Weiner Sennyey Tibor: A Pán szőtt teste 4.
Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, ahogy anyám csókja ég még mindig az arcomon, bármilyen messze is jutok tőle, átmenet nélkül, ahogy egy bizonyos ponton minden felmelegszik, ha a nő ujja megérint, suhan, el egészen arcom azon részéig, ahol anyám, a legszebb és legerotikusabb pihimadár a földön, akkor, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért hagyja el Őt, akkor oda, arcomra adott egy kegyetlen nagy pofont, majd rózsa ajkaival, melyek itt éppúgy, mint Danténál, nem a virágot, hanem a tökéletes jelentést idézik, ahogy rózsa ajkaival megcsókolta a pofon helyét, mindörökre lebélyegezve, átmenet nélkülivé téve, hogy éppen olyan legyen arcom, mint a felmelegedés miatt az egymáson áttűnő évszakok, ahogy azok elválaszthatatlanok, úgy arcomon a pofon és a csók is elválaszthatatlan, örök bélyeg, a különbség annyi, hogy csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.