Gerold László
Indiánok

Jegyzet*

A dráma címének kettős értelme lehet s van is. Egyfelől egy távoli földrész különös, főleg a gyerekek számára rokonszenves őslakóit jelenti, akik becsületesek, bátrak, de ugyanakkor kiszolgáltatottak, akiket a fehérek becsapnak, elveszik tőlük a földjeiket, a szabadságukat. Másfelől pedig - éppen az indiánok kiszolgáltatottsága folytán - a szónak átvitt, jelképes jelentése is van. Indiánoknak nevezi magát a kisebbség, amely saját sorsát az indiánokéhoz hasonlónak tudja, de erről nyiltan nem mer(t) beszélni. Ezért - mintegy példabeszédként - az indiánok sorsáról beszél, holott magára, a saját helyzetére gondol. Arra kisebbségi léthelyzetre, amelet mélye, legbelül átérez, megtapasztal, melynek nyomorát rajta kívül senki sem ismeri/ismerheti, mert nem abban a köztes, se ide, se oda nem tartozó világban él, amelyben akisebbség élni kényszerül: saját és ősei szülőföldjén, egy többségi nemzet árnyékában, annak kiszolgáltatva és saját anyanemzetétől (mesterségesen, államhatárral) elválasztva.

A vajdasági magyar irodalomban már többször éltek íróink az indiánsors-példázattal. Ilyen vonatkozásban legismertebb talán Varga Zoltán Indiánregény című, 1992-ben megjelent műve, melyben egy halálra ítélt törszfőnök gyónása hangzik el. Az író jó érzékkel vegyíti a kollektív és magánsérelmeket, együtt láttatja így a kipusztulásra ítélt indiántörzs és egy ember életének történetét. Ebből a regényből írta Varga Zoltán Indiánsirató (Forrás 1994/12) című színpadi "tetemre hívását", amelyből - sajnos - nem lett előadás, holott mind problémafelvetésében, mind pedig megformáltsága tekintetében mindenképpen megérdemelte volna a színház és az itteni közönség figyelmét.

Az itt közlésre kerülő mű (Indiánok) azonban nem csak az indiánokkal való kisebbségi azonosulás okán tart rokonságot a kilencvenes években írt kisebbségi tárgyú jugoszláviai magyar drámákkal, hanem az évtized politikai tárgyú színpadi műveivel is kapcsolatban van. Nevezetesen Tolnai Ottó 1992-ben írt Könyökkanyar és Deák Ferenc 1997-ben írt Határtalanul című művével, melyek közül az utóbbit nagy sikerrel játszotta szabadkai színház, az előbbi pedig késve került színre Szegeden.

Mindkét mű a kilencvenes éveket idézi. Költői hangvételű művében Tolnai a "vértől csicsegő" Balkánt és még mindig a Monarchia emlékékébe ájult (kis)polgári világát ütközteti egy már-már abszurdul hihetetlen esemény kapcsán (valahol Észak-Bácskában, egy dél-szerbiai kamion belefut egy kanyarban levő Ó-Kert-i (=Ó-Kanizsa) házba). Deák pedig egy családdráma keretében ábrázolja a szerb nacionalista ideológia kiváltotta háború pusztító hatását. Jellege szerint ez a dráma szinpadi riportázsnak nevezhető, s az itt közlésre kerülő dráma (Indiánok) ebben a vonatkozásban is rokonítható a Határtalanulhoz.

Egy család körében játszódó aktuálpolitika történet, amely egyben a kisebbségi történet is, jóllehet ebben a többség-kisebbség konfliktusa kevésbé kifejezett, inkább a hatalom és a hatalomnak kiszolgáltatott kisember viszonyát ábrázolja a szerző. Tény azonban, hogy a hatalom szélhámosai a többségi nemzethez, a kisember pedsig a kisebbséghez tartozik.

A Határtalanulhoz hasonlóan ez a szöveg is elsősorban a már-már újsághírekre emlékeztető mindennapiságával, konkrét, a kilencvenes években hallott/tapasztalt események, illetve a köznapi kommunikáció sablonjait felhasználó drámai beszédmód alapján nevezhető színpadi riportázsnak.

A történet minden vonatkozásában (szereplők, élethelyzet, dikció) fölöttéb ismerős. Számtalan ilyen család élt a kilencvenes évek él ma is itt, mint amilyen az újvidéki epres utcai négy, a nagyival együtt öttagú Zsámbéki család. Az apa, különben középiskoilai tanár, kényszernyugdíjas, a feleség a családjáért élő zenetanárnő, a fiú állás nélküli vegyészmérnök, aki a katonai behívótól retteg, s közben piacozik, a lány állást/férjet kereső egyetemista. Vegetáló, ügyeskedő, bizonytalanságban élő kisközösség. S ismertek a velük szemben álló kisstílű "vállalkozók", szélhámosok, illetve az innen távozott hazánkfiai, akik csak igérgetnek.

Annak ellenére, hogy a történet bonyolításában van némi, talán nem is kevés naivitás (a feleség nem a lánya kávépörkölőt nyitó barátjának, hanem a behívókkal manipuláló szélhámosnak adja oda a nehezen, élelemre, orvosságra összekuporgatott családi spórpénzt), a helyzetek és szereplők valószínűsége nem kérdéses. Ezt segíti a többnyire jól gördülő, olykor viszont invenciótlan dialógustechnika Hasonlóképpen az sem egészen meggyőző, hogy az évekkel később feltűnő, most már az egész társadalom felvirágoztatása érdekében támogatókat (értsd: pénzt!) gyűjtő szélhámos elfelejtette volna, hogy épp azokhoz kopogtatott be, akiktől néhány évvel előbb több ezer márkát vitt el, azzal kecsegtetve őket, hogy ennek fejében elintézi, ne kapjon behívót a fiú. Az sem kizárt, hogy mindkét esemény pontosan így játszódott le a valóságban, ami azonban az inkább általánosságokra, mint egyedi esetek bemutatására törekvő irodalmi mű esetében még nem meggyőző körülmény.

Végezetül: hol vannak a képben az indiánok?

Kétszer említődnek. Először, amikor a családfő a vadnyugati filmekért rajongó nagyinak epásen megjegyzi: "Anyuka, Amerikában mindenkinek emeletes háza van. A mienk viszont emelt földszintes! Mégsem dicsekszünk vele. Akkor épült, amikor az amerikai cowboyok még a marháikat tereleggték a vadnyugaton! Mint a maga kedvenc filmjeiben, anyuka. és hatlövetű coltokkal üldözték a szerencsétlen indián őslakókat. Az ottani kisebbséget.. Néha már én is indiánnak képzelem magam. csak nyilam nincs, hogy visszalőjek a betolakodó telepesekre". majd a befejező pillanatokban, amikor a családfő születésnapjára érkezett unokák, akik a kávépörkölőt nyitott montenegrói vő csemetéi, indiánöltözékben, pisztolydurrogás közepette berohannak a színre s védelmet kérnek a törzsfőnöknek nevezett nagytatától.

Ez utóbbi inkább színező eleme, mozzanata az előadásnak, bár azt jelzi, hogy némileg elmúlt az a cudar világ, a nagyihoz intézett szavak viszont az indiánpélda kisebbségi önértelmezésére és használatára utal.

Némi dramaturgiai beavatkozás után előadható szöveg, amely annak ellenére, hogy ismerős, valószerű, mára mintha kissé vesztett volna időszerűségéből.

* Ezek a sorok egy előbbi szövegváltozat ismeretében s ugyanakkor a dráma szerzőjének ismerete nélkül készültek, ezért nem olvasható a neve a jegyzetben. (GL)