Sándor Zoltán
Naplemente

"Az ejtőernyő mindig kinyílik: ha te nem nyitod ki a levegőben,
majd kinyitja a tényfeltáró bizottság a földön..."

A 63. ejtőernyős brigád katonáinak a szállóigéje

Senki sem vette észre, amikor óvatosan lenyomta a nyikorgó kapukilincset, és halkan beosont a rég nem látott udvarba. A házból az ablakon keresztül a tévé hangja üdvözölte. Valamikor azon az ablakon át kísérte az ereszből csordogáló az esőcseppek kopogását. Órákig képes volt szótlanul egy helyben ülni, és orrát az üveghez nyomva a semmibe bámulni. Vajon mit látott, mire gondolt olyankor, amíg a szitáló esőcseppeket figyelte, s amikor még a családi tűzhely melege óvta a külvilági élet viszontagságaitól? Nem emlékezett már erre, a szőlőtőkék mögött lopakodva a kertbe somfordált, szétnézett maga körül, majd leült a korhadt fapadra az öreg birs alatt. Ujjait gyengéden végighúzta a fatörzs kérgén, váratlanul a szája szögletébe lopózott egy fájó mosoly, amikor eszébe jutott, hogy egykor éppen azon a fán hány westernjelenetet elevenített fel egymagában: tollal a hajában Ülő Bika módjára rikoltozott, majd a földre ugorva és kalapot nyomva a fejébe, pisztolyával - akár Caster ezredes - a fa lombjára tüzelt. A gyakornoki évek...

A buszban néma csend honolt. A terepszínű egyenruhába öltözött utasok zöme kifejezéstelen tekintettel nézett maga elé. Szétmálló elvágyódásaik egyre inkább hajótöréseket szenvedtek a tények kegyetlen zátonyán. A beléjük plántált sziklakemény konokság is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy határozottan nézzenek szembe a valósággal. A legtöbbjük összehasonlíthatatlanul meztelenebbnek érezte magát, mint a születése pillanatában. Mit szontyolodtatok mindnyájan el, most legalább tisztességesen teleehettük magunkat, szólalt meg a zárai srác, és egy dalmát slágert kezdett dudorászni. Ne haragudjatok, de én mást nem tudok. Agyonrágcsált körmével, amely az imént látott koporsóban fekvő tetem körmére emlékeztetett, megvakarta orrhegyét, majd kihúzott egy sörösüveget a kabátja alól. Eldugtam egyet, ami biztos, az biztos... Senki sem hederített rá. Rendszabályozott életmódjuk kollektív küldetéstudatot igyekezett kiépíteni bennük, de csak eltorzult vágyaik, a dolgok lényegi mélyébe bevilágító mérvadó tények, emberi mivoltuk kettéhasadtsága és a mindent maga alá rendelő közös bűntudatérzet voltak azok az alkotóelemként és hatóerőként szereplő tényezők, amelyek eggyé olvasztották őket. A fiú a részeg zadári srácra pillantott. Alig két héttel ezelőtt még öngyilkosságot kísérelt meg, betörte a folyosón az ablaküveget és mindkét karján felszabdalta az ütőereket. Hazaküldték kezelésre, de nem akart menni. Nem mehetek haza, mondta, ahová egyedül elmehetek, az csak egy másik kaszárnya, de nem az otthonom...

Ott ült hangtalanul, érzelmileg feltöltődve, a régi fapadon. Körötte a táj, a kert, a piszke- és málnabokrok nyomtalanul elveszett időket idéztek fel benne. Tekintete mélyét beárnyékolta a lemenő nap tündöklése, akár valami elfojtott szellemi energia. Felkelt és a néhai szilvafát álmodó tuskóhoz sétált. Az évgyűrűk erezetének alakzataiból, kocsonyaszerű elszíneződéséből és tejszínhabra emlékeztető rétegeiből következtetni próbált a kulcsfontosságú változásokra a növény életében. Mekkora talány, metafizikai és botanikai rejtély egyidőben, gondolta. Nagyanyja szakította meg elmélkedésében. Nehézkesen lépkedett már, elnyűtte őt a réten és a futószalag mögött töltött hosszú napok egymásutánja, de amint megpillantotta unokáját, összeszorította fogait és szaporábban szedve lábait, pillanatok alatt előtte termett.

Az aggodalom feneketlen homálya hálózta be az arcokat. A ráncok közti medrekből félelem szülte verejtékcseppek gyöngyöztek, afelől érdeklődve: hogyan is történhetett? Minden jól indult, mesélte az egyik zsoldos, s közben láthatatlan, őrült, gyilkos rémület ült ki az arcára. Dúskáltunk az elszántságban és a hősiességben, bombáink kénbűze megfertőzte a levegőt, még a falevelek is bepördültek tőle, egy óra leforgása alatt elfoglaltuk a falut, a lakosság zöme eliszkolt előlünk, azt a néhány vaskalapos fajankót pedig, akik semmi pénzért sem voltak hajlandóak elhagyni a szülőfalujukat, könnyen elintéztük. Kő kövön nem maradt utánunk, vagyontárgyaikat is mind szétlőttük, el sem tudjátok képzelni, hogy azok a rohadék müzülök mi mindent tartanak otthonaikban. A jószágaikat is sorban kinyírtuk. Hadd éhezzenek! Ki gondolta volna, hogy randalírozó szabadcsapataik orvlövész bérgyilkosai ott portyáznak a környéken?! Mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna. Éjfélig kipenderítették a szűrünket a faluból. De hogyan?! Az erdő mélyéből, lesből nyitottak ránk tüzet. Aljas gazemberek! Az egyik bajtársamnak tőlem alig egy méternyire lőtték ki a koponyájából a velőt! Ha csak a kezem közé kerülne, először is mindkét szemét kivájnám, aztán pedig... A fiú képtelen volt tovább hallgatni a balkáni újprimitivizmus felhevült szóvivőjének érdekfeszítő beszámolóját, a jelenlétében már ki tudja hányadszor felizzó dinári néphagyomány örökségéről zengetett dicshimnuszokat. Belesüllyedt saját gondolatainak a kábulatába, és megmaradt hitét vizsgálgatva, eltöprengett a világmindenség nyomorúságán. Túl a szenvedésen és a megfoghatatlan jelen titokzatosságán keresztül, az elefántcsonttorony drágakövekkel hímzett szőnyegküszöbére érkezett. A szorongás pedig, amely mindodáig hatalmában tartotta, illúzióival együtt foszlott szét, hogy az űr, ami utánuk maradt, lehangoltabbá tegye, mint minden addig tapasztalt kudarc.

Itt az elveszett gyerek, aki már hónapok óta még egy levelet sem képes írni, mondta lelkesedve a fiú nagyanyja, amikor bevezette őt nagyapjához a szobába. Az idős férfi alig néhány méterre a tévékészülék előtt ült, és az országos képviselőház ülésezésének élő közvetítését kísérte. Ölében az újság és egy könyv feküdt. A fiú megkísérelte kiböngészni a címét, ami kissé nehezen ment neki. Szerencsére a férfi észrevette, miben mesterkedik, és felemelte eléje a kötet címoldalát: Volt egyszer egy háború - állt rajta. John Steinbeck haditudósításai a második világháborúból, világosította fel a fiút. Lélegzetelállító. Azt tudtad, hogy az európai, afrikai és ázsiai hadszíntereken lévő amerikai újságírók körében az az általános érzés uralkodott, hogy ha nem titkolják el a leggondosabban, milyen is igazában a háború, akkor a hátország arcvonalán kitör a pánik?

A hajnali órákig sikerült teljesen megmenekülnünk üldözőinktől és leereszkednünk a völgybe. Egy kölyök ott sikoltozott száz méterre tőlünk fent a hegytetőn. Fagyos csillagfény világította meg révületben vonagló arcát. Hallottátok már, hogyan sír a bárány, amikor a torkába döfik a kést? Ez még annál is elviselhetetlenebb volt. Néhányan levetették ingeiket és bekötötték velük a fülüket, hogy ne hallgassák szívdermesztő segélykiáltásait, vérfagyasztó sikolyait. Leszegett fejjel ültünk a fűben, és tehetetlenül az ujjainkat tördeltük. Hirtelen felpattant és azt mondta, hogy ő ezt tovább nem tudja ölbe tett kézzel hallgatni, és már kúszott is fel a magaslatra. Hiába marasztaltuk, ordítoztunk utána, hogy ez csapda, mit sem ért. Egy pillanatra elhallgatott, mélyen felsóhajtott, egy pillantást vetett utastársaira, akik lélegzetvisszafojtva várták a folytatást. Hirtelen síri csend támadt, majd a következő pillanatban egy bronzszínű robbanás szökkent a magasba. Gomoly füstfelhő kíséretében mindketten, mint az újévi petárda vagy csillagszóró, egy pillanatra föllobbantak az égen, aztán kialudtak. Ahogyan mindannyian sejtettük is, a tetvek körülaknázták a fát, amelyhez a gyereket kötözték.

Helyet foglalt a kanapén, és a nagyapjára meresztette tekintetét. Nézte a férfit, akitől az első gitárját és az első szánkóját kapta, és kétévente egy-egy pár gumicsizmát, mindig egy-két számmal nagyobbat, hogy a következő téli idényre is jó legyen, cseszegették is emiatt az iskolában; a férfit, akinek köszönhetően hároméves korától kezdve minden western- és háborús filmet megnézett, amit a szomszéd moziban vetítettek. Arra gondolt, hogy mi mindenre tanította meg ez az ember, mi mindenről hallott tőle, történelmi érdekességektől kezdve, a szitakötők szárnysuhogtatásának a kifürkészhetetlenségén keresztül egészen az Isten valódi neve kimondhatatlanságának felderíthetetlen rébuszáig, és most mégis annyira távolinak érezte magától őt, mintha évtizedek múltak volna el utolsó találkozásuk óta, pedig mindössze csak fél év telt el a bevonulásától.

A poros ablaküvegen keresztül figyelve a távoli erdőcskében homálylepte árnyak közt áldozott le a nap, egyre lejjebb csúszott a látóhatár felé, miközben halványodó sugarai sajátos színezetet varázsoltak az égi tengerre. Kétoldalt farönkök nyújtóztak el a sziklatömbök fölött, akár kettétört indiánlándzsák a csatatéren harc után, rajtuk madarak búgtak szemrehányóan. Nem hallotta őket, csak látta - és elképzelte éneküket. Lelkiismeret-furdalást érzett barátja miatt. Nem látogatta meg. Pedig megígérte neki, hogy elmegy elbúcsúzni tőle. Idegösszeroppanása óta rajta kívül mással nem beszél, és most ő is cserbenhagyta. Ki tudja, látja-e majd újra. Holnap elviszik. Az idegosztályról a vádlottak padjára. Mert megütötte a felettesét. És nemcsak, hogy megütötte, hanem agyba-főbe verte, az egyik szemére meg is vakult a hapsi, alig szedték le róla. Érzelmileg éretlen, ütötték bele a katonakönyvecskéjébe a szégyenflekket. Hogy nem vették ezt előbb észre? Hónapokig magába roskadva ült és a semmibe bámult. Miért?! Miért tetted?! - kérdezte tőle a fiú. Mert gratulált. - válaszolta a srác, és torkán akadt a szó. Megadta a pozíciót, majd tüzet parancsolt, utána pedig odajött, kidüllesztette a mellét, mindig komor pofájára egy kelletlen mosolyt varázsolt, sose láttam előtte nevetni, és gratulált. Azt mondta: gratulálok, fiam, valódi tömeggyilkos vagy, épp az imént telibe találtál egy zsúfolt óvodát! Én, én. - sírógörcsbe torzult a hangja -, én nem emlékszem, hogy mi történt utána - bökte ki nehézkesen.

Szótlanul ült. Jól hallotta a csukott ajtó mögött nagyanyja sürgölődését, aki palacsintasütéshez kezdett, hiába mondta neki, hogy erre egyáltalán nincs szükség, nem azért jött. A televízióban a barnaöltönyös szónok a hazaszeretetről nyomta nyálas dumáját, s közben azt bizonygatta, hogy nincs jugoszláv katona Boszniában. Felemelte a kanapéról a távirányítót, és kérdés nélkül kikapcsolta a készüléket. Noha egy ilyen cselekedet fél évvel azelőtt még halálos véteknek minősült volna, most nem érte semmiféle szemrehányás. Az öreg könnyektől kiduzzadt szemekkel csak bólintott egyet, és kiszólt a konyhába: kész már az a palacsinta?

A szürkés csatornává silányult folyó felett átnyújtózó hídon a busz berobogott a kaszárnyába. Már a járműből látni lehetett a nagy sürgés-forgást a laktanya udvarában. Mi folyik itt? - kérdezték, amint kiléptek a buszból. Riadót kaptunk! - kiáltotta oda nekik egy éppen arra elrohanó tizedes. Minden gyorsan ment. Percek alatt mindannyiuknak kiosztották a töltényeket és egy-egy skorpió-automata pisztolyt. Emellett kaptak még egy-egy emblémát is, amelyet az ingükre kellett felvarrniuk, és amelyen a következő cirill betűs szöveg állt: Vojska Republike Srpske. De még legnagyobb büszkeségük, ejtőernyőt ábrázoló jelvénnyel díszített gyönyörű vörös sisakjuk helyébe is egy ócska zöldszínűt nyomtak a fejükbe, amelyen az emblémával azonos feliratú pléhdarab csüngött. Összecsomagolták a szükséges felszerelést, és felsorakoztak az épület előtt. Szótlanul álltak, elvegyülve a sokaságban. Álltak és várták, hogy újra felhágjanak a busz lépcsőire. Gyülekező mocorgásukat elnyomta a kínos csend nyűgös tiltakozása.

Már teljesen besötétedett, amikor az utcára lépett. A nagyanyja kísérte ki. Miután egyedül maradt, kabátja zsebéből előkotorászott egy szál cigarettát, gyufát sercintett és rágyújtott. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy valami végérvényesen véget ért az életében. Kényszerítő szükség nehezedett rá, hogy a házak állásának a sorozatából, az udvarokból érkező illatból, a szembejövő ismerős idegen arcokból, a kutyacsaholásból és töredékes emlékeiből legalább még egyszer felidézze az elmúlt tizenkilenc évet, de minden igyekezete hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult - köddé változott a kép, ha megérinteni próbálta.