Ladányi István
Áttűnik, pereg...

Ahogy egyik évszak a másikon áttűnik, átpereg ujjaid között a harminckét lap, és valahol észrevétlen átsuhannak köztük az ászok, a többi közt elvegyülve, és látod, hogy csak ennyi ez a játék, ha kihúzod őket, ha benn hagyod a pakliban észrevétlen, egyre megy, megkevered még egyszer, és elkezded kirakni őket az örök asztallapra, hatalmas kezeid között szinte elvesznek a lapok, nézed őket, mintha magadat néznéd ezekben a kirakott lapokban, a régi mozdulatokban, amit a rég elporladt öregek kezétől lestél el, és nem ismersz magadra, itt ülsz ennél az öröktől fogva meglévő asztalnál, a falikárpiton a légy ott dörzsöli egymáshoz lábait, egy régi lekvárfőzés illatának emléke úszik be, és tudod, hogy már nincs az az egyetlen kérdés sem, mert fölösleges a válasz, ennyi ez, tényleg nem több, de nem is kevesebb ugyanakkor, mondjuk, megkértek erre a szívességre, amit megtiszteltetésnek is vehetsz, és szövöd tovább a kapott fonalat, semmi eredeti, csak ez a néhány spirális mozdulat, észre sem veszed, ha variálnál is, azt kioltja a többiek hasonló próbálkozása, egymás játékának részesei vagytok, örököltél egy arcot, de csak azért, hogy mások magukra ismerjenek, és te is magadra mások tekintetében.

Ha körülnéz, azt látja, hogy időről időre valaki elveszíti a türelmét, nem bírja tovább, és a maga módján, vagy valami nehezen azonosítható koreográfia szerint őrjöngeni kezd, ámokfutásba fog, tépve-szaggatva mindent maga körül, mintha csak minél nagyobb fájdalmat akarna okozni magában és maga körül, akkorát, amekkora már nem haragot vagy megbocsátást szeretne kiváltani, hanem félelmet és tiszteletet, valamiféle szent borzadályt, mintha megszállottról lenne szó, aki csak otthont ad a belé költözött, benne csak időt, formát, irányt nyerő rombolásnak.

A falikárpiton a légyott arról beszél, hogy volt egy múlt, valakiben volt a jövőnek egy képe, talán amelynek ilyen lehetne a múltja, egy hely vagy idő tehát, ahová vágyódni lehet, ahol egy pad áll, fölé egy parti fűz hajol, a part mellett ott van a patak, a patakban apró fodrokkal folyik a víz, a vizet híd íveli át, a híd lábánál nádcsomó, és a nádcsomó mellett egy kisfiú vackolt meg az öröklétben, horgászbotját belógatja a víz fölé, apró öltésekkel lóg be a zsinegje a vízbe, előtte pedig pajkos arccal tekint ki a vízből egy virgonc halacska, de a fiú a pad mellett álló szerelmes párra figyel, akik már elérték egymás kezét, de köztük még bőven maradt hely a pad folytatásának, és egy mögöttük álló bokor ágai-levelei is a két test közötti térben láthatók, és már soha nem lépnek egymáshoz közelebb, és a padra sem ülnek le, és más sem ülhet oda, oly közel állnak hozzá, nyilvánvalóan az övék az a pad örökre, és a fiúé a nevető hal, még ha a párra figyel is, és a hídé a patak, és a pataké a híd, a part a vízé, és a vízé a part, és a nap nevetve néz le rájuk a jobb felső sarokból, vidáman kanyargó sugárkoronával, áll az idő, öröknek tűnik az anyag, és nincsen árnyéka semminek.

Egymásra festett képek végtelenjének felszínét kaparásszuk. Szép, érdekes látvány állhat össze a rétegekből. Nem a múlt, nem tudás ez, de kép. Leginkább a saját tevékenységünk lenyomata, hogy mit csinálunk azzal, ami adott, ezt a keresést mutatja, modellezi, ahogy egymásba tűnik bármi bármivel, egy magányos sóhaj, egy véletlenül kihúzott vizsgatétel valósága, egy hálózatról lekötött távvezeték. Elnézem ezt a sokféle arcot, hogy mennyiféle van, hogy mennyire különböznek, hogy mennyiféle változat ugyanarra. Minden arc egy emlékmű, minden sírkő egy regény. És nem azért ennyiféle, mert nehéz lenne egyforma arcokat csinálni, hiszen milyen nagyon egyformák egyébként, a rokonok arcán pedig végképp alig van különbség, ennyi egyformasághoz gyerekjáték lenne hozzátenni még egy kis egyformaságot, vagy azt a kevés különbséget elvenni, hogy mind teljesen ugyanaz az arc legyünk. Vagy egyformák is voltunk eredetileg, Isten arcának tükrei mind, és mi tettük őket ennyifélévé az életünkkel? És itt van ez a végtelenül sok variáció, az orrok, az a néhány típus, amit a rendőrségi rajzolók megkülönböztetnek, nevetséges a tényleges sokféleséghez képest, a szemek formája, a szemgolyók színei, az arc szélessége, hossza, de hát értelmetlen ez a felsorolás is, gondolj csak a ráncokra, ahogy változnak, a gödröcskékre, az árkokra, a furcsa szimmetriákra és aszimmetriákra, ahogy nevet vagy ahogy sír, és ez csak kettő, ahogy bosszankodik mondjuk, gondolj a szinte egyforma arcúra öregedő házasokra és azokra, akik hasonlítottak egymásra, aztán szétkülönböznek az életük során, gondolj csupán a tekintetekre. Csak arra, hogy egyvalaki hányféleképpen tud nézni rád. És kaparod, kaparod a rétegeket, hátha megértesz valamit, áttűnnek egymásba a színek, egy rég megkezdett ecsetvonásban meglátod, hogy csak egy korábbi mozdulat folytatása, és bármilyen mélyen nézel ezekbe a szemekbe, még mindig csak a saját bizonytalan tekintetedet látod, és hiába kérdezed, hogy tud-e valamit, kapott-e valami üzenetet, várod türelmetlenül, hogy segítsen, csak néz rád ugyanazzal a tanácstalansággal, mint aki nem érti, hogy mi végre, és be kell látnod, hogy csak egy kép, hogy bárki arcában többet megláthatsz, bárkivel beszélsz, többet mond neked, bárki idegennek az érintése közelebb áll hozzád, rossz helyen kutatsz, mindegyik arcon áttűnik valami abból, amit keresel, csak ezen az egyetlen arcon nem tűnik át semmi.