Verebes Ernő
Ide a Himaláját, hogy nekidőljek!

Tegnapelőtt este kezdődött az egész, nyugodtnak ígérkező dolgozgatás helyett egy érdektelennek induló kocsmai beszélgetéssel, melyet Kisjós Jóskával folytattunk, aki rockzenész, gitáros, és - horribile dictu - együtt söröztünk a zentai M-klubban.

Arról mesélt, hogyan élcelődtek ő meg a Vándor Béla, aki szintén zenész, Jácint barátunk számlájára. Ugyanis, vagy egy héttel azelőtt, ugyanezen a helyen (jómagam nem voltam ott), Jácint, néhány elfogyasztott kevert után, elment oda, ahová a király is gyalog jár, azután meg nem jött vissza vagy egy óra hosszáig, sem gyalog, sem máshogy. Hogy azt mondja, lehet, hogy meghalt, ott, a vécén. Láttam, a Kisjós maga is megijedt attól, hogy pont ez jutott eszébe. És? - kérdeztem, mert ez mégiscsak egy morbid feltételezés. És semmi. A Vándor Béla erre azt mondta, folytatta, hogy akkor gitározni kellene a temetésén. Ha már az esküvőjén nem jött össze... A Kisjós itt tanácstalanul tárta szét a karját, mint aki nem tehet arról, hogy a Vándornak ilyen furcsa irányba húz a fantáziája. Megkérdeztem, hogy és akkor neki mi jutott erről eszébe, hisz nyilvánvaló, hogy Jácint él és virul, legfeljebb összetalálkozott egy ismerősével, útban ama bizonyos hely felé, és leálltak beszélgetni. A Kisjós egy elhárító mozdulatot tett, vagyis, hogy azt ő el sem meri mondani, milyen gondolatok forogtak a fejében, amíg Jácint vissza nem tért.

Rendeltünk még egy-egy sört, aztán hallgattunk egy keveset, mert közben ittunk egy keveset.

A Kisjós végül mégis rászánta magát, hogy elmeséli nekem ezt a dolgot, de figyelmeztetett, hogy ne lepődjek meg, ha magammal is találkozom a történetben, sőt, akár a nevemben is mesélhetné, annyira tisztán előtte van az egész.

Tehát egy temetés.

(Úgy látszik, a Kisjósban is működött még a végzet iránti, ifjonti vonzalom).

Vasárnap délután van, még süt a nap. De furcsa egy temetés ez, akár egy kerti parti. Sokan eljöttek, a nők lenge kartonruhában, a férfiak kigombolt nyakú, fehér ingben. Ezzel együtt elegánsan visszafogott a hangulat, a kiszolgálás tempós, a hidegtálak frissek, sőt, a kinti hőmérséklethez képest szokatlanul hidegek. A gyümölcsösasztal mellett egy pattintott vérkőből készült, kicsiny szökőkút áll, a sugarak tizenkét lyukból lövellnek ki, és apró szíveket rajzolnak a levegőbe, míg a visszahulló cseppek a gyümölcsöket mossák.

Itt egy pillanatig furcsán nézhettem a Kisjósra, mert megkérdezte, minden rendben van-e. Bólintottam, hogy velem igen, folytassa.

A hosszított Lada-kombi amellyel a helyszínre érkezünk, ugyanaz az autó, mely nem sokkal előbb azt a furcsa koporsót ideszállította. Gázsi természetesen nincs, a transzport viszont biztosítva. Négyen fogunk zenélni, érdekesmód Jácint is köztünk van. Négy gitáros-énekes, huszonnégy húr, negyven ujj.

Amikor kiszállunk a kocsiból, halk taps, majd innen-onnan diszkrét, dallammá formált fütty hallatszik. Kétségtelen, ezek Gillaume Dufay legszebb miséjének kezdőhangjai: "Se la face ay pale", vagyis Miért oly sápadt az arcod?

Megérkezik a tisztelendő és a kántor, nyomukban a négy "halálmadár", vállukon a koporsóval. A szertartás már odabenn a halottasházban elvégeztetett, most következik a műsor. Elborzadva látjuk, hogy a koporsó egy kivájt fatörzs. De még nem kezdünk játszani, mert egy bordó szmokingkabátos pincér lép hozzánk, s a tálcáról vörösborral kínál bennünket. Egyként az atyára nézünk, aki bólint. Elvesszük a poharakat, koccintunk. Az atya közben magához int egy nővért, s egy almanagyságú aranygombot varrat fel fehér reverendájára, az ádámcsutkája alá. Aztán még felhangoljuk a gitárokat.

Na jó, de akkor ki volt a koporsóban, érdeklődtem, mire a Kisjós csak annyit vetett oda, hogy akkor még ő sem tudta, várjam ki a végét.

Amikor belekezdünk, már furcsán érzem magam. Mintha két hangon énekelnék, s négy kezem lenne. De látom, hogy a többiek is két-két gitáron játszanak, négy-négy kézzel. És két fejük is van, s mind a kettővel énekelnek. Négy gitáros nyolc fejjel (nyolc szólam, mondjuk Jan Ockegem stílusában), negyvennyolc húr, nyolcvan ujj. A dal egy kertészről szól, aki fát nevel, s nem törődik semmi mással, csak a virágaival, melyek húsvét táján díszbe öltöztetik a fáit. Most a kántor felemeli a mutatóujját, s rekedten belebődül, miszerint ez a kertész azt se bánná, ha csupa csalán lenne a kertje. Csalántea?! De nem, ő inkább a tejet szereti meg közben pipázni. A kántor elhallgat, úgy látszik, valóban elgondolkodik ezen.

Helyette viszont megszólalnak a fuvolák, az oboák, a kürtök, s hallom, hogy egy vonóskar is készülődik valahol. Nem merek barátaimra nézni, akik mellettem állnak. Ha egyáltalán mellettem állnak még. A távolból megszólal egy kórus, feltámad a szél, a folyóparti szegélyerdő fái hajladoznak. "Magamat is elültetem", hangzik a harmadik versszak utolsó sora, de ekkor már a rézfúvók is férfiasan belezokognak. Majd a villanydrótok eolhárfája és a harangok, a város felől. Hirtelen olyan égzengés szaggatja meg a zenét, hogy beleremegünk. Magatehetetlenül, fázósan húzódunk összébb.

Égzengés? - fintorogtam a Kisjós patetikusságán, de ekkor már a csapos, a külsős pincérlány, meg a tulajdonos is ott könyököltek a söntéspulton, és a Kisjóst hallgatták. A tulaj pillantása maga volt a leplezetlen kérdés, hogy tán megbolondult ez a szerencsétlen. Egy nagy kört írtam le a kezemmel, mondván, hogy inkább csak a világ.

Ott állunk a gödör szélén. Már nem is énekelek, a tisztelendő úrba kapaszkodom, aki kezeit szorosan összekulcsolva maga elé mered. Hozzáhajolok, hogy kérdezzek valamit, s észreveszem, hogy füle mögül egy hallókészülék mikrofonja kandikál kifelé. A saját lélegzésemet hallom. Az egyetlen választ arra a kérdésre, hogy kell-e nekünk mindez. Hogy nagyon kell-e.

Egy láthatatlan karmester átható tekintetétől sarkallva, a kórus hirtelen ráerősít. A zenekar már el sem fér a temetőben, ezért a harsonások a kerítésen kívül sorakoznak fel. A szólambelépésre készülődve, könyörtelenül kemények az arcok.

"Kell ez nagyon, igen, nagyon" - hatalmas a tuti, a szopránok hangjukkal a levegőt vésik, a hegedűk arpeggiói sikoltva hullámzanak, a brácsák és csellók stabilan betartanak, csak a piccolók bolondultak meg, égbe igyekvő passzázsaikkal. Gyomorrángásként lüktetnek a klarinétok, támaszkodnak a fagottok, s most húzzák meg a még józan ész határait a harsonák s a trombiták: "napkeleten, napnyugaton".

A Kisjós verejtékben úszott, a haja csapzottan verdeste vállát, s közben csak beszélt, beszélt, hadonászva. Az egész kocsma köréje gyűlt. Ott toporogtak az éjszakai blues-koncertre érkező diákok, a hazalátogató egyetemisták, az öreg vagányok. Egy volt katonatiszt, aki egy szót sem beszél magyarul, írt valamit egy papírlapra, majd miután azt jelentőségteljesen a söntéspult közepére tolta, nehezéknek ráhelyezte még a revolverét is, amit kilencvenkilencben elfelejtett visszaszolgáltatni a hadseregnek.

A mentőautók szirénája, s a hangosbemondó sem képes szétverni a zenét. Nem tudni, ki, s miért hívta őket, hisz sérülteknek nyoma sincs. A búcsúhangverseny teljes erővel tombol, amikor a rendőrség s a tűzoltók megérkeznek. Valami itt nem stimmel, gondolhatják, ilyen hatalmas zenekar nincs is a világon, legalább húszezren játsszák itt, amit a "kánon" előír, lám, már fejből is menne nekik, akkora az összpontosítás, hogy kést lehetne belevágni, csupa konszonancia, csupa szabály, rendszer és rend.

Feltör belőlem a forrongó indulat. Miért kell valamibe folyton belerondítani? A kerítésen emberek lógnak, azért másztak fel, hogy lássák, hallják, mi történik. Már nincs zenész és énekes, közönség és rendfenntartás. Kényszerlüktetés van, érthetetlen eufória, egy tragikus, utolsó találkozás síró-nevető apoteózisa. Egy világnagy zenekar fortissimójára ébred a temető, s hal bele, aki él. A kórus még utoljára nekilendül, dagadnak a nyaki erek, a szájak hatalmas lyukak, vulkánkráterként fújják, küszködik ki magukból, hogy "ha márelpusztul a világ", aztán nem folytatják, csak a zenekar hömpölyög megállíthatatlanul, minek is befejezni ezt a titokzatos félmondatot, amikor valaki már úgyis befejezte helyettünk vészjósló eltökéltséggel, megtévesztve azokat, akik ma azt hiszik, hogy egyáltalán közük lehet egy ilyen ünnephez.

A csúcspontban a bukás előérzete a hatalmas, itt mindent ki szabad mondani, (Mozart zenéje kellene ide), azután megszületik a vég, s a vele kötött megállapodás alázatos hangján immár olyan halkan zsong a kert, mint a valamikori paradicsom kertjében a kerubok kara. Egyre halkabb az élmény is, fárad a lelkesedés. Utoljára már csak mi négyen énekelünk, a Kisjós, a Vándor, Jácint meg én, mi, akiknek nincs is már fejünk, csak hangunk van, hogy még mielőtt az is elveszne, kimondjuk a nem létező szánkon át az utolsó óhajt, hogy befejezzük a mondatot: "legyen a sírjára virág".

A kocsmában olyan csend lett, hogy szinte összerántotta a falakat. Mellettünk gyufa sercent, aztán a hang átment fénybe, amíg valaki rágyújtott, hogy leplezze döbbenetét. Jól láttam, az a tiszt volt.

Tudod, mi történt utána? - kérdezte fújtatva a Kisjós. - Miért, történhetett még valami? - bámultam rá ostobán. Hogy igenis, történt még valami. Mondom, az lehetetlen, hiszen minden és mindenki... Az történt, folytatta nyugodtan, hogy amikor az egész hercehurca befejeződött, felzúgott a taps, de olyan erővel és lelkesedéssel, amilyet ember még nem tapasztalt. Ráadást követeltek. DE KIK? - kiáltottam akkorát, hogy a Tom Waits-es plakát leesett a falról. Azt mondja, hát aki ott volt, vagyis mindenki. Értetlenül néztem rá, mert én tudtam, hogy akkor már senki sem lehetett ott. De, de, ott voltak, bizonygatta, meg kellet ismételni az utolsó strófát. A baj csupán az volt, folytatta rögtön, hogy azt a kivájt fatörzset már jóval előbb a sírba engedték a közművesítési dolgozók. Aztán újból kiásták, hogy a ráadásra újból leereszthessék a gödörbe. A Kisjós ivott egy kortyot. Összesen hét visszatapsolás volt. A közművesítési dolgozók végül nem bírták, belefáradtak.

Egyszerre mindenki beszélni kezdett. A torkom kiszáradt, a szemem előtt karikák táncoltak. Felálltam, de rögtön meg is tántorodtam. "Ide a Himaláját, hogy nekidőljek!" - suttogtam magam elé, miközben felrémlett, lehetne ez az egésznek a címe. A volt katonatiszt ekkor a pisztolyáért nyúlt, kivette alóla a cetlit, és a mellette álló lány kezébe nyomta. Az döbbenten pillantott bele, aztán lassan, habozva lefordította a kérdést, mely a papiroson állt: "És mi lett a koporsóval, miután a sírásók elmentek?" A Kisjós mosolyogni próbált, majd zavartan körbeintett a kocsmán.

- Hát nem látjátok? Fennmaradt - mondta csendesen.