Balogh István
Ezüst halacskám története
Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy lesz opálos az én szerelmem, habár az én feleségem megcsal, mondja Störr kapitány, s úgy lesz csúszómászó világnak égboltozatán a halandó, teszi hozzá Piszkos Fred, és mindkettőjük előtt megtermékenyül a Szent Óceán. Aztán pedig születik a nagy viselésből egy tengeri herkentyű, amely óriáskígyóra, gyíkra, sárkányra és asszonyra is hasonlít, s melynek hossza fejétől a farkáig száztizenhét láb, farkától a fejéig viszont kettőszázegy láb.
(Nohát, Uram, mindez hány könyök?)
Asztal sarkába ütöttem könyököm, belémnyilallt, áramütés volt, kiáltás volt, megette a fene az egészet!
(Kicsiny halacska, ezüstlélek, forrás habjában született, most ért az első zubogóhoz!)
Nem jut eszembe más, ilyen kegyetlen ütés után, csak az öreg Kohn, a legöregebb, mert ő mindenről az eszembe jut, annyi történet van róla. Az öreg Kohn a félszeg fiával nem tudott mit kezdeni. Mert a Kóbi fiú a harmadik korosztályból is kiszabadult (a fiatal Ferenc Jóska idején), és ment is tüstént megkérni a Pepi Halbsohl kisasszony kezét. Azt kérdi erre az öreg Halbsohl:
- Mondja, ifjabb Kohn úr, maga nem lett katona?
- Nem én! - válaszolt büszkén a Kóbi.
- Akkor magának biztosan van egy testi hibája, mit titkolja el?
Felelt erre a mi Kóbink:
- Halbsohl úr! Nekem éppen annyi hibám van, mint a Pepi kisasszonynak! Ha ő lett volna a sorozóbizottság előtt állni köteles, ő is az én hibámmal szabadult volna!
Az öreg Halbsohl aztán kikiabálta a zentai világnak, mi is az ifjabb Kohn untauglichsága, dehát ez már régen volt, sok évekkel az első nagy háború előtt, s akkor még a Pepi kisasszony is kívánatos volt, de utána nem lett az, mert olyanná vált, mint az aszalt füge, s állandóan sápítozott, papa, te elüldözted tőlem az ifjabb Kohnt, pedig milyen szép fiakat nemzett volna nékem!
Halbsohl papa levegőt sem kapott, pedig szívta volna, mert az ifjabb Kohn hat fiút nemzett Grün Rézikával sikeres házasságában, lányt csak hetedikként, viszont aztán sorjában hét lány született náluk, szépek mindahányan, mint a tündérek!
Störr kapitány mosolyog, Piszkos Fred somolyog.
Óceánokon, tengereken kétárbocosok sikongnak.
(Kicsiny halacskám most ért a második zubogóhoz.)
- Ha körülnéz, azt látja, hogy erre szökőár imádkozott, fák ordítottak égnek, madarak vijjogtak, én meg elvesztettem kordbársony nadrágom, gatyában dicsőítettem az Urat, de örülök, mert életben maradtam!
- Szökőár nem imádkozik, uram!
- Ön hallomásból ismeri az életet! Szökőár imádkozik, asszony megcsal, halak visonganak, papok hazudnak, apácák defloráltak!
- Ön hülye!
- Az lehet. De ez nem zárja ki annak igazát, amit az előbb elmondtam.
Störr kapitány meg Piszkos Fred keselyűcsőrű feminin csalogányai csattognak, csalfák e csalogányok, vagy olyanok, mintha csalfák lennének. Feleségekre hasonlítanak.
(Halacskám, ezüsttükör, elért a harmadik zubogóhoz.)
A falikárpiton a légyott látszik fakón, kiábrándult mindenből e kép, e faltakaró, mert a poloskák befészkeltek minden alá, még a szerelem alá is, a leghevesebb szívdobogás alá is.
Barnásarany poloskák.
Ifjabb Kohn, korosabbá válván morgott mindig, mint a bolhás kutya, mert a valamikori öreg akkorra már a vén Kohn lett, aki nem akart elpatkolni szépszerével, nem akart megtérni Ábrahám atyánk kebelébe! Úgy kell majd agyonverni, hogy végre örököljek, mondogatta az ifjabb Kohn, aki ekkorra már öreg Kohnná lett. Olyan emberré, akire a valamikori Rézika ifiasszony felettébb ügyelt, nehogy tilosba tévedjen, de elmúlván felettük az idő, változott a szerető hitves hozzáállása is, s amikor egyszer meghallotta, hogy az ő Kohnja éjjel kettőkor fölkelt a hajnali istentisztelet miatt, furcsa dolgokat észlelt hallójáratain, mert az ő Kohnja csöndesen kisomfordált a konyhába, ahol a Kati szakácsné aludt, és az asszony sejtelmes és fölöttébb bűnös suttogást hallott. Gyanakodva figyelt hát, s azt hallja orozva, hogy a konyhában alkudoznak, de nagyon. Kati szakácsnő, kerekseggű szépözvegy, nagy selyemkendőt kért, öreg Kohn meg egy kötényre valót ígért. A valamikori Rézika kisasszony, Grün úr legszebb lánya, aki annakidején sokat adott a női erény megnyilvánulásaira, sziklaszilárdságára, a nők állhatatosságára, dekódolva a bűnös kommunikációt, nem állhatta a végenincs alkudozást, kikiabált a szent hálószobából:
- Kohn! Ördög bújjon a bőrödbe, igérd már meg neki azt a selyemkendőt, mert lekésed a hajnali templomot!
Néhány nap múlva, amikor az ifjú (akkor már az öreg) Kohn újra legényegyleti társaságba került, ismerősei mély kaparásokat láttak mindkét szeme körül.
A falikárpiton a hamisbarokk légyott nehezen volt kivehető, mert az ódon gobelin ugyancsak koszlott állapotban tett eleget föladatának. Valami férfialak volt ott, meg valami vadászkutyák, agarak talán, aztán Diána képében valami hölgy, amely az ifjú (akkor már öreg) Kohn Toncsi lányára hasonlított volna, de a feje mállott volt már ekkor a fal salétroma miatt, és a szoknya is rövidre hasadt, mintha Diána vagy Toncsi előkelő hetéra lenne, és első szóra vetkőzni kezdene. A maradék szoknyafoszlány alatt, a hasadozó kárpit alatt, miként a bútorszövetekben is, piroshátú poloskák tenyésztek nagy számban. Ez volt egyetlen gazdagsága akkorra az öreg Kohnnak.
Hol volt már az az idő, amikor felemlegették őt, mint az üzletkötések nagy tudorát? A hűséges alkalmazottak kiválasztásának csalhatatlan mesterét? Hogy is volt ez?
Történt annakidején, hogy Weiss úr, a legzsugoribb zentai lótetű (ifjabb Kohn megfogalmazása volt ez, és nagyon pontos jellemzés), orvosai tanácsára Karlsbadba volt menendő, hogy hosszú életű legyen. Viszont nem bízott sem a helyi, sem a székesfővárosi bankokban, ezért ifjabb Kohnhoz ( a későbbi öreg Kohnhoz) járult, s azt mondta:
- Nekem halaszthatatlanul el kell mennem Karlsbadba, itt van minden ingó vagyonom, ötvenezer korona. Eztet nem vihetek magammal. Kérlek, őrizzed meg addig, amíg visszagyüvök!
Felelt erre ifjabb Kohn:
- Nem szívesen vállalom el mástul a pénzt, de önnek, aki boldogult atyámnak is szívbéli barátja volt, mégis megteszem!
Erre válaszolt a Weiss:
- Ifjabb Kohn, egyetlen fia elhalt barátomnak, az ember nem tudhatja, mi történhet vele a mai világban, adjál te nekem az én pénzemről egy kis írást!
Ifjabb Kohn sértődött képet vágott:
- Ha nem bízik bennem, itt van a pénze, az ötvenezer krón, vigye el!
Weiss megrettent, s remegő hangon ezt a javaslatot tette:
- Hívjál ide a büródból két alkalmazottat, hadd lássák legalább űk, hogy itt marad a pénzem!
Ifjabb Kohn megengesztelődött:
- Jól van, eztet meg fogok tenni... Blau úr, Gelb úr..! Lássanak, Weiss úr átad nekem ötvenezer krónt!
Weiss úr elutazott nyugodtan Karlsbaldba, kúrálódott, látta saját szemüvegén keresztül a Monarchia nagyjait, jól is érezte magát, s végül elcsábított valami szakácsnőt is, ami lelkileg kiegyensúlyozottá tette. Szerencséjére a nemi aktus után nem hallotta a szakácsnő megjegyzését, amelyet ama cégéres némber egy szobalánynak mondott, hogy ez volt eddig a leggyengébb zsidó kuncsaftom, ez még csöcsörészni sem tudott!
Hat hét múlva Weiss úr visszatért a legszebb Zentába, el is ment nyomban ifjabb Kohn üzletébe. Ifjabb Kohn üdvözölte őt, s megjegyezte, jól kinéz!
- A Priesnitz fürdője, hála istennek, tett jót nekem!
Aztán hallgattak mindketten egy verset, végül Weiss úr jeget tört:
- Mostan adjál vissza nekem az én pénzemet!
- Micsoda pénzt? - szörnyülködött ifjabb Kohn. - Ön, nekem, pénzt? Soha nem láttam én öntül egy vörös krajcárt sem!
Weiss úr alig kapott levegőt.
- Hogy Blau úr és Gelb úr voltak a szem- és fültanúk? - nyílt kerekre ifjabb Kohn szeme. - Jól van. Idehívatok űket.
A két segéd becsoszogott a büróba.
- Blau úr, Gelb úr! Maguk látták, hogy ez az úr pénzt adott át nekem?
Blau úr kőszobor, Gelb úr pátriárkai hangon szólt:
- Ez az úr? Pénzt? Sohasem nem láttuk mink ezt az urat!
(- Weiss úr ekkor majdnem elájulta magát - mesélte később Kohn a Legényegyletben.)
Mikor eltakarodott a két segéd, ifjabb Kohn odement a kasszához, kinyitotta a nehéz ajtót, kivett egy csomó bankót és azt mondta a falfehér Weissnek:
- Itt van a pénze! Az utolsó krajcárig!
Weiss megint nem kapott levegőt:
- Hát miért csináltál eztet a komédiát?
Nyugodtan válaszolt ifjabb Kohn:
- Csakcsupán meggyőződni akartam magamat, hogy megbízhatok-e az embereimben?!
Aztán bekevert a világháború, s akkorra már az öreg Kohn, Károly király gyanús alattvalója, feneke kivirított a nadrágból, mert valami papírtalpú katonabakancsok miatt elúszott a bolt, a büró, el a ház, dehát az Úristen cselekedetei ellen nincs apelláta.
Bérlakásban éltek akkor már Kohnék a Posta utcában, a hely még tisztességes, de a lakás udvari volt, sötét és salétromos, ez meg már nem volt egészen kóser.
De volt ifjabb (akkorra már az öreg) Kohnnak egy gyönyörű szép lánya,a hetedik, a Josephina, a Pepi kisasszony. (Már megint egy Pepike!) Amikor még jól ment az üzlet, a kisasszony még bimbócska volt, mindenféle legények, mint igazi gyümölcsoltók, látták már, hogy Pepike nem Josephina, hanem Regina, és sugdosgattak a fülébe mindenfélét. Pepike egyszer azt kérdezte apjától, a nagyeszű, ifjabb (akkorra már az öreg) Kohntól:
- Papa, ezek a legények nagyon sokat karattyolnak az én fülembe bele! És nagyon sokat ígérnek! Adhatok-e nékik hitelt?
Ifjabb (akkorra már az öreg) Kohn arca kigömbölyödött, mint a telihold, bölcs Salamon homloka fénylett gyérülő haja alatt:
- Hitelt adhacc nekik, de előleget nem!
Ám ahogy fogyott a lehetséges hozomány, úgy fogytak a lehetséges hitelkérők is. Egyszer aztán, miként ifjabb (ekkor már az öreg) Kohn vagyona, ők is teljességgel elfogytak. Ifjabb (ekkor már az öreg) Kohnnak megmaradt a lánya meg a rengeteg poloska a bérelt udvari lakásban.
De a lány tündérszép volt.
A poloskák meg veszettül csíptek.
S aztán az történt szép, szerb Zentában, hogy a Karpelesz Gyuri, a Posta utca elejéről, akinek saját háza volt, benne étterem és korcsma, erősen udvarolni kezdett a Kohn kisasszonynak, Pepikének. Ifjabb Kohn, aki ekkorra már az öreg Kohn lett, látni kezdte a fölkelő napot, az igazi fényt, érezte az áldás melegségét is, hiszen gazdagon mehet férjhez a legkisebb lánya, tehetős lehetek még én is! Ám a viharos udvarláson túl nem alakultak a dolgok. A viszony meg nagyon is bizalmassá kezdett válni.
Egyszer úgy adódott, hogy az urak négyszemközt maradtak, s az öreg Kohn, akit poloskák döfködtek ilyentájon, kérdésre nyitotta száját:
- Gyuri öcsém, tulajdomosképpen mit akar maga a lányommal?
Karpelesz Gyuri tiszta tekintettel állta az öreg Kohn fürkésző pillantásait.
- Feleségül veszi már eccer a lányomat, vagy mit? - emelte a legnehezebb sziklát az öreg Kohn.
- Vagy mit - felelt a Karpelesz Gyuri egészen nyugodtan.
Ekkor látta meg az öreg Kohn a foszladozó falikárpitot. A legcsúfabb virág kinyílásának legbüdösebb mozdulatát érte tetten. Egy vadász, egy kisasszony, vagy hat agár meg egy szerencsétlen sovány szarvas volt jelen. A szarvas nyakából vér lövellt, a kutyák nevettek, a kisasszony kezét rakta volna szoknyája széléhez, de már hiányzott a szoknya, nem volt meg a kézfej sem, s a vadász akadálytalanul juthatott zsákmányához.
(Ezüst rablóhalam énekel, most ért a negyedik zubogóhoz.)
Oh, halak, ti legpontosabb teremtményei az Úrnak, miért vetitek testeteket vízfelszín fölé, napsugár markába?
Strörr kapitány ekkor már gyilokra kész.
Piszkos Fred mindent föláldoz.
(A két parancsnok Kohn falára köp, fölragadjon a lelógó kárpit.)
Igaz férfiak hajóznak vitorláson Dél Keresztje alá. Úristen arca alá, amelyen áttűnik az élet.
Fából faragott kétfej, Störr és Piszkos Fred néz jobbra-balra a hajó orrából. Mintha Janus istent formáznák. Kétfej egymásnak zsidó anekdotákat regél, tenger kékes, fehéres, föltámadó habja fölött. S árván maradt kétfej kétarcán is áttűnik e rongyos-piszkos élet.
Taton meg, jelzőlámpa alatt, csábos szirén, kígyófej, viperaszem, férfi lelkére szomjazó ragadozó, vicsorog. Hátra néz csak, elhaló habokra. Nevet a napra, kacag a holdra, csipogó delfinekre, vért kívánó cápákra, mireánk, édes testvéreim, képe eltorzul, mert az én ezüst rablóhalam most ér oda mindent eldöntő zubogójához, de alant a legnagyobb rablók állkapcsai vannak kitárva. Ez a mi életünk, felebarátaim, s míg a kegyetlen torkon átcsusszan hímáldozatom, ezüsthalam, az én létem (Fiat voluntas tua!), a legszebb istennő szemében libidó vérvöröse-kátránya csillan, orcáján világok, alvilágok, mennyországok énekelnek: csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.
2005. április 7-9.