Beke Ottó (DNS): Odüsszeus 1.
1. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, s ahogy az egyik sor itatóspapírként használja a másikat (ez eltévelyedett és ódivatú hasonlat, mely egy internetes folyóirat linkgyűjteményében csupán véletlenül és kortévesztve bukkanhatott föl, hiszen hol található itt, a cybertérben papír, toll és kéz, látható emberi kéz és arc, ami az irodalom dicső és nagyszerű múltjából származó bármelyik hősre emlékeztetne? Leopold Bloomra például, vagy akár Odüsszeuszra, aki a tenger végtelen messzeségeiben hajózik? Dehát Homérosz, a vak költő sem vaskos papírkötegek fölött görnyedező íróként, eposzszerzőként él a köztudatban. Ő is egy másik, immár letűnt kor gyermekének számít.) Mindenfajta anakronizmus ellenére azonban a kimondott és a leírt szót immár nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni; ami egyszer kimondatott, az ki van mondva, s amit egyszer leírtak, az végérvényesen beíródott a jelölők láncolatába s az emlékezetbe. Kegyetlen törvény ez bizony, s legalább olyannyira veszélyes, amennyire Szkülla és Kharübdisz volt a tengeren, hiszen a velük való találkozást egyetlen jó szándékú halandónak sem állt módjában élve átvészelni, csakis a furfangos-csalafinta Odüsszeusznak. Ő azonban már/avagy még mindig messze van, ott, ahol hatalmas széllökésekkel háborgatja az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég dühe Poszeidónt.
(Tehát ismét, de most már a leírt-kimondott szó felelősségének, játékosságának s talán iróniájának tudatában:)
1. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, s ahogy az egyik sor itatóspapírként használja a másikat (miközben a lapok egyre csak gyűlnek-sokasodnak, hiszen nagy s talán ma már bevégezhetetlen vállalkozás eposzt írni, nagyszerűt, hatalmasat), Odüsszeusz baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában tűnik föl, amint a phaiákok szigetére veti a sors, mert Poszeidón, a Földrázó, hatalmas vihart keltett, amiért hősünk elrabolta fiának, Polüphémosznak magányos-árva szeme világát. De nem érheti Odüsszeuszt bántódás, hiszen furfangos kalandor, utazó ő, akinek észjárásában földi halandó hibára nem lelhet, s mellesleg Pallas Athéné kegyeltje. Odüsszeusz életben maradásának s hazatértének mindezen ésszerű és nyomós érvén túl a történet folyama s így végkifejlete egyaránt, akár a végtelen tenger, amelynek hullámait hősünk kivédi, mindannyiunk számára ismeretes. Ahogy minden történetnek, úgy ennek is (már ezerszer) ki van mondva a vége, s így a közismert befejezést nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni, kivetni az emlékezetből, a jelölők kegyetlen és felejtést nem ismerő láncolatából. Odüsszeusznak haza kell térnie övéihez, az otthoni tűzhelyhez, a gondviselő és hűséges Pénelopéhoz. De még túlontúl messze van a cselekmény végkifejlete ahhoz, hogy már most hazatérésről, végső-véres bosszúról szólhassunk, hiszen csak az imént tűnt föl Odüsszeusz a baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában, s így nem is sejtheti, hogy merre veti a sors, s miféle jövő vár rá, az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég szülöttére, Leopold Bloom elődjére. Erőtlenül hánykolódik a számtalan veszélyt rejtő tengeren, mert Poszeidón, a Földrázó, hatalmas vihart keltett, amiért hősünk elrabolta fiának, Polüphémosznak magányos-árva szeme világát. Odüsszeusz azonban jelenleg nem az okok fölkutatásával törődik, hiszen eget rázó széllökések erejével kell szembeszállnia, s semmiféle emberi mértékkel nem mérhető kitartással kell életéért küzdenie, s mellesleg a mechanisztikus világkép meg a kauzalitás, az okok és az okozatok véletleneket nem ismerő illeszkedése, meghatározottsága, ésszerű-jéghideg logikája a lehető legtávolabb áll gondolkodásától, szíve pedig telis-tele van félelemmel.