Danyi Zoltán: Quadrille
"Pokoli hőség"

Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, folyamatos, kitartó, megállíthatatlan zubogással, úgy csobogott hetek óta a szökőkút, rendületlenül ontotta magából a vizet, de őszintén szólva engem nem tudott megtéveszteni többé ez a természetellenes, mesterkélt zubogás, ezért esténként azon törtem a fejem, mi módon lehetne eltömni a csapokat, hogyan lehetne elvágni a vezetéket, miképpen lehetne örökre elzárni ezt az átkozott, istenverte, ördögi bugyogást.

Egy napon aztán, majdnem azt mondtam, egy szép napon, pedig azt a napot - így, utólag - semmiképpen sem lehet szépnek nevezni, egy napon tehát, csodával határos módon, a szökőkút magától leállt, a nyár első hete ugyanis tűrhetetlen forróságot hozott, vagy ahogy a hírekben mondták: évszázados hőmérsékleti rekordok dőltek meg.

Az orvosok felhívásának megfelelően (ezt szintén a reggeli hírekben tették közzé) sok folyadékot ittunk, gyakran lemosakodtunk, időnként pedig benedvesített inget vettünk magunkra.

A kínzó meleg a következő héten sem akart enyhülni, sőt azután sem, és már-már úgy tűnt, örökre befészkelte magát a városba. Túlvilági volt a hőség.

Iszkander Edrahim szemmel láthatóan jobban bírta a megpróbáltatásokat, mint a többi ember. Az általános tikkadás és sorvadás a régóta áhított megkönnyebbülést hozta el Musztafa megviselt nagybátyja számára. Az üldözési tünetek és a pánikrohamok mérséklődtek, Iszkander Edrahim nyugtalan észjárása lecsillapult, és a dühkitörések is elmaradtak: a nagybácsi elnyűtt idegei egy kissé megpihentek végre.

Gödröt vájtam a földbe, ágakkal és megfonnyadt levelekkel letakartam, belefeküdtem, és úgy vártam, hogy elmúljon a forróság. Ezt a módszert azután többen követték. Földbe ásott, levelekkel letakart lombbunkerben vártunk, mert nem volt más védekezés, csak a várakozás.

A doktor csirkéi mind egy szálig elpusztultak a hőhullámban. Az ötszáz döglött csirke révén, mi tagadás, rettenetes bűzt terjengett, még hetekkel később is érezni lehetett az utcán.

Lola néni férje a bank előtt ült, és a nyitást várta. Jelentős összegre számított, és azt hitte, a pénz aznap fog megérkezni. Pedig a bank napok óta nem dolgozott, a hivatalok és az iskolák is bezártak. Lola néni férje keresztbe tett lábbal ült egy padon, és igyekezett minél összébb húzódni, hogy ne zavarjon senkit. Csak ült nyugodtan, a repedéseket nézte a járdán: ahogy az aszfalt lassan felpúposodik a hőségtől, és megreped. Keményen tűzött a nap, könyörtelen hévvel égette a fejét, a nyakát, a vállát, de nem mozdult órákon át. Hogy pontosan mikor kezdett hámlani fejéről a bőr, nem lehetett tudni (a toronyóra már egy hete fél tízet mutatott), de nagyjából dél körül lehetett. Addigra Lola néni férjének szeme erősen káprázott, alig látta maga körül ezt a széthulló világot, légzése egyre szaggatottabb lett, a szíve össze-vissza kalimpált. Végül belátta, hogy aznap valószínűleg hiába várakozik már tovább. Felvette kalapját és kabátját, és dülöngélve hazafelé vette az irányt.

Egy gyűrött vászonszatyrot húzott elő a zsebéből, és abba gyűjtögette az elhullott galambok tetemét.

Az egyik sarkon aztán elsötétült előtte a világ.

Valami változni fog

Ha körülnéz, azt látja, a pusztulás nyomait özönvíznyi eső hordta el, amely egyetlen nap alatt zúdult a városra, június közepén, amikor is hatalmas vihar érkezett, dörgő és villámló zivatar.

Orkán erejű széllökések rombolták le mindazt, amit le lehetett még rombolni ebben az alig sem fékezett sorvadásban.

Mind a ketten jócskán lesoványodtunk, arcunk szürke volt és ráncos, mint egy összegyűrt papírlap. Abban bíztam, hogy valami változni fog ezután. Hogy a dolgok most már talán másképpen alakulnak, mert valamit megértettünk. Valami olyasmit, amire eddig vakok és süketek voltunk. Persze nem változott semmi, az ég egy adta világon semmi. Egyedül az emberek szaga lett kicsit más.

A földbe ásva töltött hetek alatt a gyökerekre jellemző hűvös, korhadó aroma rágta be magát a bőrükbe, a húsukba, a hajukba és a csontjaikba. Ezt az átható, nehéz, nyirkos szagot nem lehetett semmivel lemosni, elnyomni, letörölni. Hiába próbálkoztunk tömény kamillaoldattal, bolgár rózsaolajjal vagy kínai virágporkrémmel, nem segített semmi, semmi az ég egy adta világon, csak a várakozás.

Abban bíztunk, ami a legkegyetlenebb: az idő múlásába vetettük minden bizalmunkat.

Egyedül ez vigasztalt.

Főzelék

A falikárpiton a légy ott volt még, pontosan ugyanott, amikor Iszkander Edrahim megérkezett.

Ki tudná megmondani, miért, az özönvíznyi esőt követő napokban Musztafa nagybátyja szigorú böjtbe kezdett, mintha a ramadán ideje jött volna el. Kora hajnaltól egészen napnyugtáig egyetlen falatot sem evett, mígnem három hét múlva egy kora reggelen elhatározta, hogy kimegy a szeméttelepre az ezernyi ránccal barázdált, összeszáradt arcú vén cigányasszonyhoz. Az a hír járta ugyanis, hogy megint itt vannak, zsákokban cipelt holmijaikkal megint járják a várost a cigányok.

A szeméttelep kiszáradt bokraiban, melyeken csak itt-ott, mélyen az ágak között maradt egy-két zöldellő levél, rozoga furgon parkolt. Az öregasszony éppen valami ebédfélét kotyvasztott a tábori gáztűzhely mellett guggolva. Fekete füst emelkedett fölfelé, megcélozva az alacsony égbolt közepét.

Iszkander Edrahim odament a lábasban rotyogó levest kavargató vénasszonyhoz, és csak nézte, nézte sokáig. Amikor hosszú idő után megszólalt, minden bevezető nélkül azt kérte tőle, végezzen rajta ördögűzést. Nem foglalkozunk már ilyesmivel, non lo facciamo, válaszolta a cigányasszony kurtán a fazék mellől. Fel sem nézett.

Hosszú hallgatás következett ismét. Csak a sűrű lé rotyogott a fazékban, csak a sötét füst kormozta továbbra is az ég alját, fekete kígyózva felfelé.

Mikor már olyan hosszú idő telt el, hogy az árnyékok nem rövidültek tovább, Iszkander Edrahim egészen a tarkójáig felhúzta az ingét, és hátat fordított az öregasszonynak. A bal lapocka fölött, közel Iszkander Edrahim vállához, egy mályvakék anyajegy ragyogott. A cigányasszony kelletlenül nézett fel, a lehető legkevesebb hajlandósággal; mikor azonban megpillantotta az anyajegyet, torkán akadt a lélegzet, a fakanalat a fazékba ejtette, és felállt. Közelebb lépett. Ilyet még soha életében nem látott. Iszkander Edrahim hátán az anyajegy, amelyre éppen függőlegesen esett a delelő nap fénye, opálosan ragyogott, és úgy tűnt, mintha a mályvakék kinövés valamiféle halvány, megfoghatatlan, tompa fényt sugározna.

A cigányasszony egy intéssel jelezte a nagybácsinak, hogy kövesse, majd megindult a furgon felé. Alig háromnegyed óra múlva Iszkander Edrahim kisimult arccal lépett ki a furgon ütött-kopott ajtaján.

A híg főzelék erősen forrt a lábasban. A szakállas, mogorva öregasszony sietve megkavarta, de az ebéd egy kicsit így is odakozmált.

Epizód az idő természetéről

A város szívében, a főtéren, néhány lépésnyire a tökmagárus bódéjától, vagyis ott, ahol több mint száz évvel azelőtt egy kéttornyú templomot kezdtek építeni, de az alapok lerakásánál nem jutottak tovább, ott tehát, ahol megszállott, babonás építészek szerint különféle erővonalak és mágneses csomópontok találkoznak, amelyek egy hatalmas áttörés lehetőségét hordozzák - azon a helyen egy tarka plakátokkal teleragasztott hirdetőoszlop állt.

Eredetileg, vagyis évtizedekkel korábban, egyszerű faoszlop volt csupán, egy vékony karó, a ráragasztott plakátok azonban, ahogy az évgyűrűk szaporodnak a fatörzsekben, egyre csak rakódtak és rétegződtek egymásra, a karó pedig egyre csak hízott és dagadt, és ez a duzzadás, gyarapodás és dagadás addig folytatódott, mígnem a karó néhány évtized alatt tekintélyes méretű oszloppá nőtte ki magát.

A tér növényei tavasszal rügyet hajtottak, leveleket és bimbókat hoztak, nyáron a fák lombkoronája hullámozva borult a padok fölé, ősszel avar borította be a padokat és a kis utakat a padok előtt, télen pedig fekete ágak meredtek az üres égre, majd kezdődött minden elölről: tavasszal újfent kipattantak a rügyek és a levelek, nyáron ismét következett a dús hullámzás, ősszel megint betemette a világot az avar, és télen újra beköszöntött a vigasztalan csupaszság.

Akár egy arc átváltozásai, gondoltam.

Csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.