Szajbély Mihály: Kosztolányi Vitorla, négy sarokpontra feszítve 3.

Ahogyan ropog a lába alatt a hó, azt gondolja: Mária.

A falikárpiton a légyott. Nyári reggeleken - megfigyelte: mindig pont fél tízkor - bronzcsillárja alatt tíz-tizenkét légy jelenik meg. Minden nőbe szerelmes, minden szobalányba, ápolónőbe, nappaliba és éjjelibe, minden műtősnővérkébe. Ó, a női karok között alélva élni! Mennyire megvetendőek az úgynevezett épelméjűek. Azok alig beszélnek a halálról. Itt mindenki róla beszél. Arcába csap ifjúsága szívszorongató és lüktető éterszaga. "Addig bokrétázza asszonyom, addig pogácsázza Pipera uramat, míg meg nem szeplősíti férjem uram ágyát." Egy erdőn halad át, valami tisztásra ér, s ott a napsütötte, halványzöld füvön, fák keretében, néhány pipacsot meg szarkalábat lát. Úgy jegyzi fel ezt a napot, mint valami történeti adatot. Conti utcai bordélyházban szombat este egy munkás megsértette valamelyik nőt. K-nak nevezte, erre a többiek, mintegy varázsütésre lekapták lábukról a lakkcipőt, és a sarkával egyszerre húszan, harmincan - nekitámadtak. Ezt a jelenetet - dühös, beteg amazonok egy férfi ellen - tulajdon szemével látta. Pannika tizenhét éves, s délelőtt úszósapkában fürdik a kék tóban. Szeme valamivel világosabb kék, mint a tó. Úgy bámulja őt, mint az évszakok áttűnését, az örökké megújuló természetet. Diákkorában csak Arisztotelészt csodálta így a nagy tudásáért, mint most Pannikát csodálja azért, mert van és él.

Arcok. Lovas Pista, a zavart tanár, aki nem tudja a magyart.