Dió
Az ajtó előtti teraszon szaporodik a dió. Hiába szedik össze nap közben, reggelre megint van kettő-három. Előfordul, hogy kilép valaki az ajtón a teraszra, és száraz reccsenés hallatszik. Képzelhető, mit éltek át a bentiek, amikor először hallották ezt a hangot: azt hitték, hogy aki kilépett a teraszra, elcsúszott, és eltörte valamijét. Futottak, majdnem a lábukat törték, az ajtóig, ott aztán megállapították, hogy ja, csak a diók, apának semmi baja. Megnyugodtak.
A kertben van egy hatalmas diófa, vadgalambok szoktak aludni rajta, a harkály is útba ejti rendszeresen, sőt, egyszer egy fácánkakas is itt gallyazott föl éjjelre, ez is kisebb fajta csoda volt. Eddig mindig volt elég termés rajta, ezért nem is szokatlan, hogy a teraszra is jut belőle. Csak az a furcsa ebben a dologban, hogy a fa messze van a háztól. Meg aztán be is van üvegezve a terasz, nem csak fölülről, de körben is, van rajta egy külső üvegajtó, amit zárni lehet. Amikor ezt bezárják, a dió nem szaporodik idebenn. Hát igen, az lenne furcsa, ha bezárt ajtó mögött is szaporodna. De hát épp ezért csak nagyon ritkán szokták bezárni, mert azt gondolják - bár nem mondják ki -, hogy az ilyen apró csodákra szüksége van az embernek.
A dió sokáig számolatlanul hullott odaföntről, a felnőttek nem győzték gyűjteni, a gyerekek viszont nem akarták. Eleinte. De aztán úgy alakult, hogy öt forint járt minden egyes összegyűjtött szemért, és akkor megváltozott a hozzáállás, szinte egyik percről a másikra. A fa alól eltűnt a lehullott termés, a gyerekek pedig fölfelé néztek, vártak, aztán elkezdték labdával dobálni a fát. Erre aztán, ahogyan a túltermelések idején lenni szokott, csökkent a fölvásárlási ár, előbb két forintra, aztán egy forintra, végül már nem is darabra mérték a mennyiséget a felnőttek. De valamiért így is megérte szedni, és szedték is a vállalkozó kedvűek szorgalmasan.
Néhány diót a kutya is fölvett, míg egészséges volt. Félrevonult, lefeküdt vele, föltörte, és kiharapta belőle a belsejét. Ezen a szokásán eleinte nevettek, mert az még érthető, ha füvet rág, arra állítólag szüksége van, de az elképzelhetetlen, hogy a dióbél is jót tenne konkrétan valamijének. Egyszerűen megszerette az ízét. De hát a kutyának egyébként is érdekes dolgai voltak, együtt aludt a fekete macskával, később pedig jobban vigyázott a macska egyszem kölykére, mint maga az anya. Amikor már betegeskedett, nem evett diót a kutya. A betegség sokáig tartott, az állat teljesen lesoványodott, aztán egy reggel ott találtak rá a terasz alján, annyi ereje volt még, hogy elvánszorogjon idáig a garázstól, aztán elpusztult. Eltemették a fenyő tövébe, és már volt olyan nap, hogy nem gondolt rá egyikük sem, amikor egy reggel az apa a teraszon találkozott a macskával. A fekete állat diót hozott föl a szájában, aztán letette, lefeküdt, finoman paskolgatta a kövön, mintha játszana vele, majd a két mancsa közé fogta.
Az apa átlépett fölötte, és ment tovább, dolgozni. Nem volt bosszús, de nem is örült annak, hogy már megint így, ilyen egyszerűen derül fény valamire.
