Török Csaba
Bábeli nyelvzavar
 
Úgy látszik, élnek még mesék,
Ezeregynél jóval többre tehetőn.
Itt van, ni, ez a bagdadi kendőm
(hazafelé már evvel röpültem,
s onnan ide is szőnyeg jött értem):
talán már 18 éve hordom, féltőn
magam téltől, ha unom a honi juhbolyt.
S nem zavar, hogy jelkép lett belőle,
és hogy miatta máshol ki kit lő le.
Ott, akkor, éppen perzsa háború folyt,
s mattként az elnök világfesztet nemhiába
szánt számunkra Nagy Sándor theatronjába.
Bábel tornyát mégis eléri, lám, a felhő!
Hittem hát: Araf-sálom pörkölt golyónyoma
(már a sokszori mosástól is) mára benő.
S habár hírek szere szerint békeharcosok
Szemiramisz függőkertjeit valahogy tán ma
függetlenítik, így hát épp függőben a játszma
- nekem jólesik kiírni múlt havi vázra,
hogy úgymond napfordulókor szülőfalumban
még egy Bábel-sálat (s helybelit!) humtam.
Aki tudja, meg ne mondja,
merre visz a hunyó útja!
 
(Kossuthfalva, 2004, Luca napja)