Pomogáts Béla
Kosztolányiról - Európa kapujában

Magyarország - és reményeink szerint idővel az egész magyarság - ma ott áll az Európai Unió, mondjuk egyszerűbben: Európa kapujában. A kaput, ha nem teljes szélességében is, de kitárták előttünk, egyelőre zavartan törölgetjük lábunkat, és persze, régi szokásaink szerint civakodunk, most éppen azon, hogy az első lépést melyik lábunk tegye meg: a bal vagy a jobb. Pedig talán rokonszenvesebb lenne, ha nem házi perpatvarainkat vinnénk magunkkal az "európai házba", hanem azokat a hagyományainkat, azokat a szellemi értékeinket, azokat a nagy történelmi és kulturális személyiségeinket, amelyek és akik mindig is ennek a "háznak" a jogos társtulajdonosaivá tettek bennünket, sőt ezeket nem is vinnünk kell, hiszen odabenn várnak, hogy végre csatlakozzunk hozzájuk, és végre megint velük együtt legyünk jogszerűen és természetesen európaiak.

Kik ezek a már régen az "európai házban" lakó magyarok? Akik várnak és bíztatnak bennünket, hogy mi is bátrabban, lelki görcseinktől, történelmi traumáinktól szabadulva találjuk meg tartós otthonunkat ebben a házban, ebben a közösségben. Talán meg sem említem a régieket, csak a huszadik századiakat. (Minthogy például a tizenötödik, vagy a tizenkilencedig században egyáltalán nem volt kérdéses, hogy mi, magyarok, csakugyan európai nemzet vagyunk!) Tehát: Ady Endre és Babits Mihály, Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond, Bartók Béla és Kodály Zoltán, Szekfű Gyula és Gombocz Zoltán, József Attila és Illyés Gyula - és természetesen emeltebb hangsúllyal ejtve ki a nevét: Kosztolányi Dezső.

Amikor Kosztolányi, mint Szabadkáról a magyar fővárosba került ifjú egyetemi polgár, majd mint fiatal költő és hírlapíró fellépett, egyáltalán nem volt kérdéses, hogy a magyarság az európai nemzetek közösségéhez és Magyarország Európához tartozik. Ezt a geopolitikai evidenciát a közép-európai régiónak az első világháború utáni szétzilálása és a régióban berendezkedő jobboldali autoritárius, majd szélsőbaloldali diktatórikus rendszerek tették kérdésessé és rombolták le. Közép-Európa és benne Magyarország gyorsan és drámai módon távolodott el azoktól a politikai kultúrát meghatározó közéleti és erkölcsi normáktól, amelyeket a hagyományos nyugati mentalitás kialakított és megkövetelt. Eltávolodott a hatalmi berendezkedés, a politikai közélet, de nem az irodalom, a művészet és a tudomány. Ezek a szellemi és morális intézmények szigetként emelkedtek ki abból a sivár és reménytelen közép-európai történelemből, amely valójában több mint hetven esztendőn keresztül: az első világháború kitörése és az 1989-1990-es rendszerváltozás között meghatározta a régió életét. Az egyik ilyen szigetet Kosztolányi Dezső írói munkássága jelölte meg és népesítette be.

Igen, Kosztolányi is azok közé tartozott, akikről József Attila Thomas Mannt köszöntő versében így beszélt: "fehérek közt egy európai". Egyénisége és gondolkodása, élete és munkássága tanúsítja ezt: minden írásán, minden megnyilvánulásán átüt az európai szellemiség, az európai lelkiség vízjele. Kosztolányi ismerte Európát, otthonosan mozgott a kontinens országaiban és nagyvárosaiban, könyvtáraiban és múzeumaiban, nyelvei és irodalmai között. Nemcsak nagyszerű műfordításai vagy az európai nemzetek lelkiségét mélyen megértő és átélő útijegyzetei (az összegyűjtött műveinek sorában 1979-ben Európai képeskönyv címmel megjelent kötet németországi, franciaországi, itáliai, angliai, skandináviai beszámolói) tanúskodnak erről, és nem is csupán az olyan költeményei, mint a nevezetes Esti Kornél rímei, amely az európai nagyvárosok nevét fonja a vers dallamába, mintegy derűs játékossággal a rímek közé, hanem mindenekelőtt látásmódjának, szellemiségének európai, nyugati karaktervonásai.

Hadd idézzem itt nevezetes költeményét 1930-ból, az Európa című vallomásos személyességtől fűtött óda sorait:

Ki téphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvű beszéded,
hogy minden igéje szívembe lopódzott?
Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van,
bármerre szakadjak, testvérem ezer van.
Nem láttam-e Kölnben a német anyókát
esőbe csoszogni, Párizsban a tündér
francia leányok könnyű szökelését,
Londonban a lordok hajának ezüstjét,
s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben,
családi szobákban lármás olaszokkal?
Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt
szlávok unalma, a bánat aranyszín
fáradt ragyogása?
Mind édes-enyémek a népek e földön,
kitágul a szívem, beleférnek együtt.

Mondják, Európa lelkét a nemzeti kultúrák sokasága és ennek a sokféleségnek a jól kitapintható történelmi, szellemi egysége alakította ki. Kosztolányi Európa-képében ez a sokféleség és ez a végső egység uralkodik: ennek a gazdag változatosságnak és a változatokat átfogó egyetemes európai identitásnak a felismerése vagy inkább: a megérzése formálta az ő tudatos Európa-kultuszát és Európa-értelmezését, amely értelmezésben magától értetődően adott helyet és szerepet a magyarságnak, a magyar kultúrának is.

Kosztolányi ebben az értelmezésben természetesen elhelyezte a trianoni határokon kívül rekesztett vajdasági, erdélyi, felvidéki magyarokat, és elhelyezte a szomszédos népeket is. Kiváló műfordítások tanúskodnak erről, így a szerb Jovan Dučić és Milan Rakić, a roman Nichifor Crainic, a cseh Jaroslav Vrchlicky költeményeinek tolmácsolása. Azt azonban Kosztolányi is jól tudta, hogy a közép- vagy dél-kelet-európai országokat és a nyugati világot történelmileg és kulturálisan létrejött mentalitásbeli árkok választják el egymástól. Erre szolgáltak szomorú és tragikus igazolással a közelmúlt belgrádi eseményei is: az az orvgyilkosság, amely következtében az általunk, magyarok által is megbecsült Zoran Djindjić szerb miniszterelnök vesztette el fiatal életét.

A szabadkai születésű költő mindig is érdeklődéssel figyelte déli szomszédunk életét, és igen korán felfigyelt azokra a mentalitás-történeti sérülésekre, amelyek a fanatizmus és az erőszak irányába fordíthatják a lelkeket. Kosztolányi 1909 tavaszán az akkor (Bosznia és Hercegovina annektálása miatt) háborúval fenyegető események közepette Belgrádban járt, és nem kevés szorongással tudósított azokról a harcias - egyedül a fegyvereket tisztelő - népi megmozdulásokról, amelyek a nacionalista szenvedélyek és az erőszak bűvöletében készülődtek a nagy leszámolásra. Riadtan számolt be a szerb fiatalok, közöttük sok gyerek fegyveres erődemonstrációiról. "Aki - írta - látta ezt az esti fölvonulást, nem tud többet mosolyogni a balkáni operett-királyságon. Inkább egy kérdés izgatja, amit szeretne odakiáltani a rongyos csapatnak. Hova rohantok, szegény, fiatal szerb fiúk? Annyi átok, annyi kultúrálatlanság és háború után, ugyan kivel akartok még háborút viselni? Nem harcoltok-e naponta a ti ősi bajaitokkal? Nem haltok meg más életetekben, itt, ebben az elhagyott fészekben, amely a ti büszkeségetek? A Száva és a Duna csípős lehelete részegített meg, a tavaszi áradás láza, vagy a forradalmas március? Beszéljetek, miért akartok meghalni? Miért?"

Ez a "miért" azóta is több alkalommal kísértett Európának ezekben a dél-keleti: balkáni tartományaiban, arra figyelmeztetve, hogy az uniós csatlakozásnak mentalitástörténeti fordulattal is együtt kell járnia, ahogyan ezt a szerb demokraták is jól tudják, leginkább talán Zoran Djindjić tudta - ezért is kellett meghalnia.

A közép-európai régió európai integrációját, meggyőződésem szerint, mégsem lehet megállítani, és most, hogy történelmünk, a magyar történelem, mondhatnám így: genetikai kódja és a közel egy évszázad szerencsétlen fordulatai között is híven őrzött európai identitásunk lelki törvényei szerint ma ismét készen állunk arra, hogy az "európai házban" elfoglaljuk a minket megillető helyet, lehetne-e alkalmasabb lelki kalauzunk, mint a magyar irodalom és persze maga Kosztolányi Dezső, hiszen irodalmunk is, Kosztolányi is eleve ennek az európai otthonnak a lakói és társtulajdonosai közé tartoznak. Kosztolányit ma - már vagy két évtizede - ismét legnépszerűbb költőink, íróink között tartjuk számon. Alig két esztendeje, hogy a kolozsvári Korunk körkérdésével fordult több mint száz magyar íróhoz, irodalomtörténészhez, irodalomkritikushoz: jelölnék meg a huszadik század tíz legfontosabb magyar versét. Ebben a "versek versenyében" Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című költeménye kapta a legtöbb szavazatot. És most hadd fejezzem ki azt a meggyőződésemet, miszerint ez a vers is "európai" vallomás és hitvallás. Az európai ember tapasztalatairól, szorongásairól, nosztalgiáiról és istenkereső küzdelmeiről beszél. Egy európai lélek vallomása és hitvallása, és ennyiben annak a spirituális Európának az üzenete, amely magasabban helyezkedik el, mint a hegyláncok, a síkságok, a tengerek és a városok.