Weiner Sennyey Tibor: A Pán szőtt teste 1.
Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, ahogy anyám csókja ég még mindig az arcomon, bármilyen messze is jutok tőle, átmenet nélkül, ahogy egy bizonyos ponton minden felmelegszik, ha a nő ujja megérint, suhan, el egészen arcom azon részéig, ahol anyám, a legszebb és legerotikusabb pihimadár a földön, akkor, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért hagyja el Őt, akkor oda arcomra adott egy kegyetlen nagy pofont, majd rózsa ajkaival, melyek itt éppúgy, mint Danténál, nem a virágot, hanem a tökéletes jelentést idézik, ahogy rózsa ajkaival megcsókolta a pofon helyét, mindörökre lebélyegezve, átmenet nélkülivé téve, hogy éppen olyan legyen, mint a felmelegedés miatt az egymáson áttűnő évszakok. Ahogy azok elválaszthatatlanok, úgy arcomon a pofon és a csók is elválaszthatatlan, örök bélyeg.
Ekkor három éves voltam. Talán négy. Zsidó leszek, vagy keresztény? Weiner vagy Sennyey? Hetero vagy homo? Eger, apám, minden eltűnt, és a bélyeg arcomon vörösen izzani kezdett. A legnagyobb múzsa kent fel. A leggonoszabb nő törölt el. A szeretet a legbiztosabb tömegpusztító eszköz, s a legnemesebb halálnem.
Abdára költöztünk. Új család. Barackoskert. Nagyszülők, és új apa. Apa, mondom neki még ma is. A szeretet felszabadít. A szeretet elfogadtat. Göndör fekete fürtjeim, mintha el akartak volna bújni. Kicsit kibarnultam. Hajamat gyakran vágta a Csiri. Focizni kezdtem. Pecáztam is. Halat fogtam a Rábcából ott, ahol Rákóczi visszaengedte, ott, ahol Radnóti hagyta, hogy a golyó, mint egy anya csókja: tarkójába égjen. Fogtam a halat, és arra gondoltam: a szeretet felszabadít. Csak te nem fogtál semmit? Csak én. Többet nem mentem horgászni.
Alkohol. Megcsalás. Zöld Trabant. Kárpótlás egy elfelejtett nemességért. Garázs épül a zöld Trabantnak, ami már rég nem működik. Szegénység. Nincs mit enni? Van mit enni? Válás. Ez nem az én életem. Szőke öcsém egy éjszaka alatt felnő. Törött szilánkok és vér a földön, törött virágok és olvadt májusi hó a földön.
Győr és egy kollégium, és egy iskola a határon. Lehettem volna sajtkészítő, nem ilyen lézerpatron fogyasztó. De nem lettem, mert két tanár is megzavart boldog tudatlanságomban. A szeretet elterel.
A cigány-negyedben laktam anyámmal életem legszebb három hónapját. A kekszgyár mellett, aprópénzből élve. Egy lavórban fürödtünk, egy szobába aludtunk, a slozi kint volt, és anyám minden éjjel sírt. Aztán reggel minden utcát elárasztott a csokoládé, a vanília, a gőzölgő édesség illata. Beszivárgott a zárt ajtókon, a csukott ablakokon, anyám otthonszínű bőrébe, égszínkék szemeibe, és én kamasz, bebújtam mellé, mert a pecsét arcomon csak azt tette lehetővé, hogy lássam az illat diadalmenetét, de azt nem, hogy észrevétlenül belém is belém ivódjon. Veled aludhatok? Nem, kisfiam, már túl nagy vagy hozzá.
18 és Kassák! 18 és Apollinaire! 18 és Ginsberg! 18 és titokban talán Radnóti- ez mind én voltam egykoron. De a bélyeg, az átmenet nélküli pofon és csók, állandóan megakadályozta teljes átalakulásom. Mindig visszatértem, nem menekülhettem magamtól. Ahogy sokasodtak a szerelmeim, és arányosan bűneim, úgy ez egyre inkább aggasztott.
Anyám egy másik férfi mellett. Anyámból megszületik az új pihi. Húgom a szőke álom, az illat, ami a kekszgyárból érkezik reggel, hogy feloldja anyám sírását, hogy beszivárogjon éles nevetése, gyöngyöző éneke a hatalmas új ház hideg, bánatos szobáiba. És ekkor végleg eljöttem.