Bányai János
In memoriam Pap József
(1926 - 2005)

Halálának hírére verseskönyveit keresem a könyvek össze-visszaságában, nézem a címlapokat, olvasom újra régről ismert verseit és azon gondolkodom, hol van Pap József verseinek helye a magyar költészet nagyon telített égboltozatán, mely csillagok közelében, mely csillagképben, közelebb vagy távolabb, netán az ő költészete is felfedezésre vár még, mint annyi más a mindenségben. Pap József nem a tündöklők sorába tartozott, se a hivalkodók, se a sikerre vágyók közé, sokkal inkább a csendesen, visszafogottan, de nagyon szívósan munkálkodók táborába, azok közé tehát, akik a verset adománynak vélték, ám nem a sugallat, hanem a nyelvvel, a szóval, a képpel, a verssorral és -strófával való soha le nem zárható bajlódás adományának. Úgy írta verseit, ahogyan a kertjét művelte, ahogyan kertjének virágjait becézte, ahogyan a díszfák és cserjék leveleit érintette tapogatva. Ahogyan a diófáit nevelte, a szőlővesszőket bújtatta, a madarakat hallgatta. Van egy verse, jól emlékszem rá, most nem keresem elő, a madarak tavaszi énekléséről szólt benne, majd arról a pillanatról, amikor váratlan robaj után, talán a hangfalat törte át a gép, hirtelen minden elnémul egy pillanatra, a madarak torkára fagyasztotta a dörrenés a dalt. Majd megszólalnak később. Persze, hogy megszólalnak. De a csönd, ami beállt a robaj után a kertben, többet mond el a világról, amelyben élünk, az ínséges világról, mint akárhány harsány nyilatkozat.
A versolvasás, a versekre emlékezés órái következnek, s akkor ráakadok erre a számomra régóta már talányos verssorra a Véraláfutás (1984) kötetben:

"méregetlek a halálom utánból"

Így áll a kötetben, ahogyan ide másoltam, dőlt betűvel nyomtatva, idézőjelben, mintha nagyon távolról hallatszana a sor. A versről a vers címe, első sora így hangzik: "Napokig eltartott, amíg kibetűztem:" Majd sorköz következik, aztán a talányos sor, ismét sorköz, és folytatódik a vers, következő sorai zárójelben. Honnan kerülhetett elő a dőltbetűs sor, kibetűzése azért tartott tán napokig, mert valami gyűrött papirra jegyezte fel talán egyszer, vagy éppen az emlékezetéből betűzte ki... Sohasem kérdeztem meg tőle, a vers zárójeles szakaszára bíztam magam, majdcsak előjön a megfejtés. Másé is lehet a verssor, annál is inkább, hiszen - könnyen felismerhető - Pap József amikor verset írt mindig valakivel beszélgetett, valakit megszólított, valakinek válaszolt. Költőket, festőket, muzsikusokat, ismerteket és ismeretleneket, az emlékezetből felcsillanó neveket és arcokat... Versei párbeszédek, mert ez volt az ő természetes költői beszédmódja, a beszélgetés. Nem a dialogicitás buberi teóriája vitte rá tehát a párbeszédre, hanem költői gyakorlata, az a meggyőződése, hogy a vers, bármennyire is magányos, amilyen magányos az alig kibetűzhető titokzatos sor is, valakit megszólít, mindig egy arcot, hiszen ő maga is ebben az arcban ismeri meg és fel önmagát. A vers zárójeles része nem feloldása a talánynak: a versnek nem az a dolga, hogy felfedje a titkot, a vers azt mondja, hogy vannak titkok és talányok. Velük élünk, velük él a költő is. Azt kérdezi a vers zárójeles részében Pap József, hogy "De szabad-e, de kell-e / a versről valamit is írni?" Sokat írunk a versről, a költők is sokat írnak róla, Pap József versének is az a címe, hogy A versről, a ciklusnak, amelynek élén áll, meg ez: Vers és madár. A versről csak úgy és akkor szabad írni, ha mindig előttünk a kérdés, hogy szabad-e valamit is írni, mondani róla. Pap József is ezt teszi. Mert a vers mindig több, mint amennyi és ami mondható róla. Mert, idézem tovább A versről zárójeles részét: "A vers van: valaki szívében, / szemében, keserű szájízében." Igen, ez a legtöbb, ami mondható róla, létezésének kimondása, annyi (a legtöbb), hogy van.
A bizonyosság a vers létezésében vezette Pap József versírását, mert ha van, akkor értelme is van, van értelme a szavakkal való bajlódásnak, a mondatok alakítgatásának, az írásjelek rakosgatásának, másszóval, van értelme a beszélgetésnek, ami az ő számára mindig is a költészet létfeltétele.
Miről beszélget velünk Pap József költészete? Mindennapjaink vesződségeiről, jó és rossz élményeinkről, arról, hogy mit látunk és mit tapasztalunk ha kinyitjuk a szemünket, vagy ha saját szemünkbe nézünk. A vers helye a szív, a szem, a keserű szájíz. A szív örülni is enged, bár inkább szomorúságra hajlamos, a szem mindent lát és válogat, van amit feljegyez és van amiről tudomást sem vesz, a szájunk pedig, bár íze rendre keserű, mond és beszél, ami mindennél fontosabb; a költők tudják, Pap József is jól tudta, tartotta is hozzá magát, csak az ember beszél, a világ nem beszél. A világ és a lét is az ember beszédétől, meg beszédéből van. Talán semmit sem tudnánk a világról, ha a költők nem beszélnének róla. Egyszer majd, a gyász múltjával, fel kell mérni és sorba kell szedni, mindazt, amit Pap József a világról mondott nekünk versben, szavakban, írásjelekkel.
Pap Jószef arcán mindig mosoly ült, komornak tán soha senki sem láthatta. Sztoikusnak mondtam többször ezt a mosolyt, bölcsnek és megengedőnek, tudásában bizonyosnak és ezért szigorúnak is. A Véraláfutás kötet végig nagybetűvel írott mottóverse, az Így írja le világ- és költészetlátásának sztoicizmusát: "Tudva már mindent, / a létezésről is meg a nemlevésről, / vállalni mégis - mosollyal / a reggelt, s az estét is derűsen, / s ami köztük van: a rövidke napot / meg a reményt, melynek nincsen arca, / de nincs határa se." Így egyetlen mondatba foglalva, önarckép és költői program, ars poetika és világkép, a sokat tapasztalat, keserűségében is mosollyal, derűvel élő költő bölcsessége, egész életművének foglalata. Korai versei, az első kötetébe -Rés (1963) - foglaltak még az egyetlen szó, a végsőkig lecsupaszított beszéd versei voltak, azután, a hosszú évek után megjelent további kötetek versei, nem törődve a kor divatjával, a vallomásosság jegyeit vették fel, hiszen a párbeszéd alapvető feltétele az én bemutatkozása, a vallomás így hívja elő a másik arcát, ám ezzel párhuzamosan az egyetlen képbe sűrített vers eszménye továbbra is fogságban tartja Pap Józsefet, ezért talál rá a haikura, erre a szótagszámláló távolkeleti háromsorosra, - mostanában háromkának emlegetik magyarul - amelynek mifelénk legkiválóbb művelője. Ez az egyidejű kettősség, részint a végsőkig, egyetlen képre lebontott vers, részint a vallomás szabadabb közlésformája határozza meg Pap József költészetét. E kettősség jegyében alakult ki az ő versvilága, szól hozzánk a költő szava: figyeljük a magyar költészet égboltját, és keressük ott, a csillagok soha egészen fel nem tárható rendjében az ő összetéveszthetetlenül személyes költészetének és költői személyiségének immár - fájdalom - nem földi, hanem égi testét.
"Szavak kegyelméből éltem. / Könnyű volt velük / a földön járni. De most - / a testetlen reménynek / egy szava sincs hozzám." - írta Pap József 1979. szeptember 27-én, egy régi szeptemberben, amikor mi még nem tudhattuk, de ő tudhatta, hiszen a szavak kegyelméből élő költők mindentudók, hogy eljön majd egy másik szeptember, most éppen esős, szomorú hónap, amikor a földön járó költőt, a szavak - Kosztolányi mintájára - szívós kovácsát, múltidőben kényszerülünk szólítani.
De jól vigyázzunk a ránk telepedett gyászban is: a költő halála utánjából méreget, méreget bizony bennünket.