hetekig, hónapokig s évekig kóboroltam, hol egyedül, hol idegenek társaságában. Számos izgalmas történetnek voltam a részese, és számtalan másikról hallottam meséket. Voltam koldus, vagabund és hajléktalan, de bohém, romantikus hős és szerető is egyaránt. Olykor éheztem, máskor dőzsöltem, háltam palotákban, de kietlen tájakon létesült fegyházak nedves kőfekhelyein is. Olykor sírtam, olykor nevettem, szerettem és gyűlöltem, alkalomadtán pillanatokra elveszítettem a reményt, hogy később új erővel feltöltve folytassam az utam. Egyesek örültek, amikor elmentem, másokat talán megbántottam távozásommal, de egy kérdés mindennél fontosabb volt számomra, és megválaszolására nem sajnáltam az áldozathozatalt, közben újra meg újra tavaszt nyár követett, őszt tél, napok, hetek, hónapok és esztendők múltak el, mígcsak meg nem érkeztem életutam végállomására.

Kiáltottam, de senki sem jött ki elém. Még egyszer megpróbáltam, de hiába. Figyelmesen bemerészkedtem a sötét odúba, és óvatosan lépkedve egyre bejjebb mentem. Már közel száz méterre lehettem a bejárattól, amikor egy kis világosság tűnt fel. Arra vettem az irányt. A barlang tetején tátongó szűk hasadás vetette a fényt, amelynek köszönhetően fél évszázadig tartó kalandos barangolás után a barlang falán lógó régi tükörben végre-valahára megpillantottam a bölcs aggastyánt.

Azt hiszem, percekig bámultam beléje, néztem a beesett szemgödrök fölött összerándult homlokát, figyeltem enyhén görbe sasorrát - és a belőle kikandikáló szőrszálakat -, hosszú, dús, hófehér haját és szakállát, majd elmosolyodtam. Ő is ugyanezt tette. Nem, nem kérdeztem tőle semmit, hiszen felesleges lett volna. Már tudtam a választ. Némán kisétáltam a barlangból, letelepedtem a fűbe, és hosszasan elbámészkodtam az előttem lévő folyón...