Szabó Cibolya Teréz
Milovan Miković költészetéről

Milovan Miković első kötete. AZ ÁRULÁS VIZSGÁLATA - mint címe is sejteti - az árulás tanulmánykötete. E könyv az immár árulás szimbólumává lett Júdás életéről szól. Annak a Júdásnak az életéről, akit az ószövetségből, az evangéliumokból ismertünk meg, de akit immár az árulás metaforájaként emlegetünk.

A szerző azt vizsgálja hogyan, milyen előzmények játszottak közre, ezek közül melyeknek jutott kulcsszerep abban, hogy Júdás azzá lett, akivel azonosítjuk. Ezért kíséri végig életét születésének pillatatától utolsó leheletéig. A tanulmánykötetként is értelmezhető könyv egy lehetséges emberi magatartásforma megnyilatkozásainak leírása. Azon mozzanatok felsorolása, melyek eredménye e viselkedésforma. A kötet első felében olvasható versek lépésre elénk tárják azt, hogy mely mozzanatok eredményezték e viselkedésforma kialakulását.

Talán nem véletlen, hogy Dante is nagypénteken kezdi túlvilági útját, és Júdás is ezen a napon születik: "nagypénteken jött a világra", ahogyan az sem véletlen, hogy "Júdás felsírt végre / a távolban megremegett / néhány hegy ". Már a kötet első verseiben felbukkan a lírai én, aki már ekkor jelzi, hogy nem tud közömbös lenni akkor, ha Júdásról szól, hisz "hogy elnézem / szívemben feszül dühöngve / a halál játszi pattanó idege".

Baljós fenyegetések sora bukkan föl a versekben, egy-egy verssor sejteti azt, mennyire félelmetes a jelenség: "csak a vér fogyaszt vért", vagy másutt megfogalmazva: szájával az emberiséghez ér". Egyértelművé válik, hogy Júdás szelleme él és élni fog, megsemmisíthetetlen.

Júdás eszmélésének folyamata nyer megfogalmazást a Júdás dialektikusan gondolkodik c. költeményben. Ez az eszmélés egyre fenyegetőbb, egyre veszélyesebb rémként lengi be az alkotásokat, és ezzel együtt valóságunkat, melyekről ezen versek szólnak. Szelleme átjárja a földkerekséget, minden zugba behatol: hatalmaskodik, bitorol. Az előtanulmánynak is definiálható lírai alkotások azt kutatják, hogyan vált Júdás árulóvá, mely tényezők segítették "jellemének" kibontakozását.

A ciklus egyik fontos darabja a Júdás fölfedezi a tagadást. E költemény az, amelyben Júdás valódi, teljes énje megjelenik, azé a Júdásé, aki immár a t a g a d á s szimbólumává, az ősi rossz metaforájává lett. E versben fogalmazódik meg, hogy Júdás saját lényegi öntudatára ébred, aki következetesnek tűnik a minden, a bármi (meg) tagadásába, elárulásában. Az ezt megelőző versek tk. csak egy-egy kevésbé fontosnak tűnő mozzanatot villantanak föl. Júdás életének legfontosabb mozzanata a tagadás lehetőségének fölismerése: az azzal való élés, méginkább visszaélés immár nemcsak lehetőségként, időnkénti magatartási módként, hanem életformává minősülése. Az öntudatára ébredt Júdás immár gátlástalanul határtalan. Szelleme nemcsak belengi, hanem átjárja és áthatja költőnk szülővárosát is, ahol a szenátorok "egyetértve kézemeléssel halált érintenek".

Nemcsak a város, a lírai én veszélyeztetettség-érzése is újra és újra megfogalmazódik, helyenként vízió formájában, pl.: "kihúzza hátamból a kést". A folyamat immár visszafordíthatatlan, reménytelennek tűnik az ellenkezés, az ellenkezéssel való próbálkozás: "délben / a rádió / temető csendjét sugározza".

Az örök jelen Júdása c. alkotás már címében is jelzi, hogy Júdás továbbra is él, újra és újra képes a reinkarnálódásra. A legkülönbözőbb formában és alakban folyton rémit, elborzaszt, félelemmel tölt el, hisz "jóságából gyűlölet tör fel".

Júdás él és élni fog - a kötet záró vers utolsó soraiban a következő megfogalmazásban érzékelteti a költő: "Júdás vörös zászlóval / Nevetve integet".

Árulásával Júdás Jézus megtagadójává lett: Miković második kötetében azt vizsgálja, hogy mi az, ami ezen túl van. Címe: TÚL A TAGADÁSON.

Ezekben a versekben a szerző előtérbe kerül, saját magán átszűrve látja, és így kívánja láttatni azt a valóságot, melynek része, s "elindult ( am ) a végtelenbe". S amit tapasztal, annak nem örül, s ingerülten teszi föl a kérdést: "Hát már minden bitang/Szokratész lehet?"

Klasszikus, ha úgy tetszik, polgári értékeket semmibe vevő társadalmakat tapasztal, a munka, sőt a halál hiábavalóságát regisztrálja. Egyre komorabb tónusokkal ecseteli a lét hiábavalóságát, értelmetlenségét. Egyre gyakrabban fordulnak elő a halál, a temető és más negatív jelentéstartalmú szavak. Annak ellenére, hogy Miković véleményt mond, bírál, ítél, függetleníti magát a tömegtől : a külső szemlélő prizmáján át láttatja az őt és a bennünket is körülvevő valóságot. Nem felsőbbrendűség ez, hanem annak igénye, hogy véleményét megfogalmazza, kimondja/leírja. A múlt, a jelen fürkészése azért motiválja, hogy megérthesse jelenét, méginkább, hogy megsejthesse a jövendőt, hogy megértse, ami történik, miért történik, és miért tűnik a valóság oly gyakran érthetetlennek, ellenmondásosnak, pl. "a győztes beleveszett a legyőzöttekbe".

Saját helyzetének, állapotrajzának sommás megfogalmazását tartalmazza a következő két sor: "úgy érzem egyre inkább idegen vagyok/ itt ahol születtem".

Ki nem mondott, meg nem fogalmazott, talán ki sem mondható, talán meg sem fogalmazható a veszélyeztetettség-érzésnek a forrása, mely áthatja a kötet következő alkotásait. Annak ellenére, hogy Miković általában eltekint az interpunkció használatától, a Karácsony este c. versben négy kérdőjel is felbukkan. Ezek a kérdőjelek az elbizonytalanodás jelei ( is ) , a külvilág jeleire, jelzéseire való bizonytalan reagálás mutatóiként is értelmezhetők. Bizonytalan a lét, a létünk, a történések egymásutánisága, s ezek utánisága, kimenetele semmi jóval sem kecsegtet. Ezt költőnk az elmúlt korból vett példákkal illusztrálja.

Ódai hangnemben ír a Városházáról, bizarr szóképekkel ötvözve mondandóját: majd a biztos pont ( Városháza ) után saját gyökerei után kutat, önmagát szeretné definiálni. De csak mások által tartott tükörben pillanthatja/pillanthatjuk meg magát/magunkat. Ez eredményezi: "fejtetőn jársz", és "a mélyből az arcok/mindenkinek teljesen különbözők". Minden kifordult önmagából, a volt társadalmi értékek már megtagadottak, alternatíva nincs, se biztos tampont.

Egyre félelmetesebb látomások nyernek megfogalmazást, a felbolydultság állapota egyre kitapinthatóbb, s ez egyénekre lecsapódva is kimutatható, megtapasztalható: "izzadtan ébredek hallgatózom". S immár nem először fogalmazza meg a szerző a (tudatosan) irányított tömegtől és annak irányítójától való borzongást. Egyéniségének, egyediségének veszélyeztetettsége fogalmazódik meg pl. ily módon: "a csorda vezetőjének jelenségétől szenvedek". A törvények, rendeletek, a túlszabályozott élet az, amit nem tud és nem is akar elfogadni, hisz a gúzsba köti az egyént, az egyéniséget. Már nem csak önmagát félti, hanem a jobb sorsra érdemes várost, tudjuk, hogy Szabadkáról ír, érte aggódik, anélkül, kimondaná/leírná. "Erről a városról" ír, s mi tudjuk, hogy melyik városra gondol.

Aggódása önmagáért, a körülötte levőkért, a városért nem alaptalan: "Megint sok a katona". Határozóval bővített egyszerű mondat, amely a múltból való tanulás, tudás ( ha nem is saját ) tapasztalat alapján immár nem elvont, hanem konkrét jövőképet képes előrevetíteni, anélkül, hogy azt ki is mondaná. Majd megteszi ezt a következő versekben, amelyekben bosszúról, ránk leselkedő veszélyről olvasunk, arról, hogy "az otthon küszöbére érkezik". Minden megváltozott, "egy tartós jel sincs", bár a kultúra jelentős alakjait sorolja fel, elsősorban azokat az alkotókat, akiket Szabadka kultúr - és művészettörténetéről szólva meg kell említeni. Sajnos, a művészet sem képes védeni, még kevésbé megvédeni a lakosokat az immár fenyegető és kegyetlen kényúrtól, mert a háború szele immár megérintette a várost és birtokolja: ".a színes képernyőről/ a lőporfüst csípi a szemet".

Miković költői hivatását, életfilozófiáját fogalmazza meg a Bennszülött triptichon II. költeményében, amely választ ad az alkotás miértje, s az emberi (és poétái ) magatartásformáját is megindokolja. S hogy ezen magatartásforma vállalásában megingathatatlan, bizonyítja az utolsó néhány sor: "ne félj lökjenek bár a Duna jege alá/ ugyanaz maradok". Tépem és tagadom c. versében összegzi a lét hiábavalóságát, az ismételt próbálkozások eredménytelenségét: "összeadom vagy kivonom akárhogy is/ józan fejjel és bolond ésszel/ az eredmény ugyanaz". A kötet konklúziója: "Itt legbölcsebb meghalni".

Az ÖNMAGUNK SÖTÉT BURKÁBAN című kötet alcíme: AZ ÁLDOZATOK EMLÉKÉRE. Az 1990-es évek valósága nyer megfogalmazást e kötetben.

Az első vers a kérdés címét viseli, amelyben az elmúlt századok szörnyűségeinek számbavételét a jelen leírása, illetve a jelen valóság körbejárása követi. Erről szólva állítja a szerző: mindjobban a bibliai időkre hasonlít".

A világ, a valóság, az ember elvadult, barbárrá lett. Az észvesztés c. vers tartalmát felesleges ismertetni, hisz maga a cím tömör, sokatmondó, illetve mindent magába foglaló.

A Pannon tenger közepén-ben olvashatjuk: "nem hall a csönd az igazság a hazugság/a város". Az amnézia című alkotásban "szembenézve a halállal" - a lírai én életérzése fogalmazódik meg. Újra és újra "általános benyomások", a mindennapokat átszövő kétségbeejtő mozzanatok jelennek meg. A távlattalanság, a kiúttalanság érzésének szószólói ezen alkotások.

A MAGÁNY c. alkotásban paradox módon - költészetben nem egyedülálló, de mindig hatásos poétai leleményről van szó - azt említi a szerző, hogy mi minden nincs e versben: de ezen jelentéstartalmak válnak e költemény sarokköveivé.

Ahogyan a francia regényíró, Camus közismert művében. A pestisben a patkányok az emberek tömeges pusztulásának előhírnökeiként jelennek meg, úgy Miković Boncolás c. alkotásában is, azzal, hogy ez utóbbiban e jelenség a háború előrejelzőjévé is válik.

A halál, a megsemmisülés fenyegető réme mindent és mindenkit megérint, magához ölel. Ekkor mindenki - a szerző lírai érzékenységénél fogva fokozottabban - saját létének definiálására kényszerül. Mindezek a változások-ban a szerző arra való késztetése nyer nyelvi formát, hogy saját eredetét tisztázza. Ami az etnikailag igencsak vegyes környezetben és ilyen jellegi családfa esetében nem is oly egyszerű.

Ha az ezen időpontig keletkezett versek a valóságról, a körülöttünk lévő, tapasztalható jelenségekről szóltak, ezek után egyre inkább a lírai énről szólnak - ebben az elárvult, gazsággal teli világban. Az identifikáció azért is nehéz, mert anyanyelve e társadalomban nem használatos, s ily módon a szerző lényéhez tartozó fontos mozzanatot kérdőjelez meg, vitat el.

Egyre pesszimistább hangvételűek a versek, a háború, az enyészet lengi be őket. A Dal a kalitkához amelyben vér csiripel c. lírai alkotásban találhatjuk: "itt az élet öröktől fogva/ erő küzdelem szenvedély/ pusztulás tűzlátomás/ és semmi más". A hangsúly egyértelműen az utolsó szavakon van. A nagy, jelentős művészi alkotások mindig is a lét értelmével, miértjével, mikéntjével foglalkoznak, e kötet "nagysága", jelentősége éppen az: általános, mindenkit foglalkoztató kérdésköröket fogalmaz meg, jár körbe. S éppen ezen tematikával emelkedik korunk jelentős költői közé. Annak ellenére ( vagy pont azért ), hogy e feltett, megfogalmazott kérdésekre csak pesszimistán, lemondóan, reménytelenül tud válaszolni. Szembesülésünk a valósággal megrendítő, de kényszerű. Ezt a maga korában Stendhal fogalmazta meg egyértelműen, igaz a regényről szólva, de Miković poémáira is teljes egészében vonatkoztathatóan.

A Requiem c. versben is elevenbe vágó kérdéseket tesz fel a szerző - immár kétségek és kételyek nélkül. A Kicsoda c. alkotásban olvashatjuk: "ki elégeli meg itt először a szörnyűséget". Persze, a feltett kérdés költői kérdés, ezért nem is várunk, nem is várhatunk rá választ. Hisz ahol "sortűzzel ringatnak csecsemőt a bölcsőben" - ott az átlagos, normális polgár előtt aligha létezik perspektiva, még kevésbé a boldog vagy annak mondott élet lehetősége. Ezek után már aligha lepődünk meg az Itt elején olvasható Simone de Beauvoir tollából idézett mottón: "itt születtem, azóta itt halok".

A létezés értelmetlensége, ilyen körülmények közötti távlattalansága újra és újra, egyre egyértelműbb megfogalmazásban olvasható. Egy ilyen mondat - " a világban augusztus van itt háború" - értelmezés fölösleges, hisz a költő ezzel a néhány szóval mindent közölt, ami megfogalmazható.

E felbolydult világban a lírai én elhagyatottság-érzését világítja meg - igen erőteljesen - a kötetet záró gondolat: "a szó önmaga ellen szól/ legjobb lenne hazamenni/ ha lenne hazám". S értelemszerűen hozzágondoljuk: ha lenne hazám.

Bármerre nézünk: szörnyűség tárul elénk. Nem véletlen a kötetcím: ÖNMAGUNK SÖTÉT BURKÁBAN. Vannak események, melyet átélünk, de se bátorításra, se társra, se szebb jövőre, se jobb holnapra nem várunk, nem várhatunk. Ez a vegetálás időszaka, mely állapotot e kötet versei maradandóan rögzítettek.

A BÁCSKA SZENT FÖLDJE című kötet a hazának érzett (?) szülőföldről szól. Az ezen a vidéken lezajló változások megfogalmazásai e költemények. A versek, melyek - látszólag - minden költői kötöttséget elvetnek: központozás nélküli verssorok, melyeket a gondolati, ritmikai, tartalmi egységek tesznek zárttá, szerveznek tömbökké. Ezen alkotások is - pontosabb meghatározás hiányában - prózaverseknek definiálhatók.

A kötet huszonnégy számozott lírai alkotást tartalmaz. Az első két verssor: "amit írnék lehet vers/ mindazoknak akik e szent Bácska földjét taposták". Majd a XX. századi, illetve a kortárs művészeket szövi bele költeményébe: mindazokat, akik jelentősen befolyásolták, meghatározó egyéniségei voltak e táj irodalmának, képzőművészetének. A szerző "mindent elmondani" vágyik, nem felejtve, hogy "megvadult élet" az, ami ebben a valóságban tapasztalható. A szeretett mikrovilág féltése újra és újra megfogalmazást nyer: "a barbár világ rombolása" az, amitől óvná e tájat. Ebben a környezetben, e környezetről szólva a költő maga is megjelenik, megszólal a versben: "ellenőrizni kellene önhatáraimat". S ezt oly módon is megteszi, hogy a Megváltó életének fontos mozzanatait, helyszíneit is beleszövi verseibe, elérve, hogy azon és a jelen kor egyszerre van szembe és párhuzamba állítva. A költő művei tereket, időket, eseményeket villantanak föl - műveltséget, tudást nem vitathatjuk el -, az emberiség nem okult a múltból, a tapasztalat sem tudta jobb belátásra kényszeríteni, a rossz folyton jelen van, hol agresszívebben, hol diszkrétebben, s "a karácsony egyedülálló alkalom/ hogy látszólag megbéküljünk a világgal".

Miković költeményeinek tematikája szerteágazó, a m i n d e n t magába foglaló versek ezek, nem egyetlen, múló érzésről szólnak, hanem a világ, az ember fontos létkérdéseire keresik a választ. Közben az időt, a teret kitágítja, a valóságról, a szülőföldről szólva régmúlt eseményeket, távoli helyszíneket is belesző verssoraiba. Az események, melyekkel köteteiben szembesülünk, a bibliai időket, a régmúlt történéseit is felelevenítik. Párhuzamba állítva a jelennel, a jelen valóságával. S a költő, miután megtette dolgát, megírta művét, a feladatát teljesített ember nyugalmával zárja e kötetét: "elindulok a fagyos csillagok/ ölelésébe".