Sirbik Attila
Szöveg, kép, test - Internetes, többszemélyes beszélgetés a DNS-ről*

Sirbik Attila: A DNS köré csoportosuló szövegek vizualitása, mindig egy illuzórikus, mitikus térre utal. Vagyis hiányzik a tér és időbeli elhelyezés nyújtotta biztonság, és a befogadó elbizonytalanodik. Ezek a szövegek ugyanabból indulnak ki, mint amire utalnak (körkörösen spirális mozgást végeznek), miközben az időből kivonják a múltat és a jövőt, hogy megmaradjon az állandó jelenidejűség, amely már csak az emlékezettől elvont térben lebeg. Lebeg, hiszen mozgása az állandó jelenidejűségben megfoghatatlan. Olyan, mint egy gyógyuló seb, amely csak utal a fájdalomra vagy annak emlékére, de sohasem egyenlíthető ki azzal. Csak jelként funkcionál, és utal az őt létrehozó aktusra. Így válik kiolvashatóvá egyetlen heg, a vizuális kód virtuális emlékpályákra lökésével. Mert ugye ezek a szövegek a vizualitás teremtette kódok felfejtését jelölik, minden egyes alkalommal behatolnak a képek teste mögé, jókora sebet ejtve azokon, és ami kiömlik az, felhasználva Flusser gondolatait kép és szöveg kapcsolatáról, olyan lineáris sorokba rendeződik, amely megfejti a kép mögött elrejtett világot. De mivel így kép és szöveg elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz létrejönnek a kép-szöveg fúziók?

Samu János: Valami olyasmit remélek most, hogy a DNS-nek jónéhány, hasonlóképp gondolkodó befogadója van, mert amit olvasok, inkább egy érzékeny értelmezés, mintsem kérdés. Ilyenként tekintve nincs is igazán kedvem a magam kiegészítéseivel módosítani rajta, hadd "utaljon arra, amiből kiindul": egy akut, érvényes értelemre, amely a tematizált közeg verbális kiterjeszkedése, amolyan sajgás, amely emléképp, a gyógyuló sebben mégis megmarad. Másrészt azonban az elektronikus protézis, az internetes, többszemélyes beszélgetés lehetőségeinek reflektív kiaknázása különösen vonzó, hiszen az önmagát kommunikációs alkalomként meghatározó DNS a megállapodott jelentések szubjektumhoz kötött, mindig ellenőrizhető működésében sohasem hisz, és szívesen elemzi az információcsere közegét. ("A kommunikáció folyamata teremő folyamat. Nem annyira közvetít adott tartalmakat valamely közösség adott szerkezetén belül, mint sokkal inkább részt vesz egyfelől a közvetíthető tartalmak, másfelől a közösség szerkezetének alakításában") Ezt jelenti számomra az a hiányzó "tér és időbeli elhelyezés biztonsága". Az oldalszámozás elhagyása, a szerzőtlenség (ez már nem a kontextualista irodalomtudományokkal való szembenállás, nem csupán irodalomelméleti kérdés, mert annyira elavult, hogy foglalkozni sem érdemes vele; a nevesített, önazonos szubjektum premodern fogalmát fölülírta a filozófia, a pszichológia, a pszichiátria, valamennyi társadalomtudomány és elképzelhető diszkurzus, hovatovább a köznapi gyakorlat is, amennyiben a nyugati kultúrkörön belül maradunk), a téries rögzíthetőség illúziójának operatív kiiktatása, mind-mind a történő jelentés, vagy jelentéstelen kommunikáció szintagmái. Annak belátása, hogy egy-egy szöveghely nem kereshető csak úgy egyszerűen vissza, kibont(akoz)ása nem az őt jelölő kód konstanciájának biztonságába ágyazott hivatkozhatóság, hanem tartam. És ebben a tartamban mindent, ami felszínre kerül, a fölkínált DNS-oldal, és az olvasó elméleti prediszpozíciói mozgatnak, azok, amelyek pl. Foucault szerint (meta) narratívába rendeződnek (egészen a történelem szintjén is), úgyhogy nem feltétlenül tudatosak. Ebben az esetben azonban a végső, leírható tudatosíthatóság elérhetetlensége, eme episztemológiai bizonytalanság, amelyről a jelenkor filozófiája (a kései Wittgensteintől, a neo-pragmatizmuson át, Steven Shaviroig) rendkívül bőbeszédűen nyilatkozik, legalábbis kifejezett formában jelenhet meg, ahogyan a mítosz eseményei. Tudva magáról, hogy másképp is történhet, hogy minden egyes olvasás új olvasás, újra-olvasás, az újnak adott olvasási alkalom bizonyos elkülönböződő jelek által, amelyek működésmódja a figurativitás.

Beke Ottó: Véleményem szerint fölöttébb találó a sebhasonlat. A szöveg valóban olyan, mint egy gyógyuló seb, de azon túl, hogy a mechanikus sérülést követően jelentkező fájdalom, illetve annak emléke folyamatos távolodásban, eltűnésben (vagy a diszkontinuitás érzékeltetése kedvéért: eltünedezésben), tehát leállíthatatlan és visszafordíthatatlan, ám minduntalan elhalasztódó megsemmisülésben érhető tetten, a létrehozójának, a baleset okozójának szempontjából is hasonló jelenség figyelhető meg. A szöveg sebet ejt a lét felületén, de oly módon teszi ezt, hogy közben visszaállíthatatlanul eltöröl egy őt megelőző textust, hogy a továbbiakban majd ő maga semmisüljön meg, törlődjön el egy hasonlóan agresszív gesztus folytán. Ennek az írásnak és a történetiségnek a linearitását megbontó irreverzíbilis távolodásnak a folyamata nem hagy mást maga után, csak nyomokat és nyomok nyomait. Ily módon a genealógia lehetőségfeltételeit megteremtő eredet, tisztaság, kiindulópont stb. mindvégig elérhetetlen és rekonstruálhatatlan marad. Ami a szöveg mögött van, az még a semminél is kevesebb (Derrida). Mivel azonban a lét maga is szövegszerűen szerveződik, a szóban forgó koncepció minden egyes jelenségkör, így a képiség vonatkozásában is megfelelő érvényességgel rendelkezik. Korunk képein többnyire "semmi látnivaló sincs, képek nyom nélkül, árnyék nélkül, következmények nélkül. Csupán annyit érzünk, hogy mindegyikük mögött valami eltűnt. "És az ilyen kép nem egyéb, mint valaminek a nyoma, ami eltűnt." (Foucault). Ha következetesen a föntiekben vázolt elméleti körön belül szeretnék maradni, akkor rendkívülien nehéz és bonyolult feladatnak tűnik választ adni arra a kérdésre, hogy vajon létrejöhet-e kép-szöveg fúzió, amennyiben kép és szöveg elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolódik, mint az a DNS felületein tapasztalható, amelyeknél a kép legalább olyannyira hangsúlyos és fontos szerephez jut, mint az alfabetikus közeg produktuma, a szöveg, s így a kép jóval több, mint illusztráció, mint egy szöveg vagy egy történet puszta szemléltetése. Ha a fúzió kifejezést az esetlegesen hozzá kapcsolódó állandóság, befejezettség, megszerkesztettség stb. képzettársításaival együtt értem és használom, akkor kategorikusan ki kell jelentenem, hogy nem, sohasem jöhet létre, sohasem alkotható meg egyetlenegy kép-szöveg fúzió sem, hiszen mind a kép, mind pedig a szöveg dinamikus létmóddal bír. Ily módon nemcsak az válik elképzelhetetlenné-megvalósíthatatlanná, hogy kép és szöveg társítása stabil konstrukciót eredményezzen, hanem egyben az a kijelentés is törlésjel alá esik, mely szerint a kép, illetve a szöveg önazonos. Ha viszont a fúziót a befogadásban, az értelmezés folyamatában továbbíródó fuzionálás, a maga teljességében minduntalan befejezhetetlennek bizonyuló egybeolvadás szempontjából közelítem meg, akkor a kérdésnek nyomban új horizontja bontakozik ki. Igen, a DNS esetében létrejöhet és létre is jön kép-szöveg fúzió, de a fúziónak csakis abban az értelmében, amely a dinamikusság, a változtathatóság, az alakíthatóság jellemvonásait is feltételezi. Ahogy mindenütt, úgy itt is egy visszakereshetetlen s ily módon korrigálhatatlannak és jóvátehetetlennek bizonyuló prekoncepción alapuló interpretációs probléma (bizonytalanság, eldönthetetlen apória) kínálkozik a gondolkodás számára. A problematika szövegszerű fölfejtésének befejezhetetlensége azonban nem bagatellizálja a vita tétjét, sőt. A DNS színes-tetszetős felületein - amelyeket most már nagyobb biztonsággal és határozottsággal nevezhetek kép-szöveg fúzióknak, hiszen a kifejezés kívánatos, a dinamizmus jellemvonásait is implikáló jelentéstartományán túl egyúttal a jelentés mindenkori bizonytalansága is kirajzolódott - található szövegek vagy szövegfragmentumok napjaink kommunikációs szupersztrádáján már nem tekinthetők egyetlen domináns szemiotikai struktúra példaszerű manifesztációjának sem. A szóban forgó textusok, illetve textusfoszlányok már nem reprezentálhatják az alfabetikus kultúra dominanciáját, hiszen az írásbeliség, mint információhordozó közeg a technikai fejlődésnek és a vizuális kultúra burjánzásának (hogy azt ne mondjam: uralomra jutásának) következtében éppen hegemóniáját veszítette el, vagyis azt a vezető szerepet, amely a Gutenberg-galaxis kialakulását és megszilárdulását tette lehetővé. A DNS felületein megjelenő szövegek tehát nem autonóm (az értelmezési tevékenységet egyedül uraló) szövegek, de még szövegek. Olvashatóságukba, befogadhatóságukba az alfabetikusság és a vizualitás egyaránt belejátszik. Testük a két közeg metszéspontjában található. Ez teszi lehetővé, hogy elkerüljük azoknak az "erőszakos hierarchiáknak" a kiépülését és megszilárdulását, amelyek a különböző információhordozó közegek közül bármelyiknek is a homo-hegemóniáját látszanak (implicit vagy explicit formában), ám szolgai módon elősegíteni. Ennek ellenére azonban semmiképpen sem szabad alábecsülni vagy éppen figyelmen kívül hagyni az alfabetikus és a vizuális közeg recepciójakor tapasztalható dromológiai különbségeket. Melyik médium sajátítja ki magának a kultúrát? - így hangozna a profán, sőt: laikus kérdés, hiszen nyilvánvaló, hogy sohasem beszélhetünk teljes (m)értékű kisajátításról, vagy éppen abszolút újra-elsajátításról. Kissé árnyaltabban pedig: Melyik médium szerzi meg magának a látszólagos uralmat? Az információhordozó közegek jelenkori hierarchiájára vagy éppen a hierarchia elemeinek átrendeződésére vonatkozó kérdésfelvetésnek az időszerűsége természetesen még nem jelenti a megfogalmazható és közölhető válasz lehetőségét, hisz az adott kontextusban, amely az írásbeliség lezárulását és a képiség diadalát zengi, minden felelet, amely magáról az utolsó szó jogán, mint megoldásról, mint egy kultúrtörténeti vita lezárásáról igyekszik tanúbizonyságot tenni, prepotensnek és túlhaladottnak minősül.

Sirbik Attila: Ha már érintettük a szövegbefogadás lehetőségeit, ahhoz, hogy reményeinket valósággá változtassuk, nem lenne e szükség egy az elmélet nyelvezete és a környezet befogadói potenciálja közötti űr betöltéseként egy köztes kódhasználat kialakítására? Hiszen a DNS szövegei talán egy olyan űrt töltenek fel/be, amely körül megint csak mély árok tátong. Szükséges-e, illetve lehetséges-e ennek az ároknak a feltöltése, hogy létrejöjjön az átjárhatóság? Dromológiai szempontból óriási különbség mutatkozik a vizuális befogadás és a szövegszerű, lineáris olvasás között. Míg a DNS felületein megjelenő, digitálisan manipulált képfelületek semmiképpen sem nevezhetőek illusztrációknak, addig a kép és szöveg összefonódásaként értelmezhető kontextus nem a dromológia problematikájának illusztrálása egy metanarratív szintre emelve? Így mintha a DNS elméleti diszpozíciói nem az említett árok betöltésére, hanem annak elbeszélésére tennének kísérletet, amely így annak egyfajta feltöltését is jelentheti egyben?

Beke Ottó: A DNS kapcsán nemcsak arról kell szót ejteni, hogy a felületein megjelenő képek és szövegek intenzív kommunikációban állnak egymással, hanem arról is, hogy az értelemképzésnek ebbe az intermedializált folyamatába a folyó-irat testisége is belejátszik. A recepciónak ezt a viszonyrendszerét igyekszik érzékeltetni az 1. számból kölcsönzött, ám némiképpen módosított következő szövegrészlet: A DNS "a tagolni kívánó hűvös elme és az azonnalisságra áhítozó üres-éhes érzékek illetlen-kéjes összevegyülése, valami olyan megtestesülés, ami fölkínálja magát a szabdaló analízis bontó műtétjéhez, de közben ingerli a tapintást, a látást, a hallást és mindent, ami egészen türelmetlen". Napjaink kultúrájának és művészetének rendkívülien gazdag, s maguknak a szóban forgó fogalmaknak az újraértelmezését, radikális kitágítását szükségessé tevő produkciója az újonnan megjelent információhordozó közegek hatására egészen újszerű szempontból közelítendő meg. A kulturális termékek közegspecifikusságait figyelembe vevő elemzési mód, a dromolízis, pedig nemcsak azokat a termékeket, műalkotásokat képes kellő hatékonysággal megközelíteni, amelyek kizárólag a cybertérben avagy csak a monitoron léteznek, hanem a teljes irodalmi-művészeti hagyomány mindeddig ismeretlen szempontból való láttatására is alkalmas. Hogy ez miért fontos? Egészen egyszerűen azért, mert az elektronikus médiumok a közkézen forgó kommunikációs eszközök (protézisek) közül az információk létrehozásának és továbbításának tekintetében a legmagasabb sebességgel és a legnagyobb effektivitással bírnak, s ily módon az őket megelőző közegek sajátosan jellemző tulajdonsághalmazai is a figyelem homlokterébe kerülnek. A gondolkodás és a kultúra történetében az információhordozó közegek a kezdetek kezdetétől konstitutív szerepet játszottak: mindig meghatározták egy adott kor episztéméjének szerveződési formáit, figyelembevételük azonban a szignifikáció folyamatából és az arra reflektáló interpretációkból rendre kimaradt. Most végre arra is lehetőség nyílik, hogy elemzés tárgyává tegyük a médium anyagiságát, a betű festékjét, az agyagtábla érinthetőségét, a monitort, a papírt.

A DNS azonban, mint már egy idézet erejéig utaltam is rá, nem csupán a "tagolni kívánó hűvös elmének" kínálja föl minden szegmentumában jelentéssel bíró testét, hanem az "azonnaliságra áhítozó üres-éhes érzékek illetlen-kéjes összevegyülése" számára is. A DNS örömet okoz, s miközben olyan tárgyként jelenik meg az értelmezésben, amelyet még a történelem is átitat, testté avat, a gyönyör távlatait is megnyitja; testközelbe hozza. A DNS mint küldemény, mint ajándék. A kulturális termékek szerteágazó-plurális funkcionálási módjai implikálják, hogy nem rendelkeznek sem konkrét feladóval, sem pedig konkrét címzettel. A DNS esetében is tapasztalható jelenséget még inkább hangsúlyossá teszi az a tény, hogy szerkesztőinek-szerzőinek egy része (CyberAlice, FazerReplika, TextuaLips, Lukipela Leilani) végrehajtotta a név és a név által jelölt szubjektum közti "eredeti leválást megismétlő leválást", s ily módon a szóban forgó kvázi személyek még polgári értelemben vett önazonossággal sem rendelkeznek. Nyomaik, irányvonalaik kizárólag a DNS felületein megjelenő kép-szöveg fúziókban és elméleti szövegekben érhetőek tetten. A konkrét feladó és a konkrét címzett hiánya okozza a küldemény vagy az üzenet tévelygő rendeltetését; az eredet nélküli eredetet s a céltalan bolyongást, az úton levést. A jelentés pluralitását. A disszeminációnak ebben az összefüggésében (vagy inkább szédítő áramlásában) válik elfogadhatóvá és autentikussá az az interpretációs mód, amely a kép és a szöveg összefonódásaként értelmezhető kontextusra, mint a dromológia problematikájának metanarratív szinten történő illusztrálására tekint. Azonban nyomban utalnom kell arra a meghatározó mozzanatra is, hogy mivel a DNS a posztformalista nyelvelméletekkel korrespondálva a jelek működésmódját a tiszta figurativitás alapján képzeli el, a sebesség fogalmára, s így a dromológiára is inkább, mint metaforára, mintsem létező-jelenlévő jeltárgyra, denotátumra, referensre stb. tekint. A sebesség, amely éppen temporális-kinetikus jellemvonásaiból fakadóan sohasem indul, hanem mindig már történik, s ily módon mivel nincs szüksége kezdetre, nyugvó indítópontra, az áramlás filozófiájának, a jelentés szóródásának szívében fejti ki hatását. A sebesség a fluxusnak abban a középpontjában fészkel, amelyet haladéktalanul és visszahozhatatlanul elsodor, s miközben fölfüggeszti a nyelvi jelek referencialitását, miközben meggátolja, hogy bármiféle denotáció a sebességre, mint sebességre vonatkozzék, egyben minden metanyelv lehetetlenségét is bejelenti. Ily módon a szóban forgó metanarrativitás lehetőségét vagy éppen lehetetlenségét a nyelvi jelek figurativitásának és az áramlás filozófiájának megfelelő szigorúsággal történő tudatosítása mellett kéne közelebbi vizsgálat tárgyává tenni.

Samu János: A köztes kód bevezetése az esztétika kommunikációban résztvevő felek (a mi esetünkben a DNS befogadója - aki ugyebár nem feltétlenül olvasó - és a formáció nagyon gyakran a folyóirattesten túlra nyújtózó megnyilvánulásai) pozícióinak és létmódjának jelzésére tett kísérlet, ha teoretikus síkon maradunk, egyelőre. Semmi kétség, a tisztán elméleti problémafelvetés nem állhatja meg helyét hosszú távon, és amennyiben a fentebb már jellemzett vizuális irányultságnak, továbbá a folyóirat anyagiságának, testének/tárgyiságának, mint nemcsak verbális (tehát hagyományos értelemben vett nyelvi) üzeneteket sugárzó entitásnak hangsúlyos szerepeltetése programerejű, úgy a többszintű befogadhatóság kialakítása igencsak célszerű. Egy beszélgetés keretei között azonban, amelyben a DNS távollévőként, deskriptív fogalmak meghatározottjaként vagy érintettjeként szerepel ("dromológiailag": vektoriális irányként), a metanarratív szint még az előtt kiépül, hogy bármely paradigmát, koncepciót érintenénk. Ilyen szempontból Virilo dromológiája, sebességfilozófiája vagy sebesség-ontológiája, abba az esetlegességbe fordul, amelyet a pragmatizmus ironikus (minden esszencializmust tagadó) magatartásként jellemezne, és a két (feladó-befogadó) pólus összehangolását passing theory-nak (elmúló/tovahaladó elméletnek) nevezném, Donald Davidson A Nice Derangement of Epitaphs című esszéjében kifejtett nyelvfilozófiájára utalva, amelyben a nyelv (a verbális, specifikus, leírható) csupán kommunikációs magatartásként létezik, minden utalás vagy referencialitás nélkül, és amelyben az információt cserélő álláspontok a másik kódjának értelmezését prognózisnak tekintik. Nem valami olyannak, ami közvetít két Én-fogalom, létező (ontikus) vagy lét (ontologikus), személy vagy élőlény, továbbá szubjektum és valóság, leképezés valamint leképezett között, hanem ami része egy távollévő, egy Másik felé való olyan közeledési aparátusnak, amely minduntalan kiegészítésre, javításra szorul, amennyiben a másik várható magatartását kívánja megjósolni az adekvát viszonyulás kialakítása végett, és amely ilyenformán inkább egyazon entitás önteremtését jellemzi, mintsem valamiféle átjárást.

Az elmélet, amely a mondottak szerint alakul (és a DNS dromológiai vonatkozásával természetesen mindig az értelem mozgását, az alakulást szorgalmazza, többek között a képiség és a tárgyiasság végső elbeszélhetetlenségének vállalásával), nem riad vissza a köztes tér meglététől, sőt, asszimilálni tudja ("a közép... az a hely, ahol a dolgok fölgyorsulnak. A dolgok közötti egy nem lokalizálható viszonyt jelöl, nem mozgást egyikből a másikba és fordítva, inkább merőleges irányt, keresztmozgást, mely egyiket és a másikat is magával ragadja, kezdet és vég nélküli patak: a két partot lassan mossa, középen pedig fölgyorsul." Deleuze-Guattari), és néhány alternatív elemzési stratégiát kínál operatív föltárásához. Ilyenek az azonos visszatérését, és az ellenőrizhetőség kritériumait mellőzni tudó dinamikus elemzés eljárása, a dromolízis, valamint a nyomdából épp most kikerült, negyedik és ötödik DNS-ben fölkínált ún. holo-grammatika, amely szerint az általános kategóriák jelentése az egyedi események plurális, időbeli lefolyásában nyerhet csak értelmet olyképp, hogy az autoreferenciális létmód, éppen eme lét változásának paramétere. Továbbá a kognitív metaforaelmélet néhány megfontolása, amely Gagyi Ágnes jóvoltából ugyancsak megtalálható az új DNS lapjain, és nagymértékben összevág az iménti holo-grammatikai állásponttal, beszélgetőtársunk, Beke Ottó dekonstruktív ihletésű, némelykor a DNS felületein, máskor azokon kívül olvasható szemantikai fejtegetéseivel, a DNS szerzőjének, Szakmány Piroskának multimediális, figuratív gondolkodásával etc.
Másrészt, ha eltekintünk a folyó-irat fogalmi aspektusaitól, amelyek a strukturalizmusok utáni gondolkodás fogalomkörét és terminológiáját következetesen használva esetleg hajlamosak lehetnek az általad emlegetett űr fölnyitására (legalábbis vidékeinken), úgy a multimediális irányultság lehetőségei hatékonyan ellensúlyozhatják (eddig legalábbis megtették) az ebből eredő zártságot, minthogy a telematikus kultúrában egyébként is jellemzőek, és akár akarjuk, akár nem, non-diszkurzív, virulens retorikájukkal életünk legapróbb eseményei közé is beférkőznek. Arra gondolok, hogy az alfabetikus kód primátusának fölfüggesztésével a DNS-ben egyéb médiumok hatásmechanizmusai, üzenettípusai is kibontakoznak, így a képek mellett a lap tárgyisága, a hagyományos folyóiratokhoz szokott olvasó számára esetenként meglepő "csomagolás" (viasz, fényrudacskák, drót, bársony, a két új szám esetében toll, latex, damaszt stb.), a befogadást rendhagyóvá tévő szerkesztés az elméleti alapvetés nélkül is "fogyasztható", tapasztalataink szerint tetszetősnek, megnyerőnek, vagy némelyek számára meghökkentőként, ritkábban fölháborítónak hat. Nincs szükség annak belátására, hogy például a viaszba csomagolt DNS-objektum a jelhordozó történeti narratíváját hordozza az agyagtábláktól a monitoron megjelenő pixelszövegig, amennyiben a viasz föltörésével a Gutenberg-galaxis produktuma, a nyomtatott forma kerül a kezünkbe, amelyet pedig ha tovább nyitunk, olyan szövegekkel találkozunk, amelyek a jelenkor komputációs technikájának, a képernyőnek mint interfésznek hordozottjai, és egy olyan médiumtörténeti sorban kapnak helyet, amelyet a folyóirattest puszta anyagisága, a - szó szerint - érinthető felületek kódolnak, még minden olvasás, szövegszerű kibontakozás előtt. Elég, ha mindez furcsaságként, érdekességként merül föl, és a reklámhatás hullámtaraján fölkínálja magát a befogadónak (azt hiszem, egyértelmű, hogy különbség van DNS-olvasó és -befogadó között), akinek ennyi elég lehet egy olyan örömhöz, amilyet például egy régóta áhított napszemüveg, egy parfüm, vagy bármi egyéb megvásárlása okoz, szóval hogy befogadó lehessen.

A teoretikus attitűd a DNS megtervezésekor kap döntő szerepet, annak érdekében, hogy a korunkra jellemző tárgy-fetisizmus (a flusseri zsugorodásból, az anyagiság eltűnéséből eredő nosztalgia kiváltottjaként), az alfabetikusságot marginalizáló képiség, a non-verbális kódok metasztatikus terjeszkedése egy olyan koncepcióba kerüljön, amelyből nem veszett ki a málladozó Gutenberg-galaxis fogalmi ereje sem, és avégből is, hogy ez a többszintű közlékenység kor- és közegspecifikus módon valósulhasson meg. Ráadásul meggyőződésem, hogy ez a különösen konciz, már-már extrém módon alapos, minden apró, nyelvi és nem nyelvi részletre kiterjedő szerkesztéspolitika végül olyan eredményhez vezet, amelynek hagyománya jóval mélyebbre nyúlik, mint bármely pusztán az írásbeliségre támaszkodó, esetleg illusztratív folyóiraté, hiszen, amint Nyíri Kristóf mondja, "az ember természetes életvilágát éppenséggel a multimediális kommunikáció, s nem a verbális nyelv dominanciája jellemzi, erre nézve az antropológia és a kognitív tudomány közös mezsgyéin folyó újabb kutatások egyértelmű felvilágosítással szolgálnak." Továbbá, hogy "a multimediális kommunikáció visszatértének vagyunk tanúi. Visszatérésről kell beszélnünk, hiszen a multimediális kommunikáció - az egyszerre több közegben történő, egyszerre több érzékszervre ható közlés-érintkezés - az ember természetes életvilágához tartozik. Az írásbeliség előtti korok kultúrája merőben multimédia-kultúra".

Sirbik Attila: A köztesség állapotát feltételező és megragadó tekintet, csupán csak az önmagaságát meghatározó temporálisan felfejtődő intervallumban érhető tetten. És a tetten érés pillanatában, a tekintet már lezárult, a szemgolyó megpihent a lezárult szemhéj mögött. A mozgás közben szerzett információmennyiség az emlékezetből bomlik ki, és válik egy materializált közeggé(testté), amely már mindig csak másodlagos a mindig középen helyet foglaló gyorsuláshoz képest, amely sohasem ragadható meg. Így maga a DNS sem -- minden a lineáris kódoltság irányvonalaiból a multimediális territóriuma felé haladó és ott kerengő a befogadó érzékeivel összekapcsolódó vággyal együtt, amely már sohasem azonos a szerző elgondolásával (hiszen a szerző nyomai, irányvonalai, mint Beke Ottó mondja, kizárólag a DNS felületein megjelenő kép-szöveg fúziókban és elméleti szövegekben érhetőek tetten) - képes megragadni az áramlót. Csakis arra képes, hogy együtt haladjon vele, vagy, hogy felmutasson valamit az áramló kimerevítéséből, amely már mindig a virtuálisra mered, és amellyel való manipulációs játékban megszületik a homo ludens. Ez a virtuálisba kifutó homo ludens (a köztesség állapotát feltételező és azt megragadni képes tekintettel rendelkező ember), a már említett, az emlékezetből kibomló és mindig születő test fogalmát húzza át, dematerializálja ill. deterritorializálja azt és létre hívja az áramlást, hogy újra ömmagává válva, ismét rálépjen a temporálisan felfejtődő intervallum útjára, amely az anyag (test) két metamorfikus aktusa között foglal helyet. A fentiekben implicite rendelkezésünkre áll a materiális és a virtuális test fogalma (egy állandó pulzálásban). A DNS (Sutus Áron) performanszai során mintha ez a két fogalom összekeveredéséből jönne létre egyfajta test-test fúzió.

Samu János: Hogyan is képzelhetnénk bonyolultabb, gyötrelmesebb és boldogabb titkot a testnél, bármelyiknél, amely előtt semmi sincs, utána és körötte pedig halál és szenvedély, csönd meg sóhajok, zörej és elkülöníthetőnek gondolt hangok, amelyekből néha-néha nyelv lesz, mert végtére is - ahogyan az új, test témájú DNS-ben Gagyi Ágnes a kognitív tudományok terminológiját használva érvel - azonosak vagyunk vele. Ez az azonosság számomra a gyönyör lehetőségét jelenti, a DNS-re vonatkoztatva pedig, egy szélesebb kontextusban, kultúroptimizmust, a lezár(hat)atlanság állandó változásának gyönyörbe bódító szédületét valahol a redukálhatatlanság szomszédságában. "A tiszta jel és tiszta esemény megjelenése véget vetett a metanyelveknek, a metafizikának és metaforáknak. (...) Egyetlen végzetes stratégia létezik: meg kell találnunk azt a levezethetetlen, vak, érintőleges és egyedül lehetséges pontot, ahol mindezek a rendszerek átfordulhatnak. De ehhez az elemzésnek magának is objektummá kell válnia, materiális objektummá, a nyelv materiális jelenségévé - méghozzá ironikus jelenségévé. Meg kell őriznünk a tárgy csendjét, körmönfontságát, redukálhatatlan értelemnélküliségét. Számolnunk kell az objektív iróniával, a világ iróniájával, és soha nem a saját iróniánkkal." (Baudrillard) Ilyen vak és levezethetetlen pontok tömörüléseként képzeljük a testet, amely egy szüntelenül átrendeződő, centrum nélküli tér, az értelem mozgásának, folyamatosságának felülete, véletlenszerűen és heterologikusan elegyedő erővonalak mezeje, ahol csupa határvonallal találkozunk, aszerint, hogy épp milyen elmélet realizálódik benne. "... nem vagyunk elég kifinomultak ahhoz, hogy észleljük a történések valószínűleg abszolút folyamatosságát; a tartósság csak érzékszerveink durvaságának köszönhetően létezik, amelyek összefogják és közös síkra terelik a dolgokat, noha ebben a formában semmi sem létezik. A fa minden pillanatban valami új dolog; igeneljük a formát, mert nem érezzük az abszolút mozgás kifinomultságát." (Nietzsche) Ha elképzelhető lenne, egy olyan elmélet, amelyben a minden értelem mélyén megbúvó anyagiság, a test, a redukálhatatlan csönd, mint szemantikai mező, a maga állandó folyamatosságát megőrizhetné, ha a lezáratlanság, annak fölismerése, hogy minden elkülönülés voltaképp csak egy rizomatikus entitás deterritorializációjának állomása, határátlépés, vagy ahogy Virilio mondaná: ritmusváltás, akkor egészen közel találnánk magunkat a gyönyörszöveg elméletéhez, amely "elveiből következően eleve csak teoretikusokat vagy gyakorlati embereket (írnokokat) produkálhat, semiképp sem specialistákat (kritikusokat, kutatókat, tanárokat, egyetemistákat). Nemcsak minden intézményes kutatás végzetesen metalingvisztikai jellege gördít akadályt a szövegi öröm leírására, hanem az is, hogy jelenleg képtelenek vagyunk megalkotni a szüntelen vágyakozás tudományát..." (Barthes) A DNS tárgy- vagy testfetisizmusa (egyebek mellett) a fentiekből eredezteti elméletét, amely ilyenformán inkább egy kezdet és vég nélkül való fogalmi ritmus, amely igen hajlamos a beoltódásra (Derrida) és arra a haránt irányú kapcsolódásra és terjeszkedésre, amit a deterritorializáció, Gilles Deleuze és Felix Guatarri által fölvetett, koncepciója tárgyal.

A DNS ilyenformán gyakorlat kérdése, részvételé az értelmek kialakításában: amikor olvasásról, pusztán nyelvről van szó, éppen a test állandó és megkerülhetetlen jelenléte, a fogalmiság szempontjából: csöndje, távol-léte miatt; amikor meg az anyagi érinthetőség dromológiailag rendkívül hatékony azonnalisága a domináns (mondjuk így: a befogadó, ám nem-olvasó esetében), akkor pedig a testtel való közvetlen, elemi találkozás okán. Ráadásul ez a két dimenzió át- meg átjárja egymást, eltörlik, átlépik az őket elválasztó határt, hiszen nagyon gyakran a folyóirat voltaképpeni teste jelenti a legelvontabb fejtegetések alkalmát, amelyek mentén pedig később a folyóirat érzékelése is változik. Én a DNS szerkesztősége által megtervezett, Sutus Áron által hősiesen-mazochisztikusan kivitelezett performanszokat is ebbe a jelenségkörbe sorolom.

Beke Ottó: Úgy tűnik, félreértettük egymást. A DNS szerzői nem csupán a DNS-ben publikálnak, s így nyomaik, irányvonalaik nem kizárólag a DNS felületein megjelenő kép-szöveg fúziókban és elméleti szövegekben érhetőek tetten. A DNS szerzői-szerkesztői ugyanis több folyóiratban is rendre képviseltetik magukat különböző jellegű és tematikájú publikációkkal. Amikor azt írtam, hogy a DNS szerkesztőinek-szerzőinek egy része végrehajtotta a név és a név által jelölt szubjektum közti "eredeti leválást megismétlő leválást", akkor az adott vagy a viselt név, a kapott vagy a magunknak adott név problematikájára igyekeztem utalni, amelynek alaposabb elemzése Derrida Szenvedések (Esszé a névről) című esszéjében olvasható. Egészen konkrétan a szubjektum önmagának adott álnevének nárcisztikus hatására gondolok. Mivel a szubjektum nem egyenlíthető ki sem a nevével, sem pedig más verbális vagy nonverbális jelölővel, nemcsak azt a tényt kell belátni, hogy az önazonosságának hitével fölvértezett logikai alany igen jól megvan neve (vagy más jelölője) nélkül, hanem egyben azt is, hogy a név is képes funkcionálni az általa jelölni látszó szubjektum irányítása vagy akár engedélye nélkül is. Ez jelenti a név eredeti leválását a szubjektum prekoncepciók által hitelesített önazonosságáról. A névnek ezt az önálló funkcionálási lehetőségét használja föl saját céljaira a filmipar, a reklám vagy bizonyos szubkultúrák, sőt nemritkán a kanonizált művészeti irányzatok produkcióinak minél magas profitabilitását biztosító marketingtevékenység. Amikor azonban a szubjektum és a név között feszülő genealogikus kapcsolatot bizonytalanná tevő eredeti leválást még egy leválás követi, amikor tehát a jelölőre és a jelöltre fölbomló szubjektum még egy jelölővel gazdagodik, akkor az önazonosságnak még a lehetősége sem merül fel. A szignifikációs folyamatnak végtelen kiterjesztése, vakító tükröződése veszi kezdetét. A jelölési processzusból minduntalan elillanó szubjektumnak és a nyelvi jeleknek az esetében "lehetetlen szétválasztani a legnagyobb hasznot és a legnagyobb veszteséget. Következésképpen lehetetlen a nárcizmus ellentmondásmentes vagy koherens fogalmát megalkotni, és ennélfogva az énnek egyértelmű jelentést adni." A föntiek értelmében a DNS-nek azokat a szerzőit, akiknek nyomai, irányvonalai kizárólag a DNS felületein érhetőek tetten, azokkal a kvázi-személyekkel lehet azonosítani (ha egy efféle elméleti körön belül még egyáltalán beszélhetünk identitásról és identifikációról), akik mivel végrehajtották a név és a név által jelölt szubjektum közti eredeti leválást megismétlő leválást, még polgári értelemben vett önazonossággal sem rendelkeznek. A kvázi- prefixum hangsúlyozásával is erre próbáltam utalni.

Az álnév imént vázolt logikáján túlmenően azonban a DNS (szerkesztősége) minden nevet és minden emblémát hasonló kritikával illet. Egy személy neve (legyen szó akár szépíróról, akár elméleti gondolkodóról, a DNS bármelyik szerzőjéről) nem több puszta jelölőnél. Sőt, maga az üres jelölő. A név mezítelensége. Ily módon nemcsak a szerző neve, hanem a szerző személye (életrajzi adatai, személyes élményei, benyomásai stb.) sem játszhat bele döntő módon szövegének, műalkotásának értelmezésébe.

Meglehetősen hosszúra sikeredett jelenlegi fejtegetésemet, helyesbítésemet egy már bekövetkezett félreértés fölemlítésével kezdtem, hogy azt a későbbiekben - bárkinek a hibájából is történt - jóvá tudjam tenni. Korrigálhassam. A félreértésnek és a korrekciónak ez a dialektikája nem kezelhető a kommunikáció anomáliájaként, rendellenességeként, főként akkor nem, ha a kommunikációra nem úgy tekintünk, mint folyamatos kódolásra és hiánytalan dekódolásra, tehát nem úgy, mint a kimondást (textualizációt) temporálisan és logikailag egyaránt megelőző, s a nyelv különbségrendszerén kívül, attól függetlenül létező tudattartalmak, ideák, gondolatok stb. puszta kifejezésére, hanem inkább úgy, mint a szóban forgó tartalmak nyelvi modellek alapján történő megteremtésére, létrehozására. János korábbi argumentatív idézete, mely szerint "A kommunikáció folyamata teremtő folyamat", amely részt vesz a közvetíthető tartalmak alakításában, hasonló kommunikációelméleti alapvetést tükröz.

A most folyó virtuális beszélgetés, mint tévelygő rendeltetésű és ismeretlen eredetű, időzített küldemények, szövegek, e-mailek sokasága: ez az, ami valóban izgalmas, és ami elméleti szempontból is figyelemre méltó. Hiszen a cybertérben folyó-íródó kommunikáció a textuális tevékenységre, mint kizárólagos és egyedüli szemiotikai lehetőségmezőre támaszkodik, s ily módon eredendően ki van téve a vakság-belátás struktúrájának. A folyamatos félreolvasásnak. S a kommunikációnak ez a redukált (vagy talán modellértékű?) formája azáltal, hogy immanens módon hordozza a zaj, a zörej, a hiba, a félreértés lehetőségét és egyben bekövetkeztének szükségszerűségét is, talán minden kommunikáció, minden beszélgetés és minden polémia eredendő zajosságáról, nyugtalanító agresszivitásáról (hogy azt ne mondjam: természetszerű brutalitásáról) árulkodik. Ennek a kérdésnek a körvonalazása azonban most túlontúl messzire sodorná az exlikációt. Ismét fölvetődött a fúzió illetve a fuzionálás problematikája. Jelen esetben azonban nem az intermedializált felületekként értelmezhető kép-szöveg fúziókról van szó, hanem inkább arról, hogy a DNS a különböző információhordozó közegek anyagiságának (a viasztábla érinthetőségének, a papír illatának vagy éppen kellemetlen-zavaró szagának, a betű festékjének, a fényrudacska sugárzásának, a monitor és a cybertér antiszeptikus tisztaságának) hangsúlyozása mellett a performance-ok alkalmával a különböző testfogalmak és -képzetek kontaminációjával egyfajta testfúziót hoz létre. Ennek kapcsán ismét a fúzió és a fuzionálás meglehetősen tág jelentéstartományára szeretnék utalni. A DNS rendkívüli fontosságot tulajdonít a folyó-irat megjelenésének, testiségének. Az 1. szám viaszburkolata, a sebesség-számot körbefonó és szintén szemantikai jegyekkel telítődő drót és fényrudacska, majd pedig jelen esetben a párna, a toll, a latex, a damaszt, mind-mind a folyó-irat testiségére irányítja a figyelmet. A materialitásnak tehát különböző megjelenési formáival, létmódjaival találja szembe magát a DNS-olvasó illetve -befogadó. A testiségnek ez a sokszínűsége, burjánzó gazdagsága még inkább szembetűnővé válik egy-egy performance megtekintésekor. A testiségnek különböző megjelenési formái, móduszai kommunikálnak egymással. Fuzionálnak, de a fúziónak és a fuzionálásnak ismét csakis abban az értelmében, amely a lezárhatatlanság, a behatárolhatatlanság jegyeit is magán viseli. A szóban forgó materialitások bizonyos közeggel, illetőleg közegekkel vannak kapcsolatban, s ezáltal a multimedialitás kommunikáció ismételten a gondolkodás feladatává válik. Az a multimediális kommunikáció, amely semmiképpen sem tekinthető származékos, másodlagos vagy sohasem látott-innovatív formának, hasonlóképpen, amint a szinesztézia sem az érzékelés korrekcióra váró rendellenessége, hanem a par excellence percepció.

* A DNS c. folyó-irat következő, test-száma a napokban jelenik meg.