Az én emlékem
Láttam az én tanáromról, Bori Imréről a megemlékezéseket mindenféle sajtóban. Interneten. Most, 2005 december legelején. Ami késik, nem múlik. Tudósról, tanárról szóltak a hivatottak. Én hívatlanul esendő emberről szólok.
Uramisten, Te mindent ismersz, a nekrológok íróinak lelkét is.
Én nekrológot nem írok, elkéstem, azért valamit mégis elmondanék.
Posztgraduális tanulmányaim során, a múlt század nyolcvanas éveinek második felében, magyar nyelvészetet írtam be az Újvidéki Egyetemen, ám a párhuzamos csoportban, az irodalomról szólóban, ahol Bori Tanár Úr volt a vezető, senki nem jutott akkor tanulmányai végére. Én Gion Nándor prózaírói stílusáról elmélkedtem volna, nyelvészként, Horváth Mátyás Tanár Úrnál, ám Bori Tanúr Úr erélyesebb volt nyelvi tanáraimnál, s egy egész fakultással elhitette, hogy témám miatt nekem az irodalomtörténeti-irodalomelméleti csoportban a helyem. Szabályosan megharcolt értem. S ő lett a mentorom.
Emiatt ismerkedtem meg újra szűkebb családjával.
Mert először éppen tizenöt évvel azelőtt jártam nála, náluk, Tripolsky Géza barátommal, a zentai múzeum igazgatójával, évfolyamtársammal, aznap, amikor a világirodalmat leraktuk, magyarul, Borinál és Szelinél. Mi ketten voltunk világirodalomból magyarul az elsők. Ezt nem azért mondom, mintha ez valami fölöttébb fontos dolog volna, de nálam ezt az egészet egy komoly konfliktus előzte meg Sreten Marić professzorral, aki akkor a Francia Tudományos Akadámia tagja volt, legalábbis mi, magyar tanszékesek így tudtuk róla. Marić professzor úr nem engedte idéznem a magyar fordítást Tolsztoj művéből vizsgám közben, én meg kirohantam a megmérettetésről. Ebből valakik Marić professzor elleni konfliktust kreáltak, amit elgereblyézni illett akkoriban. Faggatott a Magyar Tanszék vezetője, Penavin Olga, a drága Tanárnő, aztán a dékán is, sőt a rektor is beszélt velem. Akkor, az egyszer, egyetlenegyszer voltam életemben fontos személyiség a faxon. Nem nacionalizmusról volt szó, mindenféle nációk tiltakoztak akkor Marić professzor úr vizsgáztatási elvei és módszerei ellen, ám én ezt éppen nem tettem, mert én felettébb becsültem őt, szerettem előadásait, el nem mulasztottam volna egyet is. Dehogy panaszkodtam, nem tettem én semmit, csak kirohantam a vizsgáról, s ennek ment nagy híre! Semmit nem mondtam én a vizsgán a professzor úrnak, de másnak sem soha, nem panaszkodtam én senkinek a történtek miatt, szaladtam egészen a Gurmanig, ott leöntöttem vagy három rizlingfröccsöt, akkor aztán megnyugodtam.
- Te nagyon hülye vagy - jött utánam Podolszki Jóka. - Magadra akarod haragítani ezt az alakot, aki a legkisebb részletekre is kíváncsi?
- Nem engedte kinyitni a könyvet, mert magyar nyelvű volt! - kiáltottam Jókának. - Nem izgat a professzor úr, lehet, oroszul ő sem tud!
A professzor úr tudott oroszul, erről később értesültem, amikor találkoztunk egymással egy tudományos tanácskozáson, s ő megszólított engemet, maga rohant ki hatvannyolcban a vizsgámról?
De hozzá vizsgázni nem mentem többet.
A Magyar Tanszék harcának eredménye hozzásegített engem, hogy én legyek az első, aki magyarul vizsgázhat le világirodalomból. Tripolsky Gézával együtt ültünk be a szemináriumba, egyetlen válasszal megelőztem őt: Szelinél, Borinál világirodalomból.
Délután Géza Szpacsekjával indultunk volna haza, de Bori Tanár Úr közbeszólt, gyertek hozzám, vigyétek el a kislányomat a nagyanyjához!
Gézával, aki idősebb volt, mit a Tanár Úr, ők ketten ősidők óta pertuban voltak, ezért hangzott ilyképpen a szózat.
Géza odafelé kioktatott:
- Borinál pálinkát kérj!
- De én ne iszom a pálinkát!
- Ki kérdezett?
Egyenes volt a szó, az utalás. Viszont elsőrangú pálinkát kaptam a Tanár Úrnál. Mi ketten, Bori és én, ittunk vagy négy-öt kupicával! Tulajdonképpen az az igazság, hogy a Tanár Úr velem ivott. Géza titkos ösztönzésére én kértem mindig újra meg újra még egy kupicával, szemtelenül, s Marcsika, a Tanár Úr felesége, ilyenkor, férjének is öntött. Ezért kellett arcátlanul pálinkáznom és követelőznöm. Aztán a kisebbik lányt elvittük nagyanyjához Csókára.
Zentára visszatérve Gézával nekiültünk ünnepelni a legnehezebb vizsga, a világirodalom letételét, s ekkor mesélte el az én múzeumigazgató barátom, miért kötelező a vendégnek pálinkát inni Borinál?
- Ha a vendég kap egy pálinkát, a házigazdának is jár. Különben Marcsika szagolni sem engedi férjének az üveget. Borinak meg Krisztus könnye az istene!
- No, az biztos, jó pálinkája volt - mondtam. - Nem kellett áldozatot hoznom.
Aztán sok évre rá megesett az a bizonyos magiszteri dolgozat, amely Horváth Tanár Úrtól átkerült valami csoda folytán Bori Tanár Úrhoz. Erről szóltam már előbb.
Viszont ekkor újra megjelentem a Tanár Úr rezidenciáján. Megismerkedtem újra a családdal, idősebb lányával is, kedves fiatalasszonnyal, s az unokával, aki vagy az öregapját vagy engemet gyömöszölt, birkózott, szeretett. Nagyanyja büszkesége volt a fiú, verset is mondott nekem, óvodából hozottat.
- Ügyes kölyök - mondtam, s az is volt, az idő igazolt ítéletemben. Nagyszülei boldogan fogadták megállapításomat, szakember voltam én már ekkor, tanügyi tanácsos.
Az én magiszteri dolgom ment a maga útján, rendben, de más emberi gondok tornyosultak viharfelhőként a láthatáron. A kicsi lány, akit annakidején Tripolsky Gézával csókai nagyszüleihez szállítottunk, megnőtt ekkorra, olyannyira, hogy diplomázott is az Újvidéki Egyetem Pszichológiai Tanszékén, s állást keresett, dolgozni szeretett volna, ha lett volna hol.
De az újvidéki ismerősök, cimborák, akadémikusok, volt diákok, kedvencek, mindenféle elkötelezettek Bori Tanár Úr előtt a kezüket tárták:
- Nincs állás, nem segíthetünk!
Mentem én a soros konzultációra a Bori rezidenciába a múlt század nyolcvanas éveinek a végén, amikor az én tanárom, aki Somogyi Pál költő miatt orrolt rám (ami nem is igaz: azért orrolt rám, mert annakidején, a megjelenéskor, nem olvastam el friss könyvét a jugoszláviai magyar irodalomról, és úgy akartam vizsgázni nála, s ezt mindenki tudta az évfolyamtársak közül), ezt mondta nékem:
- Szabadkán a Zmaj iskolában pszichológust keresnek. Balogh, tud nekem segíteni?
Tudtam. Az én iskolám volt a tejpiaci iskola, boldogult igazgatója megtiszteltetésnek vette, hogy egy akadémikus lánya, akit egy tanügyi tanácsos ajánl, éppen ide akar jönni. S azóta is áldom a sorsot, hogy így cselekedtem, hogy feltétel nélkül segítettem. Az a pszichológuslány milliószor bizonyított, szakmailag aranypatkó csillog a talpán!
Engem sorsom gyorsan Pestre röpített, s ott találkoztunk Bori Tanár Úrral és feleségével 1991-ben, a Kossuth Klubban, egy Gion Nándor-est kapcsán. A Tanár Úr akkor már recenzensem volt, Gionról szóló tanulmányomat véleményezte, meg is jelent a könyv Szabadkán 1992-ben, de számomra az volt az értékes, amit utolsó elválásunkkor mondott az én mentorom:
- Balogh, maga önzetlenül, egy szóra segített nekem. Százszámra van barátom és mindenféle más társam, aki ígérgetett, aztán amikor sor került rá, hogy tegyenek is valamit érdekemben, mind kihátrált mögülem. Maga, akivel voltak zökkenőim, s akitől éppen nem várhattam el, hogy valaha is kiáll mellettem, soha nem ígért nekem semmit, ám tett, amikor tenni kellett. Köszönöm magának.
- Természetes ez, Tanár Úr, esetemben egészen természetes, én ezt tanultam az én szüleimtől, az én zentai tanáraimtól, idősebb kollégáimtól. Nekünk segítenünk kell egymást, ahol csak bírjuk, ha segíteni tudunk.
S elváltunk mi a pesti Kálvin téri aluljáróban: megöleltük egymást, őszintén, szeretettel és megbecsüléssel. Marcsikától, Borinétól kétoldalt két puszit kaptam, akárha az édesanyám csókja lett volna mind a kettő.
2005. december 3.
