Nagy Farkas Dudás Erika
Változat

Első nap

A mindennapos "valamit tenni" kényszere! Megfogalmazni azt, ami körülöttem van, terjed, elbomlik, lesz és hiány. Nem azt! Inkább azt, amit a látvány idéz. Amit a hang, amit a szag idéz. Amit az épp elolvasott szöveg idéz - de ez már kicsit más, mint az előbbiek.

Itt vannak az újságok is, a folyóiratok, a hetilapok. Nem lehet megszabadulni a jelen kínzó, mindenképpen választásra, álláspontra helyezkedésre kényszerítésétől. Megyek, megállok, megyek, megállok. Megfogalmazok, leírok. Olvasok. Visszaolvasok. Amíg elmúlt, régmúlt dolgokról csak, amíg penész- és ószagú szobákba csábulok, addig nincs gond. Amíg az élő önző, ujjongó fölényével olvashatok, gondolhatok, nincs gond. Újrafogalmazok. Mert még lehet, mert tehetem.

A sarkon arcba vág a jelen. A kirakatból egy másik világ. Birtoklásra unszoló, a kapzsiság állati vágyát felélesztő valóság néz velem farkasszemet. Hagyom, visszanézésemen ne múljon. Vége az ábrándnak. Amott boldog tudnék lenni. Talán. Itt csak habzsolni, kaparni, akarni, tülekedni, taposni. És tapsolni. Tapsra várni.

A sarkon túl már tökéletesen ébren vagyok. És éber. Résen. Tudnom kell, hogy ki vagyok, pontosan. Milliméterre, grammra, színre és ízre. Milyen a hangom, ha megszólalok. Ettől eddig én. Trafik. Színes, fellapozható, hírszerű? Csak alig-múlt az ötven éves is. Jelen, most. Megveszem. Kívül vagyok. Kiegyezek, feladom. Szólok, válaszolok. Nem érdekel, de kérdezek is. Olvasok. Hírek, szenzációk. Mit keresek én itt? De akkor mi jogon vagyok "most", ha nem játszom a szabályai szerint?

Toronyszoba, megint a lelkifurdalásos napok. A legegyszerűbb kérdésekben sem lehet biztosan dönteni. A kívülről érkezőkkel szemben gyámoltalanság. Jó, hogy a miért lassan elveszti az élét, és sekélyebb sebet ejt, mint régen. Kell. Ennyi a válasz, ha mindenáron kell. És menni befelé, vacokba, sötétbe, puhaságba.

*

A ritka tiszta pillanatok, a közvetlen átélés gyönyöre. Mert csak közvetít, ami zene, hang, írás, látvány, alkotás. Néha zavaróak az áttételek, más keze nyoma, gondolata. Stílusa. Magam akarom. Megállni. Belehallgatni, kinyitni a szemet, orrot, füllel fordulni felé. Magammal veszem a jeleket. Kivételesen elsorvasztom a nagy gonddal növesztett és ápolt tüskéimet. Vagyok, egyszerűen és meztelenül. Ritka pillanatai a védtelenségnek, extázisig fokozódó a levés, lebegés, beleolvadás, feloldódás, elveszés. Megtapasztalás, áthozás, lefordítás. Visszatérés a kezdethez. Például a reggel színesedő égaljáthozása. Nézem, és nem süt vissza semmi, ami másé, ami idegen, ami elcsépelt. Színek csak, színsávok váltakozása. Szűz tér, kép, érzés. Jövő és múlt nélküli élmény, szemben a tiszta teremtettel. Abszolút most. Ilyen lesz a halállal szemben is? Bennem lesz megfogalmazódó. Előtte csendben maradni, nem megijedni és a szavakba burkoltról képzelegni. Azon túl mi lesz? A magam hiánya, hogy milyen lesz másoknak, az marad az egyetlen titok, amit meg nem ismerhetek.

*

Halott szemmel néző emberek. Félek tőlük. Nem a meghalásuk ijeszt, csak a tekintet, ami rejt. Nem látni többet belőlük, mint ami lefényképezhető. Nem-tükör-nézésű emberektől félek. Még a víz is több náluknál. Kapzsi emberektől félek, akik belém nyúlnának, és kimarkolnák belőlem azt, aki vagyok, és semmit nem adnának cserébe. Halott-nézéssel védekezem. De mi más lenne ez, ha nem önmagam tudatos pusztítása, elfogyasztása, elégetése a mindenáron kimondás? Kiöklendezni a megtapasztalt, de újabb vágyakozásra ingerlőt?

Túlhangsúlyos eszmék, lila képződmények, elvont, nevezhetetlen valamik. Tartalom nélküli csomagocskáim. Hallgatás. Mekkora semmi, ami minden volt eddig! Csak csöppnyi testmeleg, tekintet, puha szó, az adás gyönyöre, ha kell valakinek, az, amit én tudok adni. Ennyi csak, és a torony leomlik. Azután persze megint, ha vége az eufóriának, akkor megint csigaházból épülgető toronyszoba vár.

Második nap

Jó a bohócnak. Életre, halálra csak az amatőr játszik, olvasom (H. B.). Jó lenne este letenni az arcot, ami ugye álarc, mert mi lenne más? Muzsikás napokon is a szomorú ábrázattal járni azok között, akik nekem húzzák: micsoda hálátlanság! Minden reggel megszületni, kicsúszni a feketeségből, a védettségből, a teliségből.

Kávé után üvölt minden porcika, de húsz éven keresztül nem lehet büntetlenül kávéval kezdeni, a gyomor tiltakozik, maholnap erről is le kell mondani. Kilyukad a fog, ritkul a haj, nem lehet szülni, nem nekem fütyül a srác, kinevet, ha visszafordulok, netán. Egyre kevesebbet lehet (kell) enni, azt sem mindegy, hogy mit.

Ránéztem a képre.. Nyárban, palicsi virágok között, délelőtti teríték, ismerkedés, fényképet lehet-e? Lehet, de minek rögzíteni, a lényeget úgysem lehet. Lehetett. Azt írta, hogy optimizmus. Miféle? Látnom kellene, másnak látszik, nekem nem? Elhiszem inkább. Palicsi nyár.

Még a reggel. Szürkeség, ami egymásba mossa az álmok utóízét a valósággal. Minden szúr, ingerel, sebez. Hagyom. Tűzgyújtás, hol itt a romantika, nem az még, ez a reggel, álmosan, óvatosan, ne ébredjen fel a két gyerek, csak ha már pattog a tűz.

A tűzről H. jut eszembe - mindenről valaki, valami más, mint az, ami épp van: az van ami eszembe jut -, aki még az ősszel messzire vitte a kályhánk hangjait, a tea ízét. Mint a szerencse malacai, úgy jártak hozzánk a háborúink alatt is az emberek (kivételezettségükben hívők). Mintha varázskör lenne a ház körül, mintha. Reggel hétkor elképzelhetetlen az idill. A nagyobbik lány csak játssza az alvást, ráhagyom, ködben, még mindig, én is. A kicsi tegnap azt mondta, hogy olyan akar lenni, mint én, a nagy már néha olyan is. Minek ezt a ki-bejárós ént megtöbbszörözni, legyenek inkább olyanok, mint az apjuk, a földön járó, megfontolt.

*

Tegnap roppant hosszú nap volt, éjjel, hosszú volt. Egyik barátunknak szülinapja volt, azt kellett megünnepelni. Belegyalogoltunk a faluba, mintha vége sem lenne az útnak, persze, zsákutca az, tudjuk, de illúzió kell, mert kell. Lámpa alig ég, a kutyák, mint minden rendes faluban, ugatnak, futottunk is, a kutyák ugattak, ő a barátnőjét gyászolta, én csak magamat, ő az ő keservét mondta, én a magaméról hallgattam. Emlékszel? Dávid gyűrűje? Mi van belegravírozva? Elmúlik. A jó is, a rossz is. Egymásra fekszenek a terek, elfedi a hétköznap az ünnepet, a kintit a bent. Lila, lila. Futottunk, sáron át, ködben, hajnalra köd lett... Na, látod, ez az a falu, ami miatt itt írni lesz kedve annak, aki itt, aki ide. Itt ez az, amitől jó, és azután hazamegy a vendég, és nem tud megszabadulni, minduntalan visszajár, mint a pesti, aki harapta a bácskai melankóliát, és megírta, és megírni tanította. Józanodjunk csak, kicsit: még senkinek sem sikerült ezt megírni, ezért is születik ennyi szöveg. Próbálkozunk.

Harmadik nap

Reggel, szemembe süt a Nap, bámulom a fényét, a fejem árnyékát belelátom, az néz ki az ablakon a szederinda lesárgult, hatalmas ívére. A bodza ágait mintha az északi szél fújta volna, fújta amíg ilyenné nem lett, dél felé lendülő, támasz a szedernek. Diadalív a reggeli Napnak, ott süt át alatta, az ív alatt. Lassan megtelik verébbel. Az utca keskeny, túlsó felén se ház, se ól, se kerítés. A beépített terepen egy keskeny rés, ahol egészen a látóhatárig látni. Írás közben kifelé nézni.

A hegyjárás nem jött össze, lassan a vágyakozás tárgyává alacsonyítom, és amikor csak a túlélés egyik eszköze volt, azt sem érdemelte. Nem kellett hozzá Rilke, hogy értsem: túlélni a fontos. Jó az erdőben. Kíméletlen is tud lenni, például amikor eltévedtünk. Mindig vonzott a lehetőség, hogy egy sötét erdőben eltévedni, holdfény és ilyesmi. Nem volt felemelő, az illúzióért meg nem kár, maradt épp elég. Jó volt viszont a sötét erdőben, amikor csapatban, hármasával, háromra jutó egy lámpával, magyar, szerb, ruszin, angol összetételű társaságban voltunk. Egész éjjel játszottunk, felnagyítottuk a dolgokat, a névtelen patakot a Dunának képzeltük. Hajnalra a tenyérnyi pocsolyából időlegesen kis tóvá növekedett vízről azt hittük, hogy az a Szkadári tó, csak Petrovác nem akart előbukkanni, hiába kanyarogtunk a hegymászóotthonhoz vezető úton, tartva az illúziót, hogy egyszer majd a tenger is... egy teljesen váratlan ponton előbukkan a tenger, mint amikor a valóságban először mentünk felé.

Két hegy között, messze volt még a tenger, amikor megpillantottam. Valóban kék volt, tényleg volt tenger! és tele lettem ízével, színével, szagával. De már nem volt mi után vágyakoznom. Még el sem rejtette a következő hegyhát, már elegem lett belőle, és azontúl csak az érdekelt, hogy mikor indulunk haza. De nem fordulhattam vissza, mások miatt, akik alig várták, hogy a tengerhez érjünk: nem is értették volna, hogy én már túl vagyok rajta. Ültem a parton, néztem a fürdőzőket: mi ez a nagy ujjongás bennük, hiszen bennem van a tenger, és mégis nyugton vagyok, ők csak a tengerben vannak.

*

Látni és hallani akar. Találkozzunk, írja. Nem akarok találkozni. Olvasni legyen élmény. Elég. Engem kiolvasni a sorokból, amennyit leírok magamból. De lehet-e? Tudok-e valami mást, ami hiteles? Rilke egyik sora után: miért akarok valahová tartozni, a valahová tartozást kerülve? Emlékszel? Miféle ostoba fellengzősség tette, hogy kielégülésünkhöz elég volt ugyanazt a könyvet olvasva ülnünk, még csak nem is egyazon széken: két egymástól megbízható távolra tartó fotelban, mesterséges fények alatt, és mesterségesen lehűtött légkörben. Mesterséges gesztusaink, emberietlen viselkedésünk, papírízű mosolyaink, és erővel szóba csomagolt érzelmeinkben mennyi ámítás volt. A rejtőzködés művészeivé lettünk, beleszakadva a megmutatás vágyába, máig nem kiheverve, máig hajtva tőle. Írunk és nem írunk. Megírjuk magunkat, megalkotva a másiknak adható énünket, és elfogadva, amit ugyanígy kreált ő, nekünk. Eltagadva a lényegest. Miféle háborút kényszerített ránk a félelem, a sebezhetőségünk tudata? A félelem, hogy netán fájásig kellene majd a másik, ha megszereti bennünk azt is, akik valójában vagyunk?

Negyedik nap

Ígéretek beváltása. Pogácsát sütök. A gyerekek elmennek. Valahol porszívóznak, idehallatszik. Valaki csönget, mire kiérek, már sehol. Telefon. Köszönöm, megvagyunk. Igen, a gyerekek is. Anyám is. Csődeljárás a vállalatban. Miből élünk, nem tudom. Háromszor jelentette be, hogy elmegy, mert itt éhen halunk, és máshol majd keres, háromszor csomagolt ki, harmadszorra széttéptem az útlevelét. Úgysem megy el, akkor meg minek idegesít vele? Néha sem vele, sem nélküle állapotban. Várom a két óra tíz percet. A kertre néző részben, a nappali-konyhában öntöm a vizet a kávénak, mire leér a lépcsőkön, mosolyogva az ajtóban vagyok. Nyaranta a kapuban fogadom, mint régi öregasszonyok, nem kell várnom, itt van, mikor az ideje. Volt egy macskánk, néhány hónapja veszett el, amíg volt, addig az is, ott ült, két óra tíz perckor. Apró szertartásaink marasztalnak. Huszonkét éve. A lányunk, Tünde telefonál. Depresszió ellen mondjak valamit. Sétálj. Nekem már nevetséges, felesleges aggodalmakat sorol. Hagyom, majd összeszoknak. Lesznek apró szertartásaik, amik kötelékek és lehúzó súlyok néha. Megisszuk a kávét. Szokásos témák, mi volt a gyárban, mi volt itthon. Amióta a számítógép van, és a levelek, rendszerint arra is rákérdez. Persze, mindennapra jut valami érdekes levél, üzenet. Jelek, hogy vagyok, egy másik világban is. Nekem még fogy a kávé, ő az ebédhez ül, kezemben már könyv, a közelben papír, ceruza: másfajta bilincsek. Holnap már nem számít, akkor minek most is a lejegyzés? Nem történik semmi. Megosztani. Egyetlen valakivel, legalább. De már nincs a kezdeti láz, már nem zavar, ha nincs kit felhívnom, hogy olvasd el, elküldtem a legújabb. akármimet. Eleinte kellett volna a magyarázat, hogy miért éppen írni? Már jobb lenne nem tudni, hogy miért. Kiírni a félelmet? Talán nem véletlen, hogy a szerkesztő is épp azt az írásomat emelte ki a sok közül.

Kiírni a félelmet. Kétezer augusztusában, amikor a Francia Intézet tűzijátékot rendezett, én egyedül voltam, aludtam a budapesti lakásban, és a ropogásra riadtam. Itthon soha sem volt olyan a megijedés. Nem testközelben, de mégis túl közel hullottak a bombák, és akkor sem ijedtem meg annyira. És még mindig nem tudom megfogalmazni Szombathy Bálint tárlatának hatását. A döbbenetet. A pince, mint rémségek torka beszippantott bennünket. Álltam az újságíró mellett, mögött, kapaszkodtam is volna, ha nem kellett volna túl sok magyarázat rá, hogy mi a bajom. Itthon nem volt annyira félelmetes a valóság, mint amit a kiállítás idézett fel.

Más iszik, füvezik, megfullad a depresszióban, öli a családot. Az sem jobb, ha karriert épít, sok-sok emeletest. Mindenki úgy menekül, ahogy tud. Munkába, szerelembe, mindegy. Írni kezd. Nem igaz, hogy nincsenek történetek, csak azokat még nem tudom. Közben este lett. Latinból négyes, földrajz négyes, a község nem fizeti az utat a diákoknak, nincs Képes Ifi, elfelejtette. A kicsi nem felelt szerbből, örülünk, mert délelőtt nem jutott rá idő, majd holnap. Takard a szemed, tiszta a szemüveg? Ki az a Süsü? Pokémon, persze, az nem kérdés. Mondom a mesét, amire emlékszem, közben előttem a kedves sárkány, mert gyerekkorom sárkánya kedves, és mert barát kell a sárkánynak is, mondom neki. Te vagy a sárkány, mondja, és nevet. Vacsora. Bolondok vagyunk kicsit, tálcával, tányérral mászkálunk, szinte soha egy asztalnál. Pedig kellene, gond is volt, amikor a vasárnapot rajzolta a hétéves: apa a kanapén, tálca, újság. Anya a fotelban, kávé, könyv. Ő és a gimis a szőnyegen, kártyáznak. Vannak még a rajzon kis kupacok, gombolyagok, az a három unoka, és magamformává lett nők: már csak látogatóba. Este. Én nem bánnám, hogy ha néha eljönne a szomorúság, de hogy mindennap eljöjjön. Lázár Ervintől emlékszem, régi esték kedvenc olvasmánya. Elcsendesedik a ház, alszanak. Fel, tizenegy lépcső, számítógép, könyvek. Csend. Néha zene, valameddig. Telefonok. Elálmosodom, alig várom a holnapot, pedig aludni kell, és álmodni jó. Ki vigyáz miránk, és remélem, hogy nem fárad bele egyhamar.

Ötödik nap

Vannak reggelek, amikor teljesen átrendeződnek a dolgok, vagyis a tegnaphoz képest semmi sincs a helyén. Nem kellene sokat vacakolni, az őrlődés helyett tudom, hogy mi a megoldás. De ha tudom, akkor miért nehéz belevágni? Menni, menni, menni, mozgásban lenni, hogy ne jusson idő a marhaságokra, a marhaságokon való gondolkodásra.

*

Menet közben derült ki, hogy ami eddig volt, az nem jó. Régiek és újak, öregek és fiatalok. Az egészből ennyi maradt meg bennem: senkiben a nyitott viszonyulás, mindenki a maga igazában, a maga munkáját emelve. Egy kukkot nem szóltam egész este, mert azzal is tisztában vagyok, hogy az én agyalásom messze könnyebb munka, mint hat emberrel összehangoltan dolgozni.

*

A valóságban maradva szinte csak gondokról lehet írni, ha távolságtartással is, már akkor is árulkodom, hogy tiltakozom ellene. A valóság ellen, mert a problémák halmaza. Nehéz eltávolodni a hétévest ért sérelmektől. Amikor az iskolából megérkezik, rendre újra kell értelmeztetnem vele a nap folyamán történteket. Megmagyarázni, hogy a felnőttek világa némileg különbözik az övétől. Aljasságok vannak benne, a gyerekekkel kapcsolatban is. Csoda, hogy mindig kicsi szeretne maradni? Mivel nagy családban növekszik, az igazságosságra már hét évesen is könnyen ráérez. Az igazságtalanságra is, természetesen. Nem a felismerése a baj. Megtörténik, az.

*

Az éjszaka felhívott Tomika. Teljes egy órán át mondta a magáét, közben azon monfondíroztam, mit is csinálok? Tomika mikor hívott fel azért, hogy velem mi van? De megsajnáltam. Harminc éves, az anyjával él, fogalma nincs a gyakorlatról, még jobban a maga teremtette (elméleti) világban él, mint én. A végén elnevettem magamat, kénytelen voltam megmagyarázni, hogy miért: miközben neki soroltam a megoldás lehetséges módozatait, én figyelmen kívül hagytam azokat. Talán ha magnóra venném, és lejátszanám magamnak? Akár most is?

*

Újra írom a mát. Segít? A reggeleket szeretem. Egy köztes állapotban lenni, amikor olyan, mintha mindig ugyanaz a reggel lenne, és hogy ez nem így van a valóságban, azt a naptár lapjain kívül semmi sem jelzi. Ez az egyetlen biztonságot adó dolog. Tőlem függ, mert látószög kérdése, és amíg nem változtatom meg, így marad. Egy pont, ahol a volt és a lesz elveszíti fontosságát. Megfogom a függönyt, és egy másik függöny jut eszembe róla, a reggeli ízéről egy másik reggeli. Az "eszembe jutások" kellenek, hogy a jelen kapaszkodó legyen, felkapaszkodni a következő pillanatra, amiből már vissza lehet nyúlni emehhez az előzőhöz. A jelen néha elviselhetetlen, mert nem érezhető az íze, nem tudom meghatározni, milyensége csak később derül ki. Néha túl későn. Hogy mennyire fontos egy indulat, íz, illat, történés, csak elmúltával világos. Amint múlttá válik valami, már újra játszhatom, amit akkor csakis úgy lehetett, ahogy akkor megtörtént. Átrendezni csak utólag lehet, és ez az átrendezés a jelen tetteit irányítja. A jelent nem piszkálhatom meg, egyetlen változatát vagyok kénytelen élni, a választás lehetősége csak illúzió. Itt és most nincs vagy-vagy: de ami van, azt a múltból irányítva kapom?

Hatodik nap

A kocsit a helyőrség romjainál hagytuk, mert csak addig visz az aszfaltozott út. Azt hiszem, hogy a Colombónak még vége sem lett, mikorra már a helyőrség épülete olyan alakot vett fel, amitől csak az azóta eltelt idő miatt lett kicsit eltérő. Mássága attól van, hogy a fejemben élő ép helyőrség egy rommá bombázott helyőrség képévé alakult. Idő kellett ehhez a váltáshoz is. Az öreg, szerb juhásszal mindig ott találkoztunk. Ne idite tamo, valami ilyesmit mondott tegnap, amikor a völgybe indultunk. Régi ismerősünk ő, aki mindig csak egy-egy mondatnyi időt szánt ránk, de akár két mondatra is futná abból az időből, amíg a kezét a micijéig emeli. Nyers szag, és időtlen nyugalom árad felőle. Egyik alkalommal például azt mondta, hogy ha már a hibáit sem emlegeti az ember, akkor a jó. Szerbül mondta, jól kellett figyelnem, hogy halljam. Hetekig rágódtam rajta, de már sejtem a jelentését. Ő mutatta meg a dombok egyik elképesztően szép és nehezen megközelíthető helyén a néhány tíz négyzetméteres paradicsomot, annyi magyarázattal, hogy egy boszniai menekült teremtette meg a saját Boszniáját, a szerb szomszéddal jöttek eddig, gyalog, útközben sok más hegyen keresztül. Ne idite tamo, járt az eszemben, ahogy a patak mentén gyalogoltunk, gyakran megállva, a völgy felé.

*

A gyűjtögetés szenvedélye is elmúlt, a növények békén hagyására tanítani sem kellett a lányokat, a kövekről viszont mostanában szoktak le, amikor valaki azt mondta, hogy azokat sem kell bántani, ott a helyük, ahol vannak. Különben is, minek hazavinni a dolgokat, amikor látványuk csak sóvárgást vált ki, még csak nem is emlékezést?

Bolondok vagyunk kicsit, mert éveken át járjuk az erdőt, és olyan kevés ismeretet szereztünk róla. Pontosabban egyfajta ismeretnek a birtokába jutottunk, de azok nehezen elmondható dolgok. A növények, madarak, dombok nevei valahogy kevésbé fontosak. Mintha féltünk volna valamitől, és a számtalan alkalommal otthonfelejtett növényhatározó nem véletlenül maradt volna a polcon. Rongyossá lapozása helyett, és az ismeretek egymásra halmozása helyett másféle tanulsága maradt a hegyjárásnak. Mintha féltünk volna nevén nevezni a fákat, mert így többet jelentenek, és mást, mint amit hat betű mondana róluk. Ha nem tudsz valamit megnevezni, akkor kénytelen vagy eggyé válni vele, hogy megismerd.

Ismerni? Birtokolni? Különállást feltételez. Nem ezért megyünk a hegyre. Az élést tanítja. Járj a csapásokon, ha van merszed, keress csak rád jellemző utat (bár minden út rád is jellemző lesz, ha egyszer megérzed magad alatt). Ne bánts semmit, ne akarj magaddal vinni semmit, figyelj arra, aki előtted megy, és vigyázz az utánad következőre.

*

A három domb összefutásában rejtőző gondozott területen csak épp annyi volt megbolygatva, ahol megterem némi ennivaló, ahol valaki leülhet, akár a gazda, akár aki megérdemli, hogy felfedezze. Az első alkalommal, amikor felnéztem, két fa között ott láttam állni egy embert. Mire elgondoltam, hogy biztosan a boszniai az, aki a padot ácsolta, már nem volt sehol. Zavarodottan hagytuk el a helyet. De azontúl nem bírtuk ki, hogy ne járjunk vissza. Mint a vadak, eltűnt, ha észrevette, hogy megláttuk, de gyakran találtunk gyümölcsöt kirakva, amiről éreztem, hogy nekünk van. Viszonzásul cigarettát, gyufát, újságokat hagytunk, vagy ami épp volt nálunk. Ne idite tamo, mondta tegnap a juhász. De nem bírtuk ki.

Az asztalon ott volt a szétázott cigarettacsomag.

Hetedik nap

Vasárnap. A Nap napja, kint pedig esik. Kertezés lett volna, így halasztva. A rigó már megint hangolt, és a verebek is. Azután hirtelen elhallgattak, akkor kezdett esni. Tetszik a rigó, sehol az önbizalomhiány: a szomszéd ház harminc éves fenyője csúcságán, ahonnét belátja a falut, és legmesszebbre hallik a hangja. Félálomban rigó voltam kicsit. Akkor elkezdett esni.

*

Jó az álom. A valóságban bármit teszek, ott a fék, hogy következménye is lesz, másra, magamra. Álomban nem kell fék, meggondolás. Mi köze ide a nappali képzelgésnek? Semmi a világon, az mesterségesen teremtett. Az éjszaka első álmai nem foglalkoztatnak, azokban az előző nap hordaléka. Könnyelműség persze, mert tanulságot levonni lehetne, élesebb a hibák képe, szembesít. A hajnali álmokra várok. Mint kívülálló, és mint akivel történik, egyszerre olyan. Büntetlenül tombolhat az én, reggelre ott a mentség: csak álmodtam, és az álomnak nem parancsolhatok.

Nemrég egy tudatos álmodásra tanító könyv került a kezembe. Még ott is észnél legyek? Elvetettem. Néha kerek történetek, leírhatók jönnek. Hát nem ajándék az ilyen álom? Sallangok, mellékutak, felesleges részletek nélkül az álombeli történet, csak leírni, ahogy volt, nincs mi mögé gondolni, mert az már a józanság és a mámor megkeverése lenne, amiből még sosem lett semmi jó. Nekem legalábbis nem. Mi köze a mámornak az álomhoz?

*

Falaknak megyek, folyamatosan. A mások fejében lévő falakról pattanok vissza, üldözési mánia teszi, ha elhiszem, hogy az épp miattam épült. Karnyújtásnyira a megoldás. De a fejbéli táv megtoldódott a földrajzival is. Mi ez a harc? Az én játékom.

Mindig megdöbbentett, amikor szembesültem a kegyelet megnyilvánulásának azon formájával, amikor az elhunyt után minden úgy maradt, ahogy hagyta. Nagyanyám halála után egy évig érinteni sem volt szabad a dolgokat. Az öcsém, a katonaságtól hazaérve kidobált mindent. Meztelen nők képeit rakta a szentképek helyére, a kézimunkakosár szerszámosládává változott, a kerámia mütyüröket könyvekkel túrta le a polcról. És nem állt meg a világ, apánk sem abba halt bele, hogy az anyja emléke meg lett bolygatva.

Írta, hogy a csészét ott hagyta, ahová utoljára letettem, de egy hét múlva meglátogatta az anyja, felháborodott a csészébe penészedett kávé láttán, és emlékmű ide vagy oda, mivel rend a lelke mindennek, kimosta, és berakta a helyére. Neki sikerült, akkor nekem miért nem jön össze a dolgok helyrerakása? Kidobni, elmosni, eltenni a keretet, ami benne volt, az volt, és ennyi. De nem ennyi. Ettől van, hogy a fejemben ott vannak az emlékművé avatott tárgyaink, tetteink, gondolataink. Képpé váltak. Álomképekké, amihez ugye már semmi közöm, csak nézem az előadást.