Sass László
Kilépés az új térre

A napfelkelte sem jelent már semmit, azon túl, hogy figyelmeztet, ideje elindulnom, ideje tennem valamit. Az álombéli terem napkeltéje csak az enyém, tisztán, csak annyit jelentve, amennyit magamnak kell hogy jelentsen. Álmomban, ha kimondom, senki sem ért hozzá semmi mást, csak azt, amit nekem jelent, és esetleg a magáét, ami kell is, ha párbeszédet akarok. Az álmom terében, tér az álomban párbeszéd nélkül, jelekkel, képekkel. Magától értetődik, hogy mindenféle térnek, szelleminek, fizikainak a közepén éppen én állok. A kívülálló szemével persze már módosul a dolog, mert, ugye, ott a saját tere, ahol nem hagy idegenként kóborolni senkit, mint ahogy én sem a magaméban. De ha van összhang közöttünk, akkor a tereink összeérnek, egymásra csúsznak, sőt, az extázis pillanataiban eltűnnek. A dolgokat tisztán kell látni, még az álom terében is, ahol ez valamennyivel könnyebb, mert csak a magunk képzelgései szennyezhetik be a képeket, a jeleket, a fogalmakhoz nem rakódik semmi más, csak amit magunkból izzadunk ki. Ami egyeseknél a tehetség híján igen kevés. Nem elég csak lenni, állni a térben. Fény és árnyék próbájának kitéve lenni. Rejtő és felszínre hozó képességekben bízni..., a tér spontán átalakulására várni. Hagyni, hogy mások tere alakítsa ki a terünket. Az általunk elfoglalton túli felesleg lehet így az enyém. Volt, hogy tér nem is volt a számomra, csak másokéval összeolvadva, feladva önmagamat. A tér hiánya is téralakító hatással bír. Az ismeretlen tér, ahová félek belépni, akkor is alakít, ha kívül maradok. Maradok a helyemen, négyszer négyes szobában, négyszer négyes börtönéletre ítélve, ablak már csak az elektronikus, a gép, ameddig ellátok rajta keresztül. Belefolyok egy másik térbe, igyekszem magamhoz igazítani, alakulgatok én is, ott is otthon leszek. Ez a tér is előbb-utóbb előidézi ugyanazt a pánikot, hogy bennem sem, de kívülem sem, és újabb menekülésbe kezdek, emberekből állítok mezsgyét a terem szélére, és nekivadulva indulok feléjük. Bízva abban, hogy elérem az elérhetetlen magasságaikat, a tökéletes halandzsát. Egy képpel szemben mit tesz az idő? Kilépnék, nem hagyja. Kilépés szándékával fényképezek, de térré teszem csak. Megőrizni egy pillanatot, de csak térbe ágyazottságát sikerül, mert ha nézem, csak a jelent látom, a mivé letthez képest. Magammal viszem a benti képet. Szabadka, mézeskalács városháza, Barátok temploma se megálló, tovább, Zombor felé, a Szent Teréz repedéssel kettéosztott tornyáig, a toronyról már semmi sem jut eszembe, a karácsonykor felhangzó éjféli ének pedig átmenet nélkül zuhan a csendbe. A csend közepébe.

Arcok és tárgyak jelennek meg a belső térben, akiket a semmi produktumainak hiszek, tőlem függetlenek, mert ezt hinni sokkal kényelmesebb, mint elismerni, hogy bent sem vagyok ura semminek, semmit sem tudok értük tenni elvileg.

A klasszikus, nagy írók hangjai térítenek vissza a valóságba. Megriadok, felerősödnek a kinti és benti hangok. Cseppnyi nyugalmam elillan. Közönyt mímelve várok, hogy mit hoz az elherdált lehetőség: álmomban tágas tereken jártam, korlátlan ura voltam minden földi jónak. Minden gondolatomat születésük pillanatában eladtam, felkapott író lettem, meghódítottam olvasóimat a hosszú, nem természetes nevemmel, és ezzel a ma divatos, köldöknéző monológgal. Leülök a hársfa tövében lévő padra, és nem érzem azt, amit eddig mindig, a csontkemény hideg deszkákat. Alig érintem, nyomom sem marad ott. Vagy mégis? Annyi, mint másokból itt, az én belső tereimben? Jönnek, mennek, jövök, megyek. Ebben a nagy kavalkádban már nem is számít, kinek milyen hosszú a neve. A lényeg a szeretet, a belső és a külső tér szeretete. Hűséggel vesz körül a város, és az eddig csak őseim szemével látott, szavával festett város főtere lesz már tőlem is érintve több. Vagy kevesebb, mert belém is költözik; a főtér az összes palotáival, fáival.

Hogyan lehet emberi testként írni egy városról? Hogyan lehet mindenestül benne lenni a városban? És azután kiszakítani mindazt, amit Kosztolányi látott, áthozni, ide, megpróbálni kipányvázni, hogy egyszer majd kiolvasható legyen a sorokból... Kosztolányinak könnyű volt, ő még tudott írni olyan elbeszéléseket, hogy azt mindenki megértette. Olvasói a lelkükkel látták mindazt, amit Esti Kornél látott. Attól szenvedek, hogy nem tudom megkülönböztetni a maiakat, még a nevük szerint sem. Aki ma érvényesülni akar, annak ugyanazt a gépi szöveget kell nyomnia. Megszűnt a mese, mert az emberek leszoktak - leszoktattuk - a képzelgésről, az olvasásról. A kutyának sem kell már a szép kerek mese. Győzött az értelem, a gazdaságosság, a puritanizmus, az erkölcstelenség, a primitívség. Igazad van, régen is azok voltak a menő fejek, akik Cseh Károly adai kommunista tanítóról, a Pártról regéltek, akik megértették az idő szavát. Neveket most nem említenék, mert akkor másból sem állna ez a díjazott kis monológ. Ezért hallgatok.

A tereket nem tudom elképzelni, csak valami körülöttem létesülő akadályként, ami nem hagy kilépni a szabadságba. A fejemben van a baj, ami szintén egy tér, de ez ellen nem tehetek semmit. Ilyen nagyfejűnek születtem. Születésed helye már nem jelöli mozgásteredet. A saját tered olyannyira elkülönül, hogy nem is kell a nyílt kiközösítésed, magadtól leszel kívülálló. Beállsz a torony alá, a fal mellé, vagy akármelyik jellegzetes helyszín megteszi háttérnek. Később az előhívott képen ott van a mézeskalács ház tornya, az óra, a fák és a díszes bejárat. De te nem vagy a képen. Te most Kosztolányiéknál vagy, teáztok, és Chopint hallgattok. Dezső már régen Pesten van, és csak gondolatban sétál el a torony alatt. Ideje elhagynom ezt a mézeskalács teret, ideje felvennem a kívülállók álarcát.