Török Csaba
Bábeli nyelvzavar

 

Úgy látszik, élnek még mesék,

Ezeregynél jóval többre tehetőn.

Itt van, ni, ez a bagdadi kendőm

(hazafelé már evvel röpültem,

s onnan ide is szőnyeg jött értem):

talán már 18 éve hordom, féltőn

magam téltől, ha unom a honi juhbolyt.

S nem zavar, hogy jelkép lett belőle,

és hogy miatta máshol ki kit lő le.

Ott, akkor, éppen perzsa háború folyt,

s mattként az elnök világfesztet nemhiába

szánt számunkra Nagy Sándor theatronjába.

Bábel tornyát mégis eléri, lám, a felhő!

Hittem hát: Araf-sálom pörkölt golyónyoma

(már a sokszori mosástól is) mára benő.

S habár hírek szere szerint békeharcosok

Szemiramisz függőkertjeit valahogy tán ma

függetlenítik, így hát épp függőben a játszma

- nekem jólesik kiírni múlt havi vázra,

hogy úgymond napfordulókor szülőfalumban

még egy Bábel-sálat (s helybelit!) humtam.

Aki tudja, meg ne mondja,

merre visz a hunyó útja!

 

(Kossuthfalva, 2004, Luca napja)