Karácsony
Ezen az estén minékünk Annus néni kicsi, ezüsthajú, ezüsthangú tündérke mond regeszót. Én világéletemben azt hittem, tudom, mikor van meg milyen az igazi karácsony. Aztán vénségemre megtudtam, hogy az igazi karácsony a kisded születése, a mi szívünk szeretetének csurranása. Amikor egymásért létezünk, érdek nélkül.
Mert emlékeztek, ugye, mindannyian 1992 jeges-fagyos-havas novemberére, arra a hatalmas szélviharra, amely akkora buckákat teremtett az utakra, hogy csak a madarak közlekedhettek pár napig, míg a gépek át nem törték a hóakadályokat. Az a néhány nap volt nálunk, a mi falunkban az igazi, az addig soha meg nem élt, soha nem látott, gyönyörű karácsony. Mert az valósággal az volt. Igazi karácsony.
Azzal kezdeném, hogy a mi falunk túl van a Tiszán, Bánátországban, messze tán mindentől és mindenkitől. Azért szép időben odalátszik a csókai meg a zentai torony. Erőt adó tornyok azok. A mi falunk meg, ez a kicsiny madárfészek, öregasszonyok települése leginkább, özvegyek vagyunk szinte valamennyien. No, él azért néhány ember is arrafelé, de az asszonyi világ meghatározó. Csöndes a mi falunk, de beszélni azért nagyon szeretünk, leginkább szeretteinkkel, s minden házban már évtizedek óta ott van a telefon, mert a gyerekeink, unokáink mind messze idegenben élnek, nem is ebben a hazában. Ide már csak hazajárnak, néha. Máskor még csak el-eljöttek évente kétszer-háromszor, húsvétra, búcsúra, mindszentekre, de azután kezdtek elmaradozni, mert ránk szakadt az ég, és elvitték erővel a gyerekeinket, sirathattuk őket és reszketve vártuk a híreket a horvát határszélről. Odavolt az én egyik unokám is, valahol Baranyában. Arrafelé volt annakidején az uram is, mert a Tito is behívta. Az uram, Isten nyugosztalja, meg is sebesült a Drávánál, az átkelésnél, 45-ben, szétlőtték a bal tenyerét, de azért hazajött hozzánk, és el is élt nyolcvankét éves koráig, most halt meg, 99-ben. Jó ember volt. Jó nekünk és szerencsénk is, hogy hazatalálhatott. Mert akkor ottan nem kímélték a mi embereinket. Legtöbbje ott maradt az ádáz, értelmetlen rohamokban. Így emlékezett néha erről az uram.
Az unokám meg, ahogy hazatért Vukovár alól, azonnal kereket oldott, most már Új-Zélandon van, messze-messze éntőlem, soha nem láthatom már őt. Hát ezt tették velünk! De hát ő legalább él. Az enyéim, a többiek, itt vannak, Németországban. Két fiam és két lányom. Meg a hét unokám. A nyolcadik, az ment el a messze idegenbe.
No, de én a legszebb karácsonyról akarok beszélni, s itt van, a családomról beszélek. Örzse néniéknél esett meg az a bizonyos karácsony. A kisded születése. Mondom, nálunk, a faluban már csak leginkább öregek élnek, óvodánk, iskolánk régen nincs, pedig valamikor volt. Az épületek megvannak még, most raktárnak használják őket. Az én gyerekkoromban száznál is több volt a nebuló, de már régen nincs egy se. Az óvónő meg a tanítónők elköltöztek réges-régen, azt sem tudjuk róluk, merre járnak, élnek-e, halnak-e? Gyerek meg vagy negyven éve nem született a faluban, mert Zentán születtek már a mi angyalkáink, a kórházban. Az utóbbi időben meg csak külföldön, nagyon messze mitőlünk.
Örzse néni nagyon egyedül érezhette már magát, mert egyszer újságban hirdetett, hogy ingyen lakást ad valamely fiatal párnak, csak telepedjenek meg nála. Mi megmosolyogtuk Örzsikét, pedig neki volt igaza, mert igen gyorsan jelentkeztek valami fiatalok, jönnének a mi falunkba. Városból jöttek ki, szegények, Zentáról, mert ott nem volt nekik megélhetés. Állás semmi, lakás semmi. Talán egy szoba az öregeknél, de hát nem élet az ilyen! Örzse néni tárgyalhatott a fiaival is, akik Németországban élnek, s évek óta nem járnak már haza, csak a telefonvonal a kapcsolat ilyenkor, mint a köldökzsinór. Egy-kettő elrendezte a néne a fiatalok dolgát, mert mindent használatba adott nekik, a földet, a gépeket, mindent. A fiú nagyon ügyes, mert azonnal elkapta a munka végét és csinálta, ütötte-verte, nem mindig úgy, ahogy kellett, de az emberek szóltak neki és ő szót fogadott.
Az asszonyka, kicsi madárkám, nehezebben törődött bele sorsába. Látszott rajta, hogy csinálni akarja, de kifordult a kezéből a paraszti szerszám, nem ment neki, no! Először én is biggyesztettem rá a számat, de amikor Örzse néni hírül adta, hogy kibuggyant a lelkecskémből a paradicsomleves, mindjárt más szemmel nézett reá minden asszony. Naponta lestük, hogyan gömbölyödik, vigyáztunk rá, becézgettük, hiszen a kisebbik lányomat meg a menyeimet én sem láttam áldott állapotukban, mert odakint szültek, én meg nem jutottam ki hozzájuk, és mások is így lehettek ezzel. Mert van a faluban mindenkinek unokája, dédunokája is sokaknak, négynek ükunokája is, de közülünk nem látta mindenki minden kicsi maradéka teremtődését. Vannak olyan csöppségek is, akiket nem is láttunk eddig, csak telefonban halljuk hangjukat.
Most itt volt nekünk, mindannyiunk gyönyörűségére Marika, az állástalan tanítónő, mert az a lelkecském, tanítónő. De soha nem tanított ám, mert állást mind a mai napig nem kapott.
Örzse nénit mindannyian irigyeltük, mert úgy viselkedhetett, mintha csak az unokamenye lenne Marika, olyan gyorsan adta hírül az egész világnak, hogy megfordult már a gyerek. Leginkább akkor orroltunk meg rá, amikor megfogadta a Nagy Opletán Janit, hogy az autóval vigye be Zentára Marikát, a kórházba, vizsgálatra, mert az autóbusz megárthat neki, összerázhatja; meg ne várakozzon mindenféle állomáson ez a szegény asszony, meg is lökhetik, kárt is tehetnek benne. Vigyázz rá, Jani, mint a két szemed világára! Így indította útnak őket az öregasszony. Mondom, tisztára úgy viselkedett, mintha ő lenne a leendő gyerek dédöreganyja.
Jani rendesen megjárta Zentát, még a lányka szüleihez is eljutottak egy pillanatra. Csinos anyja van ennek az asszonykának, fiatal még nagymamának, mondogatta aztán Jani úton útfélen. De őt is irigyelni kezdtük ezek után, mert nem fogadta ám el Örzse néni pénzét, pedig a fuvar előtt kialkudta az árat, hanem naponta eljárt Örzse néni házához, egy korty pálinkára, fuvarjával jogot szerzett ahhoz, hogy bennfentesnek számítson Örzse néni házánál.
A fiatalember, Józsi, kijárt Örzse néni szántójára. Feltörte az öregasszony parlagon heverő földjeit, üzembe helyezte az elárvult gépeket, mert ehhez ért nagyon, a gépekhez, traktorokhoz, és dolgozott becsülettel látástól vakulásig. Boldogult is, termett is szépen, mert az az év elég jóltermő volt, ha még emlékeztek rá. Dehát az állam! Az mindig nehezen fizetett az átadott terményekért, azokban az időkben meg még nehezebben, mert háború volt, verje meg az Isten, aki ránk hozta!
November közepén vitte el Jani Marikát vizsgálatra, velük ment Józsi is. Mi meg vártuk, az egész falu várta, milyen hírekkel érkeznek vissza. Szép kerek volt már Marika, de fönt volt még nagyon a terhe, közelebb az anya szívéhez, mint a világhoz.
Délután tértek meg, ott vártuk őket Örzse néni háza előtt.
Még két hét hátra van, hangzott Jani szava.
Megindult a találgatás is gyorsan! Hegyes Marika hasa, fiú lesz! Mások kereknek látták Marikát, én is, és meg is esküdtünk volna minden szentekre, hogy kislány születik majd nemsokára!
Tán vagy egy hétre rá az emberek egy csoportja, köztük Józsi gyerek is, bebuszoztak Zentára, mert úgy volt, hogy kifizetik a nyáron átadott búzát. A korai busszal mentek, sötét volt még, inkább hajnal, mint reggel. Szálingózott már akkor is a hó, de hát november vége felé nem csoda az ilyesmi errefelé, nem is rémisztő, és a meteorológusok se mondták, hogy csúf idő várható, pedig az lett. Rosszlelkű garabonciások kószálhattak minálunk, mert világossal már minden fehér volt, délben meg már rettenetesen kavarta, hordta a szél a havat, mindent eltemetett a fehérség. Az embereink Zentán rekedtek.
Hanem más is történt.
Már délelőtt, a zimankó kezdetekor azt mondta Marika Örzse néninek:
Örzse néni, furcsán érzem én magam.
Fáj valamid?
Nem, csak nagyon furcsa. Meg mintha gyönge is lennék.
Néhány miatyánknyi idő után aztán szólt a szentem:
Örzse néni, kezdődik.
Görcsöl?
Azt hiszem.
Marika, szegény kis csillagom, megijedt, mi lesz most? Józsi nincs, a hó veszettül veri az ablakot. Örzse néni telefonált a kórházba.
De hiába indultak a mentősök, a nagy hóban elakadtak, Csókából alig jutottak ki, tovább nem haladhattak. Ilyenformát telefonáltak vissza Örzse néninek.
Marika megrémült, Örzse néni nyugtatta.
Ne félj, kicsim, sok-sok gyereket szültünk mi, itteni asszonyok, nem hagyunk magadra. Ne félj, velünk lesz az Úristen!
Örzse néni kilépett a konyhaajtó elé, ahogy évtizedek óta mindig is tette, ha segítséget hívott:
Verka!
Oly nagyot kiáltott, hogy meghallotta az egész falu.
Verka, a szomszédasszonya ért hozzá elsőnek, de gyorsan ott voltunk többen is.
Kinyitom a tisztaszobát!
Csak ezt mondta Örzse néni és mindannyian tudtuk, miről van szó.
Annus, húzd fel az ágyat!
Odament Örzse néni a szekrényéhez, ahhoz, amelyben a legféltettebb, legfinomabb ágyneműi voltak, amelynek ajtaját csak akkor nyitotta ki, amikor szíve darabkái hazalátogattak, és egész köteg finom, nagyon puha tapintású lepedőt adott a kezembe.
Verkáék Julis néniért mentek, a valamikori bábáért, aki már ki sem járt a házból, mert öreg volt, fájtak a lábai. A lánya szerint, aki már maga is özvegyasszony, voltak már anyjának ködös pillanatai is, sokszor már nem is beszélt nyomon, de Julis néni jelenléte kellett nekünk, mert annakidején ő volt mindannyiunk védőnője, megbíztunk benne, mert mindannyiunkat megvigyázott.
Bejött a mi Marikánk a tisztaszobába, odafektettük a szép, fehér ágyba. Én a kezét fogtam, simogattam a haját, puha, szép szőke haja van Marikánknak. Könnyes volt szegénykém szeme, ilyen lehettem én is, amikor Béla fiamat, az első gyerekemet szültem. Pont ilyen lehettem.
Lakatos Pali befogott a szánkóba, azon hozták Julis nénit. Ahogy belépett a bába, minden megváltozott körülöttünk is, bennünk is. Magabiztosak lettünk. Ő leült az ágy elé, onnan kommandózott. Mi meg csak tettük, amit mondott. Ő meg nagyon pontos és biztos volt mindenben. Lehet, hogy kora miatt sokszor már kihagyott, de akkor helyén volt az esze! A lánya szerint másnap már nem emlékezett semmire sem. Szegény Julis néni!
Az ilyen könnyű szülés ritkaság! Én mondom! Ritkaság! Odakint zúgott minden, idebent velünk volt a Jóisten! Mert az vigyázza az árvákat. Árva népek vagyunk mi, kedveseim, de akkor voltunk a legárvábbak!
A picikém, a drága kis szentem, igen szép szál legénynek született, fekete, hosszú hajjal. Szerencsés lesz egész életében, mert talpra szökkent! Julis néni érintette meg az anyja kötőjével a csöppséget, Örzse néni vágta el a köldökzsinórt. Azt hiszem, azért kérte ezt magának, mert eltett belőle egy darabkát, hogy a gyereknek hét éves korában visszaadja. És ügyes is lesz a kicsike, mert összeszorította mindkét öklét az első fürdetésnél.
Hanem ahogy felsírt a kicsi csillag, odakint csoda történt! Dacára a hóviharnak az egész falu ott állt Örzse néni háza előtt! Ahogy meghallották az új élet fakadását, az asszonyok közül néhányan a Miatyánkot kezdték mondani, de alighanem Nagy Opletán Jani közbevágott:
Örömünnep van ma! Megszületett a mi kicsi megváltónk! Ez a gyerek, meglássátok, szerencsét hoz minekünk!
Tán mondta volna tovább is, de a többiek énekelni kezdték a Mennyből az angyalt. Énekeltek ott az asszonyok meg az emberek is, és folyt a szemükből a könny. Végigcsorgott az arcukon, mert le nem törölték, mert egymás kezét fogták görcsösen, a lelkük szállt az ujjaikba, és énekeltek. Énekeltek tiszta szívből. Mintha karácsony estéje lenne, mintha a templomban lennének. Ott is voltak, az Úr legigazabb oltára előtt! Varga Miska még a toronyba is felment, meghúzta az ünnepi harangot. Meg is kellett azt húzni, bongjon-zúgjon, vigye messzire a szél, ez a fekete bajt zúdító fergeteg, ez a hóval betemető, világot eltömő, hogy élünk! Nem is szólt soha olyan hosszan és olyan vidáman az ünnepi nagyharangunk!
Délután telefonáltak a polgárvédelemtől, hogy riasztották a katonaságot, valami hernyótalpas járművel áttörik a hóakadályokat, ideérnek, nyugodtak legyünk!
Mi itten nyugodtak vagyunk, válaszolta remegő hangon Örzse néni. Az én házamban ma egy egészséges kisfiú született! Az anya és a fia jól érzik magukat.
No, ezért irigyelem igazán Örzse nénit! Elmondhatta, hogy az ő házában született egy kisfiú!
Aztán azonnal hívta Németországot:
Édes fiam, gyönyörű kisfiú született ma minálunk!
Mint egy varázsszóra, aki csak tehette, hazasietett. Fél órán belül már Amerikában meg Svédországban meg Ausztráliában meg mindenütt a messze világban tudták, hogy a mi falunkban egy egészséges kisfiú jött a világra. Másnap még a temetőt is egészen bejártuk, örömünkben. Mind ottmaradt a lábunk nyoma a nagy hóban.
A keresztelőre ádvent utolsó vasárnapján kerítettünk sort. Ott volt az egész falu. Örzse néni tartotta a kicsi angyalkát a keresztvíz alá, de azért, amikor a plébános úr azt kérdezte a keresztanyától, hogy kicsi keresztfiadat segíted-e, vigyázod-e egész életében, mi asszonyok, mindannyian, odagyűltünk a keresztanya köré és Örzse nénivel együtt mondtuk, hangosan és pontosan, hogy megértse az Úristen is meg az Úrjézus is, akik akkor biztosan ott voltak a mi templomunkban, hogy segíteni fogom, megvigyázom egész életében.
Hogy minek neveztük?
Hát Ádámnak, természetesen.
