Weiner Sennyey Tibor
A Pán szőtt teste

Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, ahogy anyám csókja ég még mindig az arcomon, bármilyen messze is jutok tőle, átmenet nélkül, ahogy egy bizonyos ponton minden felmelegszik, ha a nő ujja megérint, suhan, el egészen arcom azon részéig, ahol anyám, a legszebb és legerotikusabb pihimadár a földön, akkor, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért hagyja el Őt, akkor oda arcomra adott egy kegyetlen nagy pofont, majd rózsa ajkaival, melyek itt éppúgy, mint Danténál, nem a virágot, hanem a tökéletes jelentést idézik, ahogy rózsa ajkaival megcsókolta a pofon helyét, mindörökre lebélyegezve, átmenet nélkülivé téve, hogy éppen olyan legyen, mint a felmelegedés miatt az egymáson áttűnő évszakok. Ahogy azok elválaszthatatlanok, úgy arcomon a pofon és a csók is elválaszthatatlan, örök bélyeg.

Ekkor három éves voltam. Talán négy. Zsidó leszek, vagy keresztény? Weiner vagy Sennyey? Hetero vagy homo? Eger, apám, minden eltűnt, és a bélyeg arcomon vörösen izzani kezdett. A legnagyobb múzsa kent fel. A leggonoszabb nő törölt el. A szeretet a legbiztosabb tömegpusztító eszköz, s a legnemesebb halálnem.

Abdára költöztünk. Új család. Barackoskert. Nagyszülők, és új apa. Apa, mondom neki még ma is. A szeretet felszabadít. A szeretet elfogadtat. Göndör fekete fürtjeim, mintha el akartak volna bújni. Kicsit kibarnultam. Hajamat gyakran vágta a Csiri. Focizni kezdtem. Pecáztam is. Halat fogtam a Rábcából ott, ahol Rákóczi visszaengedte, ott, ahol Radnóti hagyta, hogy a golyó, mint egy anya csókja: tarkójába égjen. Fogtam a halat, és arra gondoltam: a szeretet felszabadít. Csak te nem fogtál semmit? Csak én. Többet nem mentem horgászni.

Alkohol. Megcsalás. Zöld Trabant. Kárpótlás egy elfelejtett nemességért. Garázs épül a zöld Trabantnak, ami már rég nem működik. Szegénység. Nincs mit enni? Van mit enni? Válás. Ez nem az én életem. Szőke öcsém egy éjszaka alatt felnő. Törött szilánkok és vér a földön, törött virágok és olvadt májusi hó a földön.

Győr és egy kollégium, és egy iskola a határon. Lehettem volna sajtkészítő, nem ilyen lézerpatron fogyasztó. De nem lettem, mert két tanár is megzavart boldog tudatlanságomban.  A szeretet elterel.

A cigány-negyedben laktam anyámmal életem legszebb három hónapját. A kekszgyár mellett, aprópénzből élve. Egy lavórban fürödtünk, egy szobába aludtunk, a slozi kint volt, és anyám minden éjjel sírt. Aztán reggel minden utcát elárasztott a csokoládé, a vanília, a gőzölgő édesség illata. Beszivárgott a zárt ajtókon, a csukott ablakokon, anyám otthonszínű bőrébe, égszínkék szemeibe, és én kamasz, bebújtam mellé, mert a pecsét arcomon csak azt tette lehetővé, hogy lássam az illat diadalmenetét, de azt nem, hogy észrevétlenül belém is belém ivódjon. Veled aludhatok? Nem, kisfiam, már túl nagy vagy hozzá.

18 és Kassák! 18 és Apollinaire! 18 és Ginsberg! 18 és titokban talán Radnóti- ez mind én voltam egykoron. De a bélyeg, az átmenet nélküli pofon és csók, állandóan megakadályozta teljes átalakulásom. Mindig visszatértem, nem menekülhettem magamtól. Ahogy sokasodtak a szerelmeim, és arányosan bűneim, úgy ez egyre inkább aggasztott. 

Anyám egy másik férfi mellett. Anyámból megszületik az új pihi. Húgom a szőke álom, az illat, ami a kekszgyárból érkezik reggel, hogy feloldja anyám sírását, hogy beszivárogjon éles nevetése, gyöngyöző éneke a hatalmas új ház hideg, bánatos szobáiba. És ekkor végleg eljöttem.

II.

Ha körülnéz azt látja csak magáról, magából ír. Ugyan már, hisz mindig magáról ír, mert egyedül ez az egy eszköz alkalmas arra, hogy a világot vizsgáljuk. Eszköz az én. Gép a test. A Gépet működtető Eszközről beszélek, a kettő közötti, és az ezek által megteremtett Ember és a Természet kapcsolatáról. Mint egy mikroszkóp, mint egy távcső, olyan az én, van, amit közelebb hoz, és van, amit felnagyít. Miért ír önéletrajzot? Mert nincs más lehetőségem. Ez maradt az egyetlen forma, az egyetlen, ami még az enyém lehet. Minden összeforr, minden összekötődik, mindenre hivatkozhatnak, és végül mindent felhasználhatnak ön ellen. Még az anyja csókját is. Még az emlékeket is, különösen, ha ön költő, és hamarosan meg fog halni. Az önéletrajz mindig kicsit le is épít, sőt inkább le is rombol. Enged újjáépíteni, újjászületni. Elszállni, egyedül. Pihi létemre, akinek csak egy szárnya van, s repülni úgy tud csupán, ha másik pihivel kapaszkodik össze, csak egyedül próbálom meg. Meglehet vergődésnek tűnik, sejtem, hogy én már nem lehetek albatrosz,  de a repülés nem a madarak privilégiuma. Ha körülnéz most, akkor mit lát? Mer erről írni? Nem fél? Félek. Nem merek erről írni. Attól tartok, közel van az egymástól való teljes eltávolodás. Csak intelligenciánk menthet még meg, és csak a kegyelem. Ha most elrontjuk és nem lesz közös nyelvünk, akkor a jövő, olyan lesz, mint amitől a kanadai filmes, Mike Hoolboom tart. Az egyetlen művész, a szó legnemesebb értelmében számomra Derek Jarman óta. Mindketten az AIDS áldozatai. Csak Mike még haldoklik. Talán. Vajon melyik talál meg engem előbb: a rák, vagy az AIDS? Ez nagyon érdekel. Ám attól tartok sokkal hétköznapibb lesz a halálom oka. Elfelejtenek majd, és emlékeznek ugyan majd valakire, de az már nem én leszek. Ezért csak a versek menthetnek meg belőlünk valamit. A fotók, a filmek és minden más, csak töredékes vázát őrzik egykori önmagunknak. Mindenki ragaszkodik magához, mégsem foglalkozik azzal, hogy végeredménybe ki is, mi is az, amihez, vagy akihez ragaszkodik.

III.

A falikárpiton a légyott önt ábrázolja, amint néhány nimfának öltözött fiatal lánnyal, számukat lehetetlen meghatározni, ön, Pánként, síppal kezében, lábai helyén patával, lábai között meredező hímtaggal, ön ezekkel a kétes előéletű nimfákkal játszadozik. A falikárpit bizonyítja az ön moráljának teljes romlottságát, Erószhoz és Thanathoszhoz való közeli kapcsolatát, sőt olyan dokumentumok is vannak a kezünkbe, melyek azt is megkérdőjelezhetetlenül bizonyítják, hogy ön megfeleltethető az Ariszteiosz fedőnevű egyénnel, aki Eurüdiké halálában is vétkes. A vádak közül egyet sem tagadok. Azt kívánom: bár így lenne. Születtem volna Pánnak, még ha azt a falunkban ma ördögnek is néznék a vénasszonyok. Amikor a légiósok találtak egyet a fajtámból, azt a Ceasar ellen lázadó Cato elé vitték, aki elszörnyedt, s megparancsolta, hogy vigyék vissza oda, ahol találták ezt a szörnyeteget. Ha engem megtalálnak a légiósok, sorsom, remélem, hasonlóan fog alakulni, s nem úgy, mint Rejtő Jenőé, Szerb Antalé, Radnóti Miklósé, a nagyapámé...

IV.

Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, ahogy anyám csókja ég még mindig az arcomon, bármilyen messze is jutok tőle, átmenet nélkül, ahogy egy bizonyos ponton minden felmelegszik, ha a nő ujja megérint, suhan, el egészen arcom azon részéig, ahol anyám, a legszebb és legerotikusabb pihimadár a földön, akkor, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért hagyja el Őt, akkor oda, arcomra adott egy kegyetlen nagy pofont, majd rózsa ajkaival, melyek itt éppúgy, mint Danténál, nem a virágot, hanem a tökéletes jelentést idézik, ahogy rózsa ajkaival megcsókolta a pofon helyét, mindörökre lebélyegezve, átmenet nélkülivé téve, hogy éppen olyan legyen arcom, mint a felmelegedés miatt az egymáson áttűnő évszakok, ahogy azok elválaszthatatlanok, úgy arcomon a pofon és a csók is elválaszthatatlan, örök bélyeg a különbség annyi, hogy csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.