Bakos András
Lassító vonatok

Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy változik körülöttem a narancssárga városi fény ezüstté, amíg a sugárúton gyalogolva átmegyek az egyetlen megmaradt régi lámpaégő árnyékmezején. Csak azért jövök erre, mert látni akarom ezt a fényjelenséget. Lassan botorkálok, nézem a cipőmön a színeváltozást, és amikor épp azt gondolom, remélem, senki sem lát így, egy ismerős hang szólít a nevemen, kiáltva.

"Átjössz-e hozzám?"

A sugárút túloldaláról, a buszmegállóból kiabál rám, öröm és izgatottság látszik az arcán. Lelépek a finom, sima aszfaltról a hullámzó durvábbra, elindulok felé; vissza a tömény, émelyítő narancsfénybe. Régi barátnője áll mellette, de máris búcsúzik tőle, mosolyogva; mintha nekünk sokkal több fontos megbeszélnivalónk lenne. Mintha mi tényleg összetartoznánk. Ez a látszat pedig most őt sem zavarja, sőt, talán jól is esik neki.

Hát akkor nézzük meg jobban ezt a kedves, hízelgő hazugságot; vegyük tudomásul könnyedén ezt a jóindulatú figyelmet, ami olyan jólesett volna régen.

Talán mégse kellett volna áthívnia, mondja később. Hiszen le fogom késni a buszomat. De talán megértem a dilemmáját; mert ha nem szólít meg, én talán már nem is veszem észre őt, és ő akkor nem tudja meg, hogy tényleg engem látott-e. Nem derül ki az sem, igaz-e, amit hallott, hogy családom van már, kisfiam. Ez nyilván nagyszerű dolog. Igaz is, nem kellene föltartania, hiszen engem a fiam és a feleségem már nagyon vár. Meg kell ígérnem, hogy a következő busszal el fogok menni, akkor is, ha őt egy fontos mondat közepén kell félbeszakítanom.

Aztán mégis hagyom, hogy elmenjen az utolsó előtti buszom is, amelyet egy óra múlva követ az utolsó. Tudomásul veszi, és amikor fölajánlom, nagy sóhajjal, mosolyogva beleegyezik, hogy elkísérjem a városszéli rózsaszín tízemeletesig. Aztán az ajtó előtt állva megfordul, és azt mondja, hogy most ő kísér vissza a buszmegállóig, mert így még beszélgethetünk egy kicsit.

Láttam-e előző éjjel a filmet, amelyben Wagner muzsikája nem csak filmzene volt, de bizonyos szempontból díszlet is? Afféle finom szövésű, de erős függöny, zenéből. Végül olyan érzése van az embernek, mintha csak a zenét akarták volna illusztrálni. Az Excalibur. Ha láttam, akkor talán én is azt gondolom most, hogy nekünk lenne mit beszélnünk erről a filmről. Persze, nem most, hiszen nekem sietnem kell. Végül is, nem tudja, mikor lehetne erről rendesen beszélni velem, hiszen ő is eléggé elfoglalt. Mindegy, már maga a lehetőség is szívderítő, hogy erről beszélgethetünk valamikor.

Ő most egy általános iskolában tanít, olyan kisgyerekeket, akik, mikor már belefásulna ebbe a munkába, mindig meglepik valami őszinte gyermeki szépséggel. Arra kíváncsi még, hogy én hogyan érzem magamat. Biztos jól? Nem kellene fogyni egy kicsit? Mosolyog, és a homlokát ráncolja. Nyilván a kisdiákokon is így kéri számon a leckét.

A buszon állok, hátul, az ablakhoz nyomom a tenyeremet, ő is int.

Mond valamit. Lassan beszél, de nem tudom leolvasni a szájáról, mit.

*

Ha körülnéz, azt látja, a sétányon a fák lombja egyre kevesebb fényt enged át. Mintha estére mindig megnőnének a levelek. A Tisza túlsó partján még tisztán látszanak a színek, és a hullámok szakadatlanul fénylenek. Az úszóház tetején napozó nők és férfiak még nem fáznak, de ideát, a nagy fák alatt már homályban botorkálnak a klinika betegei, ahogy befejezik a szellőzködést, és visszamennek a kórtermekbe. Vékony, csontos lények, leginkább madarak. Ezt látná, ha körülnézne. De azt hiszem, nem néz körül, talán a szemét is lehunyja, mintha pihentetné.

Eleinte azért járt ide vissza gyakran, mert itt látta meg először a Tiszát, amikor ebbe a városba jött, tanulni. Sokáig én is elkísértem ide. De egyszer itt ért bennünket az eső, és ő a kinyitott ernyő alá hívott: karoljam csak át nyugodtan, ez természetes, különben nem férünk el, és valamelyikünk válla elázik. Valamit megérzett, ahogy átfogtam a derekát; elkomolyodott, és kérdezgetett, egyre türelmetlenebbül. Te szerencsétlen, mondta végül, amikor kihúzott belőlem néhány szót.

Elindultunk, és azt magyarázta, nyilván tévedett, csúnyán félrevezette a szótlanságom; most látja csak, mennyire gyerek vagyok még. Nem kellett volna bevezetnie a puszit. Ne is mondjak semmit, ő rontotta el ezt. Most egy ideig nem kellene találkoznunk, hogy fel tudja magában dolgozni, ami történt, de ne féljek, azért még látjuk egymást.

Pár nap múlva levelet írt, azt kérte, ne menjek el hozzá többet. Ne haragudjak, hogy ezt kéri, hogy ennyire önző, de úgy érzi, most egy ideig csak magával szabad törődnie. De azért tisztában van azzal is, hogy nekem most is fontos, mi történik vele, ezt ő ugyan nem helyesli, viszont nem akar rosszat sem nekem, ezért, csakis ezért elmondja, hogy megtalálta a vigaszt, a kiutat ebből a borzasztó helyzetből, mégpedig az Úrban.

Amikor hazament a Tisza-partról, elkezdett imádkozni, énértem, mégpedig úgy, ahogyan azon a bizonyos alkalmon látta. Biztosan emlékszem, amikor elmesélte, mit látott ott, mennyire meglepték azok az ismeretlen emberek, akik a plafonra néztek, és hangosan mondták, ami éppen a nyelvükre jött, egyik-másiknak a könnye is folyt. Akkor őt riasztotta ez a kitárulkozás. De ahogy ment hazafelé, hirtelen olyan érzése volt, hogy neki is ezt kell tennie, és már ettől az elhatározástól is nyugodtabb lett kicsit.

Imádkozni nem letérdelve, összekulcsolt kézzel kell, pontosabban, bárhogy és bármikor lehet, csak az intenzív kapcsolat a fontos. Az őszinte beszélgetés.

Tiszteletben tartottam a kérését, a Tisza-partot is elkerültem, de nagyon nehezemre esett. Hiszen szerettem.

Vigasztalásul majdnem minden másnap levelet írt nekem, többnyire arról, hogy hamarosan megint látni fogom, és akkor talán érezni fogom rajta azt az óriási változást, ami ezekben a hetekben lezajlott benne. És ha hiszem, ha nem, az Úr engem is számon tart, és velem is szívesen beszélgetne. Máskor azt írta, nehogy az képzeljem, ez a torz kapcsolat, ami közöttünk fennáll, valamiféle büntetés bármelyikünk számára. Ő inkább leckének képzeli el, s jó lenne, ha én is annak látnám, és segítenék neki a megoldásban. Higgyem el, nem történik semmi sem véletlenül.

Az sem lehet véletlen, amikor néha neki nem sikerül megtalálni a lelki békességet, és olyankor elmarad a beszélgetés. Ennek is van tanulsága.

Akkor elképzeltem, ahogy ott ül, kétségbeesetten. És nem történik odabenn semmi. Talán azt gondolja, ki is mondja magában, hangosan, hogy: legyen meg a te akaratod. Ilyesmi. És akkor azt látja, hogy az Isten nem is akar semmit; nagy csöndje körbefogja. Néha pedig mintha csak figyelné, méregetné őt, szótlanul.

Elhatároztam, hogy ha látom még ebben az életben, az első az lesz, hogy megkérdezem tőle: most akkor tényleg jobb?

*

A falikárpiton a légyott olyan volt, mint egy misztériumjáték jelenete. Talán tényleg jó lenne egyszer megtudni, milyen egy misztériumjáték, de az is lehet, nem éri meg a fáradságot és a figyelmet.

Ez csak egy tanulmány, mondta, amikor először hívott be a lakásába.

Sötétzöld padlószőnyeg, fekete magnó a sarokban, könyvespolc, hat szál deszkából, íróasztal puffal, mellette a vastag fonálból kötött tarisznya, ágy gyanánt szivacs a földön. És a falon az az okkerszínű lepedőre festett sokfigurás kép. Ez a saját lakása volt, a Dunántúlon élő szülei vették neki. Leültünk, elmesélte, hogy is kezdődött nála ez az egész.

Amikor az egyiptomi festészetet tanulták, néhány jellegzetes figurát és jelenetet rámásolt a lepedőjére az albumokból. Az elsőket még milliméterpapír segítségével, a többit viszont már szabad kézzel. Új figurákat is kreált, itt van például ez a pár; ilyen együttlétet egyik fáraóábrázoláson sem lehet látni, mégis, a jelenet maga teljesen hű az egyiptomi festészet szabályaihoz, nem csak azért, mert az emberi test feje és lába oldalról, törzse viszont elölnézetben látható, de az árnyalatok miatt is. A világoskék, a fekete, a testszín és a fehér - igen, a szemek fehérje - mind egy gondolatnyival sötétebb. Ettől tűnik eredetinek.

Szép volt a szerelmespár. De nem ők kötötték le a figyelmemet, hanem a tavas életkép figurái. A négyszögletű tó körül a fák négyféleképpen nyúltak el: mintha ledöntötték volna mindegyiket, mégpedig a vízzel ellenkező irányba. Vágás nyoma persze sehol: ezek a fák valójában álltak. Az egyiptomi festők nyilván meg akartak mutatni minden élőlényt, így minden fát is a lehető legérzékletesebben, azaz, úgy, ahogyan a legtöbb látszik belőlük.

Később muszáj volt elképzelni egy őzet, ahogy elindul ezen a parton, és aztán egy ponton átfordul, mert elérte a máshogyan fekvő fasort.

Áttűnni, egyik életből a másikba. Vagy a szerencsétlen csillagzat alól végre be, a szerencsés alá. Ezt szerettem volna én is megélni.

Egyszer csak azt látni, ahogy megváltozik, megenyhül valami ezen az inkább érdekes, mint szép lányarcon. Nyugodtan bólintani, ha egyszer késő este azt mondja: most már úgysem éred el a buszodat, és nekem ne csavarogj éjszaka a városban, akkor inkább aludj itt nálam. Van egy üres ágy a másik szobában, elég nagy, tudod, eredetileg kétszemélyes, de erről most kivételesen ne jusson eszedbe semmi.

Tudtam, hogy a valóságban tényleg vannak ilyen áttűnések, és az a szép bennük, hogy megmagyarázhatatlanok.

Azt, mi minden juthat az ember eszébe arról a tóról, nem mondtam, de látta, hogy mindig azt nézegetem, és ott mindennek a hiedelemvilág hierarchiája jelöli ki a helyét, nem a valódi élet. Semmi, senki sem mozdulhat el onnan, ahová tartozik.

Bólogattam, és néztem tovább a négyszögletes vizet. Mesterséges tó. Közepén a hosszú bambuszcsónak nem kelt hullámokat. A lélekvesztőn álló fáraó lábai körül lelőtt vadak, vízimadarak, halak.

Ezek mégiscsak barbárok voltak, mondtam; nyíllal lőttek a halakra.

*

És most mi legyen veled?

Ezt kérdezte, és mosolygott, először aznap, szelíd, fáradt mosoly volt, egy nehéz nap jutalma. Délelőtt ült vonatra otthon, Pesten gyalog ment át egyik pályaudvarról a másikra, mert a metrót nem szerette, a taxisok viszont elzárták az összes város összes forgalmas útját. Én is biciklivel mentem be a városba, a szombat délelőtti előadásokra, aztán kimentem elé a vasútállomásra. Átgyalogoltunk az egész városon, a biciklin toltam a táskáját, és végre beszéltem, mégpedig annyit, hogy kiszáradt a torkom. Egyszer félbeszakított, és azt mondta, az őszinteségnél nincs fontosabb érték két ember kapcsolatában, és jól jegyezzem meg, az is hazugság, amikor ott vagyok nála és úgy teszek, mintha elfeledkeznék az időről: direkt akkor állok föl, megnézni az órát, amikor már tudom, nem érhetem el a buszomat, maradni kell tehát, várni a legközelebbire. Nem tudtam mit szólni erre, de ő rögtön ezután azt mondta, ezennel elnézést is kér tőlem, mert ő sem volt mindig őszinte hozzám. Például akkor, amikor azt állította, nem tudna engem elképzelni a párjának. Értsem meg, ezt akkor csak azért mondta, mert bosszantotta a hallgatásom.

Abban maradtunk, hogy készít nekem vacsorát, aztán elindulok haza. Én pedig azt szerettem volna, ha nem látja rajtam a fáradságot, nehogy azt higgye, csak azért ásítozom, mert itt akarok maradni nála.

Holott valójában tényleg azt szerettem volna.

Minden zaj olyan erős és irritáló volt, ahogy kinyitotta a kanalas fiókot, aztán a forró olajba belehulló krumpli sistergése. Odaültem az apró lakótelepi konyha asztalához, és megtámasztottam a fejem. Addig sohasem tudtam így aludni, most egy szempillantással később arra riadtam fel, hogy megrázza a karomat: kész a krumpli.

Szóval, mi is legyen velem?

Őszintén, én a legjobban azt szeretném, ha most itt alhatnék.

Komolyan nézett, aztán úgy érezte, mosolyognia kell, biztos, ami biztos, meg kell mutatnia, sejti ő, mi jár az én fejemben. Nem, mondtam, én most aludni fogok. Ezt már megértette. Mire végeztem a vacsorával, megágyazott nekem a saját szivacsán. Előbb ő zuhanyozott, utána én, ahogy kijöttem, a barátnője szobájában neszelt, azt hittem, ott marad. Lefeküdtem. Később nyílt az ajtó, és megjelent egy másik szivaccsal. Azt mondta, nem tud azon az ágyon, abban a szobában aludni. Odapakolt mindent mellém, leoltotta a villanyt, és lefeküdt, egy méterre tőlem. Hamarosan úgy látszott, mindketten alszunk. Akkor ő, tudván, hogy nem alszom, hátat fordított nekem, és közelebb húzódott hozzám. Én pedig vártam egy ideig, aztán, mintha csak fordulnék, rátettem a kezem a derekára.

És hát ennyi: tényleg mind a ketten fáradtak voltunk.

Reggel a kezem a vállán volt. Nem bánta, pedig fölébredt már, éreztem. Végül mégiscsak elkezdett óvatosan mozgolódni.

Hová készülsz, kérdeztem.

Csak rendbe akarja szedni magát egy kicsit, ezt mondta.

Nem mégy te sehová, itt maradsz, mondtam akkor, és a kezemet a derekára csúsztattam. Bár kibújhatott volna könnyen, mégis maradt.

Én pedig elhűltem, ahogy a saját hangomat meghallottam. Az, amit mondtam, egyáltalán nem illett hozzám, sőt, egyenesen nevetségesnek hatott az én számból, az én hangommal. Ő mégsem nevetett. Akkor elengedtem a vállát, és fölültem, mert látni akartam az arcát, ő azonban már nem akart fölkelni, csak nézett előre. Hát mit akarsz még, mondtam magamnak akkor, a csoda már megtörtént veled.

Tényleg ott voltam, nem messze a négyszögletű tó partjától, ahogy megfordultam, láttam, melyik parton megyek most éppen, hol tartok, nagyon az elején, ez még csak a reggel, épp most tűnt el a hajnal ólomfénye az ablakról; már látszik, szeles, felhős napunk lesz, egy gyorsan vonuló felhő árnyéka borul rá a szobára, aztán lassan megint betűz a nap, és ez így marad most, valameddig.

Csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.