Szajbély Mihály: Kosztolányi Vitorla, négy sarokpontra feszítve 1.
Ebbe a szövegbe mindenki beleírhatja a maga legkedvesebb Kosztolányi sorait. Változtatni rajtuk csak kicsit szabad, múlt időt jelenbe áttenni, itt-ott szavakat, segédigéket, esetleg félmondatokat beszúrni. Neveket átírni szükségtelen, forráshelyet jelölni tilos. Amit mások beírtak, itt-ott törölhető, hogy ne csak dagadjon, de alakuljon a szöveg, hadd hulljanak, szülessenek újjá mindig újabb Kosztolányi sorok.
Ahogyan az egyik évszak a másikon áttűnik, most éppen tavasz, napsugár az íróasztalon, zöldborítós Kosztolányi. Tél, 1931 karácsonya, amint Ludasra megy Anyikával, megállnak a befagyott palicsi tó előtt. A kocsi vár. Néznek. Mint az északsarki vidék. Már tudja, hogy anyika szemét operálni kell. Szíve fáj. Azt hiszi, hogy meg fog vakulni. Karjába kapaszkodik és vezeti. Végtelenül szeretettel. Nyáron 6 kilométert tettek meg gyalog Palicstól Ludasig, és oly fürgén, hogy boldog volt: milyen fiatal az ő anyikája. Enyhe és derűs nap, kék és balzsamos, lanyha és bársonyos. Vasalt nadrágot visel, könnyű tavaszi felöltőt, betétes lakkcipőt. Este, kapuzárás után, pár fiatal lány csenget a szemben lévő kapun. Fehér ruhát viselnek és piros bőrövet. Mint bálteremben állnak a máskor ellenséges utcán, késő éjjel, s mikor nyílik a kapu, még mindig várakoznak, fájdalmasan búcsúzkodnak el a tündéri éjszakától. Bécs, téli délután, egyedül ül a szobában és ír. Több töltőtolla van. Akadnak közöttük olyanok, melyek kaparnak, nem fekszenek a kezére. Ezeket néhanapján előveszi, s félretéve a jókat, pusztán részvétből és irgalomból ír velük. Most fázik a keze. Szemben vele egy korcsolyapálya, szól a kíntornás, de sohasem megy megnézni, hogy hol lehet az a pálya, és kik vannak rajta. Nagy, hideg szelek. Annyit sír. Előtte utcalányok járnak-kelnek egész télen. Szűz életet él, ellenáll, még csak nem is önfertőz. Angol órán: Do you tell me the story of your life.