Bánki Éva
Csoda íródik

(Részlet a szerző Gellért-legenda című regényéből)

A harmadik éjjel Velencében vacsora nélkül feküdt le, csak egy kis kenyeret vett magához, annyira felkavarta a Kommentár és a belőle levonható homályos következtetések. Én tulajdonképp nem is Gellértet keresem, hanem a legutolsó száz évet, vallotta be magának, mikor egy rövid ima után lefeküdt a mozaik-madarai közé. De nem valami keserű elmélkedés riasztotta fel, hanem egy ütés a szívében, ami úgy érte, mint egy villámcsapás. A szív az sohasem fájhat, ismételgette, és mégis holtan visznek haza, gondolta, koporsóban érkezem vissza az egyházmegyémbe, és az ujjaival masszírozni kezdte ezt a nem létező fájdalmat. A tengerszag, a kibontott női haj illata letelepedett mellé, de a szellő hullámai közt most nem az Aranyhímzőnő arcocskáját látta, hanem Zsófia királynőjét.

Isten reménykedésbe öltözteti az áldozatokat, Sebe tucatszor is hallotta ezt a mondatot és a hosszú beszámolót Imre eljegyzéséről, a kiskirályné érkezéséről. Semmi sem kezdődött jól, mesélte Gellért, a görög kíséret továbbment a megbeszélt találkahelynél, talán a tolmács tévesztette meg őket vagy a Tisza ágbogas, lomha vize. De hosszú vidám nap volt, István lovasai estére megtalálták a görögöket, a két kíséret, a püspökök, a görög követ és István kicserélte az üdvözleteket, Gizella királyné bosszús lett, a császár lányáról volt szó, mondta, nem egy unokahúgról. De se császárlány, se császári unokahúg, a magyar urak egyelőre semmit se látták abból a bíborból, hát hol van a mi szeretett lányunk, kérdezte István az üdvözletek végén, hát hadd öleljem a keblemre, mondta Gizella királyné. De a görögök csak egy faágakból eszkábált kis ketrecre mutattak szégyenlősen, olyan eleven ez a kislány, mint egy mókus, mondta a legtekintélyesebb matróna, és főkötőjét igazgatva odalépett a ketrechez.

De a ketrecben, mesélte Gellért nevetve, se hercegnő, se bíbordarab, de még egy császári unokahúg sem. A görögök már-már kétségbe estek, mire a felettük levő ágakról egy cingár hangocska és egy hétéves kislány pottyant István ölébe, az udvarhölgyek odarohantak, hogy megfeddjék a kislányt, de aztán meggondolták magukat, nyilvánosan még sem lehet megcibálni egy jövendő királyné haját, úgyhogy a gyerek elmondott István vállába kapaszkodva minden görög mondókát, énekelt is egy kicsit, nem baj, hogy nem császárlány, mondta István rövid gondolkodás után. Egyáltalán nem baj, mondta, és a görögök fellélegeztek, csak egy kis szemöldökrántással rótták meg Zsófiát, és arra gondoltak, jó lesz ez a kislány a magyaroknak, akik hírből sem ismerik a szertartásokat.

Pedig ismerték, Gizella szívébe bele is szúrt ennyi fegyelmezetlenség, és orrhangon felsorolta a kislánynak, hogy a Dunántúlon milyen javadalmakra számíthat, mekkora kíséretet tarthat fenn, mikorra kell a magyar nyelvet elsajátítania. A kislány bólogatott is lelkesen, aztán belekapaszkodott Gizella nyakába, görögül megígérte, hogy jó kislány lesz, Gizella elmosolyodott, erre a német lovagok is közelebb jöttek, megcsodálták a kislányt, a sápadt arcocskát, a kékesfeketén kígyózó hajfürtöket, a kislány különös bársonyból készült, selyemmel szegett ruhácskáját, minden rendben lesz, mondta István ellágyulva a késődélutáni fényben, ezzel a felcicomázott, nevető kislánnyal az ölében. De észre sem vették, hogy a Kis Menyasszonyt elfelejtették bemutatni Imre hercegnek.

Sebe olyan világosan látta a levelek közül átszűrődő fényt, mintha az emlékeiben egy erősebben jelenlevő személy emlékezne. Ami túl édes, az hamar megerjed, vallotta Gizella királyné, és ezt vallották a görög apácák is, akik Zsófiát Magyarországon is nevelték. Béke volt, ragyogó, tünékeny béke, a táltosok, a lázadó hajlamú törzsfők térdre ereszkedtek a templomba, és csak titokban hallgattak régi énekeket. Idő volt, rengeteg idő volt, Istvánnak is jutott belőle, hol egy szelíd nyestet, hol egy mókust, hol egy kalickába zárt madárkát küldött a Kis Menyasszonynak Veszprémvölgye, ki is tarthatná ezt bűnnek? Zsófia se tartotta, őt a Tökéletes Herceg minden főbb egyházi ünnepen meglátogatta, hogy elkísérje templomba.

Mért bicsaklik ki ennyi élet, elmélkedett Sebe, miközben elzsibbadt ujjaival a bal mellkasát masszírozta. Az ütés olyan erős volt, hogy nem is érezte a fájdalmas pontot, azt a furcsa csomócskát, amit már a hajóúton kitapintott. István rávetette a kislányra áldást hozó kezét, és csak meghasonlást szabadított rá. Melyik férfi akar mord, rút, ellenszenves feleséget, melyik férfi nem örülne egy szép, ártatlan, vidám teremtésnek? Sebe tudta, nemcsak ő, más férfiak is menekülnek mindenféle boldogságtól, és nemcsak a férfiak; Sebe sejtette, hogy az Aranyhímzőnőt is a bizonytalanságérzés, az örökös félelem taszította folytonos hazudozásba.

Remélem, fiam, óvatos leszel, kedves és gyengéd, könyörgött az esküvő napján a fiának István, mert nem hagyhatta egyetlen nap se valamiféle intelem nélkül az örökösét. Zsófia nem lett olyan szép, mint hétévesen sejteni lehetett, zömök volt, a vonásai szabálytalanabbak annál, mint amit a külföldi lovagok szépnek tartottak, a szeme most már csak akkor ragyogott fel, ha örült valaminek, vagy ha énekelt, beszélgethetett. Istvánnak nem kellett aggódni, a Tökéletes Herceg – teljes titokban – az esküvő előtt szüzességi fogadalmat tett. Nincs neked szíved, mondta neki jóval később Gellért, mikor a fiatalokkal sétálgatva figyelték a dunai fürdőzőket. A legyőzhetetlen júliusban besenyő, magyar székely lányok vetették magukat a habokba, a hullámok és a lovagok közé, nem baj, nevetett Gellért, ez lesz a keresztelőmedencéjük, bemegy a vízbe Töhötöm vagy Bendegúz lánya, és kisétál, mint keresztény menyasszony. Gellért papjai gondoskodtak róla, hogy a szigetek közé szorult Duna igazi Jordánná változzon.

A fiatalok, a püspökök, lovagok, tanácsosok nemes lábait, a sarukat, cipőket és női topánkákat nevetéshullám csiklandozta, felcsapott a partra a fröcskölés, a lubickolás zaja, mindenki mosolygott megbocsátón, csak Zsófia volt szomorú és zavarodott. A partmenti bokrokban színes szoknyák, vértek, tegzek, pitykék hevertek zavaros összevisszaságban, a Hercegnő arca megrándult, nincs neked szíved, fiam, mondta Gellért még egyszer Imrének. Milyen is a szív, kérdezte magától Sebe, ő tudta, hogy az úgynevezett erős emberek szíve meg se rezdül, ha falvakat perzselnek fel, de István, az erős ember belebetegedett, ha hallotta, a menye megrántotta a bokáját vagy fáj a feje minden ébredéskor. A Biblia Istene, gondolta Sebe, az erősek partján van, akik céltudatosan szétválasztják a fontos és nem fontos dolgokat. Hogy áldott legyél a földön, a fiókákat elveheted, de az anyamadarat hagyd életben, mert megveti az Úr a siránkozókat, a sértődötteket, mint Imre herceg és az oktalan gyűlölködőket, mint Orseolo Péter, akik nem találnak se a feleségükben, se az országban, és legfőképp önmagukban semmi szeretreméltót sem. És Gellért is végignézte, ahogy lemészárolják az idősebbeket, és aztán a fiaikat a legnagyobb szeretettel nevelgesse. Mért számít ez keresztény magatartásnak, mért áld meg az Úr egy ilyen lelket mindennel, hosszú élettel, sikerrel, egészséggel, jókedvvel? Sebe nem tudta, és a részleteit se ismerte, hogyan lett végül is Zsófia nem-szeretett felesége Imre hercegnek, aztán Orseolo Péternek. Akkor még a latint magolta a csanádi iskolában, aztán a Deliberatiót másolta takarékos, apró betűivel, készülj majd a saját művedre, mondta Gellért, a mi Pannoniánk nem maradhat fönn tudós elmék nélkül, valakinek majd szabályokba kell foglalni a magyar grammatikát is. Csak távolról látta Zsófia királynét, akiről azt rebesgették, ha nem esik teherbe, Orseolo Péter eltaszítja, de már terhes volt, amikor a végzetes év végzetes júliusában Orseolo Péter menekülés közben a bakonybéli udvarházban hátrahagyta. Oda kell menned, mondta Gellért Sebének, mielőtt a Bakonyba ér Vata serege.

De Sebének nem fűlt a foga ilyen hősi kiküldetéshez. Egy terhes asszony nem tud lóra ülni, magyarázta, így aztán a királynővel menekülni lehetetlen. Oda kell menned, ellenkezett Gellért, mégiscsak oda kell menned, de nehogy valami bokor alatt szüljetek meg, keríts egy becsületes, derék, jámbor bábaassszonyt, aki a szülést rendben vezeti le. Sebe elmondta, hogy a felégetett falvakban nem járkálnak becsületes, derék, jámbor bábaasszonyok csoportosan, de Gellért legyintett, akkor keressél máshol, mondta, az ő idealizmusa, mint a legszentebb ikonok vagy mint a gyomnövények elpusztíthatatlan volt. Vissza ne térjetek a királyné nélkül, kiáltott utánuk, mikor Sebe néhány katonával és néhány szolgával elindult – életében ki tudja hányadszor – a Halál Országa felé.

Mindig is afelé mentem, afelé tartottam, csak nem éreztem ezt soha olyan világosan, mint mikor a polgárháborúban, holtestek, felakasztott papok, felégetett földek közt lovagoltam. A kísérő papok, a kísérő katonák természetesen megszöktek. Sebe a Bakony felé vágtatva még egy elhagyott római templomocskát is látott, itt szívesen megpihent volna, de a levegő a halottaktól még itt is dögletes volt. Az Úr egy jó napjában teremtette Zsófiát, mondta egyszer Gellért, ha valaki közelről a vidám orcáira ránéz, ha látja a mosolygását, akkor érzi, az Úr szereti minden teremtményét. De mikor meglátta Zsófia királynét, Sebe úgy gondolta, az Úr jó napjai pontosan olyan rettenetesek, mint a többi. A Királyné arcát darabokra szaggatták a pókhálók, a tekintete homályos, a hasa hatalmas volt, nem úszom meg élve, gondolta Sebe, a pogányok ezt a nőt még a pincéből is előkerítenék. Nemhogy bábaaszony, teremtett lélek sem volt az udvarházban, a veszedelem csípős szaga ott reszketett a levegőben, mindenhol ott vibrált és bemaszatolta a tárgyakat, ennek a felismerésére sem a keresztény hit tanított meg, gondolta Sebe.

Gellért képes lenne rá, hogy azért imádkozzon, egy angyal vagy maga Gábriel kopogjon be az udvarház bábaasszonynak öltözve. De senki sem kopogott, körülvették az udvarházat a pogányok, mondta a királyné reszketve, éjszaka elhozza a szél a lónyerítést, a szidalmakat, az átkokat, de most felkapták a fejüket, mert a padlásról gyereksírást hallottak. Mi lehet ez, kérdezte Sebe, talán az én fiam, mondta a királyné, a kezét végigsimította a hasán, nekem már csak néhány órám van, hogy ezt a babát szeressem. Sebe nem törődött Zsófia lelkével, a padlásra rohant, és talált két halálra vált szolgagyereket, egy kisfiút és egy kislányt. Azonnal kisimult Zsófia arca, a konyhába ment, hogy édességet kerítsen, van még itt valaki, mondta a gyerekeknek, egy igazi szelídített mókus, idehozom nektek, megmutatjuk, hányféle trükköt tud. A gyerekek odatelepedtek a szoknyájához, figyelték a mókust, diót szórták elé, és nevették, és Sebe megérezte az asszony ellenállhatatlan vonzerejét.

Talán a mókus annak a mókusnak az utódja, amit István küldött a veszprémvölgyi udvarházba, gondolta Sebe, és figyelmeztetni akarta a királynét, talán jobb lenne, ha a gyerekek a házon kívül keresnének rejtekhelyét, ha itt maradnak, gondolta, akkor meghalnak velünk együtt. Rávette a királynét, hogy imádkozzanak gyors halálért, Zsófia hálát adott Istennek a különös kegyelemért, a sok-sok jótéteményért, a kisbabáért, aki ott fészkelődik a szíve alatt, megértem ezt az örömöt is, mondta Zsófia. Lassan leszállt az este, és a mókus is egyre rémültebb lett, hirtelen kopogtak az ajtón, Sebe az ablakból figyelte, ezek még nem a gyilkosok, magyarázta az asszonynak, csak egy eretnek pap, aki ott él Ajtony udvarában, egy pap, aki nem fogadja el Jézust és nem hisz a megváltásban. A pap hajlongott Magyarország királynője előtt, Vata testvérünk üdvözletét küldi, mondta, és Sebe óriási elképedésére, feleségül kérte ura számára a királynét. Realista elképzelés, gondolta Sebe, Zsófia aztán közelről ismeri Magyarország minden uralkodóját, igenlő válasz esetén, mondta a pap, kézen fogva vezetem fenségedet a jövendő férjéhez. Zsófia elmosolyodott, megköszönte a megtisztelő ajánlatot, és először is hosszú életet, jó egészséget kívánt Vata nagyúrnak, aztán bízott benne, hogy a kedves gyermekei is jól vannak, majd az elképedt papnak kijelentette, hogy ő férjes asszony, a tiszteletreméltó Vata nagyúr pedig egy pogány ember, úgyhogy ez a házasság ezért se jöhet létre, de természetesen üdvözletét küldi Vata nagyúr feleségeinek. A pap pislogott, erre Zsófia megkérdezte, önök is olyan nehezen viselik el ezt a júliusi hőséget, hiszen tegnap óta egészen kibírhatatlan lett itt a meleg. A vörösre vált pap annyira zavarba jött, hogy egyszerűen rácsapta a királynéra az ajtót.

Zsófia visszatért Sebéhez, leült nyugodtan, a kisfiú és a kislány belefúrta az arcát a ruhájába, a nő nyitott tenyérrel, dúdolgatva simogatta őket. Az ereszkedő alkony léptei között Zsófia befelé figyelt, talán imádkozott, miközben Sebe figyelte az asszony szoknyái alól szivárgó vérfoltot. A folt egyre nőtt, hát, íme, Magyarország királya, gondolta Sebe megrendülten, de Zsófia a vajúdás semmilyen jelét nem mutatta, meghalt benne a gyerek, gondolta vagy most haldoklik, fel kéne vágni a hasát, kiemelni a kis testet, ha benne marad a magzat, a holttest biztosan megmérgezi. Majd jönnek a pogányok, gondolta, és ezt a beavatkozást úgyis elvégzik, ahogy erőszak után mindig és mindenütt szokás, gondolta, se én nem élem túl, se Zsófia. Hirtelen elviselhetetlennek, a létező legelviselhetetlenebbnek tartotta a holttest meggyalázását, Orseolo Péter gyerekének képét, akit a pogányok cafatokban tépnek ki az asszony hasából, a hajfürtöket, amiket bemocskolnak a vér és az agyvelődarabok, Istenem, csak ezt ne, gondolta, és erősen a csodáért imádkozott.

Rügyecskéim, mondta az asszony, és megsimította a gyerekeket, Istenem, gondolta Sebe, úgy nézem ezt az asszonyt, mintha a saját feleségem lenne, hangosan kezdett imádkoznia, de Zsófia félbeszakította. Majd a végén minden jóra fordul, mondta Zsófia, az egész Történet egy kertben kezdődött el, egy csodálatos kertben, ahol csak egy férfi és egy nő lakott, és egy kertben ér véget, ahol a Lukács-evangélium szerint egy nő látta először a Feltámadottat, egy bűnös nő, egyike a legbűnösebbeknek. Még néhány óra, és én is Krisztus arcát látom, mondta, és az évszázadok, amíg a föld mélyében várakozom, semmivé lesznek. Sebe meghökkent, eddig azt hitte, hogy azon kívül, hogy hosszú, boldog öregséget kívánt Vata nagyúrnak, semmilyen gondolatra nem képes, de nem volt idő, hogy az emberi elme dimenzióin töprengjen, ahogy a sötétség elborította a földet, csatakiáltás harsant, kövek zúdultak az ablakon. A királyné az egyik kődarabtól a földre tántorodott, a mókus vakrémületében Sebe karjaiba ugrott, és ebben a pillanatban Sebének eszébe jutott, mit kell tennie.

Testvéreim, mondta, és a nyakon ragadott mókussal odaállt bátran az ajtóhoz. Láthatjátok, Boldogasszonyunk, aki nem más, mint Szűz Mária, nektek régi képében, nyestként mutatkozik meg. Hallgassátok, mit mond! A pogányok olyan részegek voltak, hogy egy nyestet és egy mókust se tudtak megkülönböztetni, és Sebe, mint akibe különös bátorság költözött, most elkezdett egy régi éneket dúdolni. Ő is megzavarodott, hisz ez nem a templomi hangja volt, hanem egy másik hang, amiről nem tudta, hogy a torkában lakik. Hát nem félitek, kérdezte, a kezeteket a Boldogasszonyra emelni? A pogányok térdre hulltak, pontosan úgy, ahogy kell a templomban, az eretnek pap azt ordítozta, hogy Sebe eretnek, de Sebe tudta, hogy csak énekelni kell, a legelső pogányok tovább dúdolták az éneket vele, aztán egyre többen, tudta, hogy néhány perc, és az ének hatására, mintha varázspálca suhogna fölöttük, elrévülnek. Álljatok bosszút, kiabálta, a gaz Orseolón, de ne Bakonybélen, ahol a Miasszonyunk oltalomra lelt. A templomot ne romboljatok le, mondta, mert tudta, ha az udvarházat és a templomot megmenti, már semmi se állíthatja meg a püspöki székig. Figyeljetek csak, figyeljetek, mit mond a Boldogasszony a szívünknek.

Sebe, ahogy az eretnek papra nézett, hirtelen elszégyellte magát. Ha Gellért megtudja, hogy mit műveltem, gondolta, ha egyszer kiderül, hogy Máriát és a haldokló királynét Boldogaszonynak neveztem, de a térdeplő-éneklő-imádkozó tömeg nem tűnt teológiailag túl képzettnek, így hát visszasiethetett a házba émelyegve. Akár élő, akár holt a királyné, most gyorsan el kell rejtenem, gondolta, de bárhol kereste az asszonyt és a gyerekeket a házban, sehol se találta őket. Kereste őket a padláson, kereste a többi szobában, kereste az udvaron, hívogatta hangosan a kislányt és kisfiút, de a testek eltűntek, csak ahol Zsófiát eltalálta a kődarab, ott reszketett egy párafolt a levegőben.

Ez volt életem egyetlen valóságos csodája, gondolta most Sebe félálomban, a magyarok sokáig úgy emlegettek, mint a "menyétes átváltozást”. Pedig menyét nem is volt az udvarház környékén, és legfőképpen senki és semmi nem változott át semmiféle mókussá vagy menyétté. Micsoda teológiai abszurdum, dohogott magában, az Orseolo-palota egyik legfelső szobájában. De most, egyre közelebb a halálhoz, ahogy lassan a szíve is megnyílt a Másik Uralkodó előtt, szinte látta, hogy vidám kislánykezek feszítik szét a lombketrec rácsait, és míg az udvarhölgyek a bihari úton bókolnak a királynak, a kislány megérkezik a tiszta ég alá, egy másik ég alá, ahol nincs többé fájdalom.