József Attila makói évei
Maros menti Konstantinápoly

Beszélgetés dr. Tóth Ferenc makói irodalomtörténésszel, nyugalmazott múzeumigazgatóval

Az elmúlt 50 évben valóságos József Attila-kultusz uralkodott Magyarországon, minden szavalóversenyen - ha nem is volt kötelező - illett a költő legalább egy versét elmondani. Unos-untalan idézték, de a rendszerváltás után - sajnálatos módon -, talán éppen ennek a túlhangsúlyozásnak a hatására, megfakult az emberek tudatában a József Attila-kép. A szakmabeliek, az irodalomtudósok azonban továbbra is nagyra értékelik a költő munkásságát, számukra nem a napi politika mércéi az irányadók. Ma is tagadhatatlan tény, hogy József Attila a munkásság poétája volt, hiszen élete is ehhez a réteghez láncolta. Ugyanakkor a betlehemi királyokról is írt verset, amit azonban agyonhallgattak. Ma jóval árnyaltabb kép alakult ki róla a köztudatban, a XX. század kétségtelenül egyik legjelentősebb költője az őt megillető helyre került a magyar irodalmi panteonban. Dr. Tóth Ferenc nyugalmazott makói múzeumigazgatóval, irodalomtörténésszel, a Maros parti város egyik utolsó reneszánsz szellemiségű kutatójával beszélgettünk Attila makói éveiről, irodalmi hatásokról, amelyek döntően befolyásolták a költő pályájának későbbi alakulását. Dr. Tóth Ferenc új könyve a József Attila-centenáriumra jelenik meg.

- József Attila 14 éves volt, amikor árván Makóra érkezett. A család úgy döntött, hogy a jó hírű makói gimnáziumban kellene folytatnia tanulmányait. Azért esett városunkra a választás, mert a Szegedi utcában távoli rokonok éltek, és számítottak a segítségükre. Úgy érezzük, Makó életében fontos szerepe volt József Attilának, és talán nem hivalkodás, ha azt mondjuk, a költő életében is. Amikor 1920 őszén Attila ide került, tulajdonképpen egy vesztett világháború után vagyunk, Trianonnal, bukott forradalmakkal a hátunk mögött. E történelmi megrázkódtatásokat követően a város viszonylag gyorsan magára talált. A fiatal költőtehetség olyan közegbe jutott, ahol hamarabb ki tudott bontakozni.

- Mit tudunk Attila érkezéséről, itteni fogadtatásáról?

- Attila az újvárosi állomásra érkezett, egy bőröndöt helyettesítő vesszőkosárral a kezében. Onnan bandukolt a DMKE internátusba. Lázasan utazott, beteg volt, úgyhogy meglehetősen kellemetlen epizóddal kezdődött Makóval való találkozása. Juhász Gyula így emlékezik vissza a városra és lakóira: "Kevés alföldi városban él együtt annyi értékes és fogékony, igazán európai érdeklődésű és szellemi kultúrember, mint Makón." Ezeknek a kultúrembereknek, az idős barátoknak a társaságában Attila értelmi horizontja egyre szélesedett. Makó, melyet érzékletesen Maros menti Konstantinápolynak nevezett, nemcsak otthonává vált, de szellemi szülővárosává is. Attila az akkor nyolcosztályos gimnázium 5. osztályába iratkozott, de mivel ő négy polgárit végzett, különbözeti vizsgát kellett tennie latinból és matematikából. A tanárok külön foglalkoztak vele. Hogy milyen szorgalmasan dolgozott, arról egy nővérének, Etelkának küldött, latinul írt leveléből értesülünk: "Rémes, el sem hiszed, hogy mennyit magolok." Ez azért érdekes, mert otthon Attila sohasem tanult, itt viszont érezte, hogy a tudás birtokába kell kerülnie, s ez csak tanulás, olvasás útján sikerülhet. Emiatt osztálytársainak legtöbbje nem kedvelte a "jövevényt", strébernek tartották. Kinézésével, viselkedésével, öltözetével is elütött a többiektől, idegen volt közöttük. Noha kilógott a sorból, mégis sok jó barátra tett szert. Említsük meg Balogh Józsefet (Jámborné Balogh Tünde képző- és iparművész édesapját), aki kenyeres cimborája volt, s Attila néha hónapokon keresztül náluk lakott.

- A tanárok hogyan viszonyultak az újonchoz?

- Eperjesi Kálmán volt az osztályfőnöke. Hogy milyen pedagógus volt, az az Attiláról írt jellemzésből (akkor kötelező volt) is látszik: "Tehetséges, kötelességtudó, bátor fellépésű, a versíráshoz nagy hajlama van." Másik két tanárával, Tettamanti Bélával és Galamb Ödönnel is szoros kapcsolatba került, ez utóbbi könyvet is írt az egykori tanítványról. Attila a hatodik osztályban jeles tanuló volt. Ezt követően elhatározta, hogy a hetediket és a nyolcadikat összevonva, egy év alatt végzi el. Nem volt ideje felkészülni, ezért inkább Pesten próbálkozott a Werbőczy gimnáziumban, ahol Pintér Jenő neves irodalomtudós előtt vizsgázott. Kemény Zsigmond regényeiből felelt, de mivel a próza nemigen vonzotta, gyengén szerepelt. Mentő kérdésként Arany balladáit kapta. Amikor a Tengeri-hántást kellett megneveznie, Attila kukoricafosztásról beszélt, hiszen Makón ezt így mondták. Végül mégis sikerült levizsgáznia. - Kik voltak Attila istápolói, kik karolták fel, s egyengették útját?

- Az öreg barátok közül is elsősorban Espersit János, akinél majd félévig lakott. Úgy került hozzá, hogy öngyilkossági kísérlet miatt (60 aszpirint vett be) Attilának el kellett hagynia az internátust. János bácsi megkérdezte tőle, hová szándékozik költözni, mire a fiatalember gondolkodás nélkül rávágta: "Ide, János bácsihoz, megleszek az alsó épületben." Így is történt, Attila napközben az Espersit-ház dolgozószobájában olvasott, verseket skandált, sokszor éjfélig, hajnalig, majd levonult a vendégszobába.

- Mikor történt az öngyilkossági kísérlet, s mi váltotta ki?

- Hatodik végén, a jeles bizonyítvány után. Nem lehet tudni az okot, csak feltételezzük, hogy szerelmi csalódás. Gebe Mártába, az internátus igazgatójának lányába volt szerelmes, de ő nem viszonozta érzelmeit. Attila érzékeny volt, hajlamos a végletes cselekedetekre, s a legkisebb sérelem miatt is "felkapta a vizet". Espersit Mária (Caca) mesélte, hogy egyszer megjegyzést tettek Attila frizurájára, s megkérdezték, miért nem megy el a fodrászhoz. A sértett ifjú lerohant a szobájába, s mire a lányok beérték, már lelocsolta fejét petróleummal, s kezében volt a gyufa. Visszatérve az öreg barátokra, meg kell említeni Kesztner Zoltánt, a villanytelep igazgatóját, aki szellemes, okos, rendkívül olvasott, bohém ember volt, az utcán is könyvet olvasva közlekedett. Attilának nagyon tetszett ez az életstílus, és sok időt töltött Kesztneréknél. A nagy öregek rendszeresen találkoztak a Koronában, számukra létszükséglet volt, hogy ott újságok, könyvek között megvitassák, megbeszéljék a világ dolgait. Attila rengeteget tanult tőlük, ezt bizonyítja a költő Kesztnerhez írt egyik dedikációja is: "Kesztner Zoltán bátyámnak, minden világosságok gyűjtőjének."

- A makói múzsákról, szerelmekről mit tudunk?

- A már említett Gebe Márta volt az első, akinek rendszeresen küldte hozzá intézett verseit, amelyeket vagy az ajtó alatt csúsztatott be, vagy a Gebe fiúk által juttatott el kiválasztottjának. Espersit János lánya, Caca volt a második. Őt János bácsi így mutatta be Attilának: "Bemutatom a kislányom. Neked pedig a jövendő Petőfi Sándorát." Az ismerkedés után az apa magukra hagyta a fiatalokat.

- Üljön le! - szólt parancsolóan Attila, majd papírt vett elő. A lány azt gondolta, portré készül, s igencsak meglepődött, amikor a fiatalember A leányszépség dicsérete című verset nyújtotta át, Cacának ajánlva.

- Jól tegye ezt el, erre még egyszer büszke lesz az életben - hangsúlyozta nyomatékkal Attila.

Caca nem vette komolyan a közeledést, idősebb is volt nálánál, viszont idős korában nagyon büszkén mutatta a neki dedikált verset. A Síp utcában a nagyszüleinél lakó csinos Erdei Kató sem hagyta közömbösen a lánglelkű ifjút. Neki a kerítésen át dobálta a papírgalacsinokra írt verseket. Kató néni később elmesélte, hogy egy kalapra való vers gyűlt így össze, de aztán egy komoly udvarló jelentkezett, akinek az volt a kívánsága: égesse el a költeményeket. Kató néninek remek emlékezete volt, egy verset fejből el tudott mondani, amit később Szabolcsi Miklós lejegyzett, s korai zsengeként közzé is tett egy József Attila-kötetben. A vers így valahogy ért véget: ha Kató nem viszonozza szerelmét, akkor a költő nagy patáliát csap, s öngyilkos lesz. Attilának volt még egy szerelme, barátjának, Saitos Gyula újságírónak az élettársa, Valéria. A Ria-versek árulkodnak az asszony iránti vonzalmáról. Egyikben ezt írja: "Egy hangvilla két ága vagyunk." Ennél szebben kifejezni két ember kapcsolatát nemigen lehetett. A múzsák közül talán Ria viszonozta legjobban a költő közeledését, bár tudjuk azt is, hogy élettársként jóval kevesebbet engedhetett meg magának, mint egy feleség.

- Szóljunk a Makón született versekről is.

- Attila 1920-ban írja nővérének, Jolánnak, hogy karácsonyra csakis Ady-verseket küldjön. Számára Juhász Gyula és Ady jelentette a magyar költészet csúcsát. 1922 novemberében ezt írja gyámjának, Makai Ödönnek: "A Parnasszusra is elindultam." Ekkor már szegedi és makói lapok is közlik verseit, kritikáit. A fogadtatás kiváló. A nagy költői indulás 1922 karácsonyán történt. Szegeden megjelent első verseskötete, a Szépség koldusa. Espersiték előfizetési íveket nyomtattak, és előjegyzésben elfogyott a kötet. Azt is tudjuk, hogy ez a könyv nagyobb példányszámban jelent meg, mint a későbbi József Attila-kötetek. Az előszót a mester, Juhász Gyula írta: "Emberek, magyarok, íme a költő, aki elindult magasságba és mélybe, József Attila, szeressétek és fogjátok pártját neki." Gyönyörű indulás volt, s noha vannak zsengék, a későbbi József Attila teljes gondolatvilága benne van. A makói időszakban két klasszikus értékű vers keletkezett. Ezek a város irodalomtörténetének legmaradandóbb emlékei. Az egyik a Megfáradt ember című. A költeményről Stoll Béla kritikus és filológus megállapította, hogy a legtöbbször jelent meg a költő életében, és Attila későbbi köteteibe is felvette. Szabolcsi Miklós szerint is ez a vers egy korszakot zár és egy újat nyit. Attila befejezi tanulmányait és elhatározza, Szegeden folytatja az iskolát. El kell hagynia Makót, s ekkor írja az Elköszönő szelíd szavak című költeményét, amelybe búcsút vesz öreg barátaitól, szerelmeitől, iskolájától, mindattól, ami a városhoz kötötte.

- Léteznek-e mégis fehér foltok, a makói évekre vonatkozó feltáratlan adatok, esetleg versek? - Az irodalomtörténeti kutatás alaposan körbejárta ezt a témát, hiszen az elmúlt évtizedekben József Attila ünnepelt költő volt, ezért pályája a kutatás homlokterében állt. Rendkívül alapos tanulmányok készültek a makói évekről, Szabolcsi Miklós 350 oldalt szentelt a korszaknak, Péter László, Saitos Gyula és még sokan mások monográfiákat írtak az induló költőről. Ennek ellenére továbbra is bíznunk kell abban, hogy kerülnek még elő értékes relikviák. Amikor már senki sem hitte, hogy napvilágot láthat A legutolsó harcos című kötet, 10 év igen erőteljes diplomatikus küzdelem eredményeként mégis sikerült felkutatni és megjelentetni e kéziratgyűjtemény 69 versét. Ha újabb költemények nem is kerülnek ma már elő, egy-egy dedikált kötet talán még felbukkanhat.

tuti