Vass Tibor
Nem tűnik

 

Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik,

úgy tűnnek, tűnődnek át a testes nő

testes részei egymásba,

egy csüngő mellrész koratavasz,

hasalj a későnyár,

az őszbe borult, ködös köldök

fölött időző hájtájakról sosem tudni pontosan,

mikor, mivel idéznek át a télbe. A testes nő,

 

ha körülnéz, azt látja, semmi nem változott:

ha jön, még mindig egyetlen,

hosszan tartó ütéssé tudja összeölteni

szálait a jégeső.

A testes nő, ha a heverőn elnyugszik,

idényjellegűen csordul lába közt

kiterjedt tócsákba a zsír. A globális felmelegedés

áldozatának hiszi magát, egyetlen,

élethosszan tartó ütésnek hat,

ahogy szemével percenként lecsap

 

a falikárpiton a légyottra,

szikkadt rovarhullák adnak ott

a mintázat szebb részeinek pontos randevút,

egy testes arcot vél kirajzolódni

az áttűnő évszakok hosszú sora alatt

felgyűlt holttestekből,

a tehetséges, gyilkos nagyujjak

ilyenekből mindenhol egyetlen,

önarcképszerű vonalat rajzolnak.

Nincs ez másképp itt sem,

fegyverszünet idején mozdulatlan az arcvonal.

Nem lesz újabb szeplő

egy váratlan verőfénytől átejtett,

a vonalkódba vonakodva meginduló pók, darázs,

őket hagyja elvánszorogni mindig,

kegyelmes az ég, azt mondja, úgyis elhullnak,

elhulláznak maguktól hamar.

 

A testes nő, ha behunyja bal szemét

- azt közelről ki lehet még venni

a tömött kötegek közül -

folyton más és más áttűnésekre vár,

álmában csontsovány jobblétre szenderül.

Rendre át is tűnik körötte majdnem minden,

csak ezeken az önarcképszerű, tetemes vonalakon,

csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.