Sándor Zoltán
Széljegyzet a Sikolyhoz

"És még sok betű és sok sikoly hasítson bele kicsiny mindenünkbe."

Czérna Ágnes

Valahogy mindig kilógtam a sorból.

Anyukám szavai szerint, míg a többi csecsemő jóízűen habzsolta magába a finom anyatejet, én a fejemet rázva eszeveszetten sikoltoztam. Bizonyos ösztönök híján a bölcs orvosoknak mesterséges úton kellett életben tartaniuk. Noha ösztöneimre ma már nem panaszkodhatom - az évek során sikerült őket visszanyernem -, a folytonos, immár néma sikoltozásra ösztökélő kényszert is sikeresen átmentettem a mögöttem lévő három évtized forgatagában. A későbbiekben neki köszönhetően, míg a többi gyerek ostoba játszadozással tengette napjait, én legszívesebben órákon át egy öreg birsfán csüngtem, és onnan figyeltem a messzeségben elnyújtózó bárányfelhőket; vagy nagyszüleim hatalmas kertjében, a piszke- és málnabokrok közt, színes pillangók, ciripelő tücskök után futkostam, menekültem a láthatatlan ellenségtől, a hangoktól és az árnyaktól; őszi napokon sámlira állva az ablakban könyököltem és bámultam az átlátszó esőcseppeket, magamba szívtam bódító illatukat, hallgattam andalító kopogásukat az ereszben; vagy fociztam, a járókelők csodálkozására, az utcán házunk falához rúgtam a labdát, majd, amikor visszapattant, vetőztem érte (eme edzéseknek köszönhetően kiváló kapus lett belőlem); vagy a szomszédos moziban megtekintett vadnyugati filmek legizgatóbb jeleneteit rajzoltam papírra; vagy sakkoztam, persze egyedül; vagy...

Az intézményes keretek közé (óvoda, iskola) való helyezésem, talán mondanom sem kell, nem túl sok örömet szerzett magányos kisfarkas voltomnak, akárhogyan is törekedtem, próbálkoztam beilleszkedni, megszokni a környezetet, bármit is tettem vagy mondtam, valahogy mindig kilógtam a sorból. Volt, hogy letörtnek éreztem magam emiatt, máskor viszont, kicsit nagyképűen ugyan, de imponált a dolog. Sohasem tudtam meg, vajon honnan származik ez a gyakran igen hülye érzés, ami a körülöttem lévő dolgok és történések folytonos értékelését és átértékelését követeli meg tőlem, szüntelenül tartó - sokak számára, hasznavehetetlen - gondolkodásból áll, nem ritkán hosszabb-rövidebb időre a külvilágtól való elzárkózással jár, a többségtől való tartózkodást von maga után. A szocializálódás hiánya, születéssel nyert átok vagy valami más, valami egészen más... Azt hiszem, hogy sohasem fogok rájönni a nyitjára, de ezt nem is fontos. Mára már megtanultam úgy élni vele, hogy ne tekintsem semmi különlegesnek - se fogyatékosságnak, se kivételességnek -, hanem egyszerű tényként kezeljem: egy halvány árnyalatnak az emberi lét sokszínűségében, a fény és a sötétség hatására a dolgok színeváltozásának folyamatában egy olyan árnyalatnak, amely más, mint a többi.

A másság erény! - szajkózzák körülöttünk nap mint nap, és ilyenkor általában olyan banális dolgokra gondolnak, mint amilyenek a nemi-, vallási-, faji-, nemzeti-, politikai-hovatartozás, szexuális hajlam és hasonlók. Bizonyos határon, szinten, mércén - minek is nevezzem - túl mindezek a jellegzetességek lényegtelenekké, nevetségesekké válnak, értelmüket vesztik...

A másság erény! - állítom én is, de ezalatt egy másik másságot értek. És szörnyen érdekel, hogy a másság erényességének örök hirdetői hogyan értik és hogyan fogadják el a tényleg másmilyeneket.

Másmilyenek mindig is voltak és mindig is lesznek, semmi sem új a Nap alatt. De attól függetlenül, hogy emberi téren lényegében már évezredek óta nincs új a nap alatt, ciklikusan változó időszakokban minden átminősül. Panta rhei. És ez a folyamat az irodalmat és a művészeteket sem kerüli el: semmi sem jobb, semmi sem rosszabb, csak más. Az ember, főképp egy alkotó pedig vagy az idő előtt halad, vagy az idővel vagy sehol. Ez az Isten- és természet felállította rend törvényszerűsége.

Bukowskival (és sokakkal, másokkal) együtt vallom, hogy az irodalmi alkotás igenis magányos tevékenység. Minden igazi alkotó külön világ, és a maga módján más. Ennek ellenére, ha szabad egy kicsit is általánosítanom, akkor az ún. művészi csoportok között is akadnak egy kissé másabbak. És itt egyáltalán nem azokra gondolok, akik kezdetleges alkotóműhelyüket (vagy akár bizonyos intézményüket) idővel valódi szektává, vagy legalább klánná züllesztik. (Általában kerülni szoktam a szekta kifejezés használatát pejoratív értelemben - először is azért, mert úgy vélem, hogy senki sem szabhatja meg a másiknak, hogy hogyan higgyen, ha azzal senki másnak sem árt, másodszorra viszont azért, mert egyes történelmi, legális egyházak valójában több kárt okoztak az emberiségnek, mint sok-sok szekta együtt, s ez a folyamat még mindig tart, elég csak szétnézni magunk körül.) Ha erre gondolok, mindig egy néma sikoly kerít hatalmába.

Szimbolikusan szólva a más-embernek két lehetősége van az életben: vagy elefántcsonttoronyba zárkózik vagy sikoltozik. A Sikoly szerény próbálkozás az egymagukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására. Ez is, mint sok más hasonló kezdeményezés, már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velem/velünk. A változásokat ott kell kezdeni, ahol mindannyian a legjobban tehetjük - önmagunkon, önmagunkban. És ezt mindenki másképp csinálja.