Danilo Kiš és akiknek nem kell
Néhány hónappal ezelőtt felháborító és rosszindulatú könyv jelent meg a szerb könyvpiacon bizonyos Nebojša Vasović tollából, a belgrádi Narodna knjiga kiadásában, Danilo Kišről. A könyv kiadója arról is nevezetes, hogy gondozásában jelent meg valamivel több hónappal ezelőtt a Đinđić-gyilkosság és egyéb gyilkosságok vádjával bíróság elé állított és börtönben ülő Milorad Ulemek, becenevén Legija, regénye is. Máskülönben vannak a nevezett kiadónak jobb kiadványai is, mostanában vezető belgrádi kiadóként tartják számon. A Kišről szóló könyv szerzőjéről keveset tudok, mint a kiadójáról, annyit csupán, hogy ezideig több könyvet, versesköteteket, prózát, tanulmányt publikált. Van is egy beszédes című könyve: Kundera ellen. Nem ismerem, nem járt a kezemben. De nem is a szerzőről akarok beszélni, csupán a Danilo Kišről szóló könyvéről, amelyet kiadója úgy hírdet, mint a Kiš halála óta eltelt évek első, Kiš munkássága át- és újraértékelésére vállalkozó polemikus könyvet. Írtak már könyvet korábban is Kiš ellen. A nevezetes és hirhedett Borisz Davidovics-vita után, válaszul Kiš Anatómiai lecke című vitaíratára, például Dragan M. Jeremić Arc nélküli Narküsszosz címen.
Érdemes egy pillanatra elidőzni eme Nebojša Vasović Kiš ellen írott könyvének címénél. Eredetiben így hangzik: Lažni car Šćepan Kiš. Fordításban: Álcsászár Šćepan Kiš, de akár így is fordíthatom: Šćepan Kiš, az álcsászár, sőt azt is mondhatom, hogy álcár. A cím nyilvánvalóan Petar Petrović Njegošnak Lažni car Šćepan Mali című munkájára utal, magyarra Šćepan Mali, az álcár címen fordították. A polemikus könyv szerzője a "mali" és a "kis" szavak jelentésbeli egybeesését játszotta ki amikor kitalálta könyvének címét, bár lapjain nem találtam utalást arra nézve, hogy tudná, a mali magyarul kist jelent. De nyilván nem is erre tette könyvének címével a hangsúlyt. Sokkal inkább arra, hogy álcár, vagy álcsászár. Danilo Kišt a montenegrói történelem egyik álcárnak csúfolt alakjával azonosította és közben Njegoš művének címében keresett saját "vitaíratához" mankót. Azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy "álcsászárnak" mondva lerántsa Danilo Kiš irodalmi hírnevéről a leplet. Csakhogy eme "mogorva" szerző saját csapdájába esett. Šćepan Malit álcárnak mondják ugyan, Njegoš is annak mondja, hiszen tényleg orosz császárnak adta ki magát és 1767-ben orosz cárként választatta meg magát a törzsi tanáccsal Montenegró urának. Ennek előzménye, hogy néhány évvel korábban III Péter orosz császárt megfosztották trónjától és megölték, közben meg híre kelt, hogy nem is esett áldozatul, hanem Montenegróban húzódótt meg, ott talált menedéket. Így aztán Šćepan Mali egyszerűen orosz cárnak adhatta ki magát és ezt a mindig is az oroszokra támaszkodó montenegróiak készpénznek vették. De még az oroszok is, hiszen Dolgorukit követségbe küldték, vizsgálná ki, vajon csakugyan a netán életben maradt szökevény III Péter húzódótt-e meg a montenegrói hegyek között. Dolgoruki megnyugodott, Šćepan Mali nem azonos III Péterrel, átadta hát a magával vitt ajándékokat és támogatásáról biztosította az álcsászárt. Főként azért, mert felismerte, az álcsászár viszonylagos rendet teremtett Montenegróban, kutakat ásatott, utakat épített, majdnem sikerrel tiltotta meg a vérbosszút és a rablást, a törzsek közötti rendre véres leszámolásokat, állandó bíróságot valamint összmontenegrói fegyveres egységet állított fel. Az álcár a velenceiek és a törökök összeesküvésének lett áldozata 1774-ben. Halála után az általa alapított intézmények szétestek, a törzsek újra viszálykodni kezdtek, a vérbosszú újra erőre kapott... Másszóval, ha Šćepan Mali orosz cárnak mondva magát be is csapta a montenegrói törzsek vezetőit, történelmi szerepe alighanem egyértelműen pozitívnak ítélhető meg.
Hát ebbe a maga állította csapdába esett bele a Šćepan Kiš, az álcsászár című eufemikusan polemikusnak titulált iromány szerzője. Az álcsászár szóra játszott rá. Danilo Kišt az orosz trónfosztott és véletlenül életben maradt császárnak mondó Mali (Kis) Šćepannal azonosította és számításából kihagyta a hazug cár történelmi szerepét, azt a cseppet sem kellékes körülményt, hogy az álcsászár, legalábbis amíg hatalmon volt, rendet teremtett az egymás között torzsalkodó törzsek, a rablást és a vérbosszút gyakorló montenegróiak között. Persze maga Danilo Kiš egyáltalán nem törekedett arra, hogy rendet teremtsen a belgrádi csarsi irodalmi életében, nem is lehetne, de nem is kellene ott rendet teremteni, mire volna jó ez a "rend"? De, miként az álcsászár, "kutakat ásott", azaz a szerb és a középeurópai történelem elhallgatott fejezeteit tárta fel a diktatúrák és totalitarizmusok néven nevezésével, meg "utakat épített", mint amaz, nem csupán önmaga, hanem mások számára is, utakat az európai irodalmi mércék és irányok felé regényeivel, elbeszéléseivel, fordításaival. Nem utolsó sorban éppen az Anatómiai lecke című vitaíratával. Amely nyilván közvetlenül hívta ki a mogorva Nebojša Vasović haragját és gyűlöletét.
De mit vet a szemére Danilo Kišnek a szerbeket újra az álcsászárra emlékeztető szerző? Elsősorban a zsidóságát. Hogy zsidóként szerbnek vallotta magát, hogy a világ előtt üldözött zsidóként mutatkozott, hogy a szerbek előtt afféle európai, sőt világirodalmi nagyság szerepében tetszelgett. Leginkább azt rója fel Danilo Kišnek, hogy zsidóként saját akaratából pravoszláv szertartás szerint temetette el magát, hogy helyet biztosíthasson magának a kivételes személyiségek között, meg hogy ezáltal még egyszer félrevezesse, az amúgy, a szerző szerint hiszékeny szerb irodalmi közösséget. Köpönyegforgatással vádolja tehát Danilo Kišt, aki "álcárként" mindig úgy mutatkozik be, hogy abból hasznot húzhasson magának. Régi, idejétmúlt, elkoptatott, újabban még az egyenesen antiszemita irományokban is ritkábban alkalmazott sztereotípiát használ tehát az örökösen haszonleső zsidóról, akit senki és semmi sem tántoríthat el a sikeres üzleti érdektől. Mindent megtesz, semmi sem elég drága neki a hasznot hozó üzletelésben.
Hogy Danilo Kiš mindenben megfelelt ennek a sztereotípiának azt az álcsászár Kišről szóló könyv szerzője Kiš könyveinek elemzésével és értelmezésével igyekszik ügyetlenül és műveletlenül bizonyítani. Végső soron azt akarja bebizonyítani, hogy Kiš életművében nincs fedezete a hírnévnek, hogy regényei, elbeszélései, esszéi a kritikai olvasás próbáját kiállni nem képes fércművek. Részeket, fejezeteket, mondatokat ragad ki Danilo Kiš munkáiból, azoknak látszólag irodalmi igényű elemzésével igyekezvén rávenni olvasóját arra, hogy Kiš munkái nem is tekinthetők irodalomnak, mert idegen szövegekből rosszul összetákolt cseppet sem egyéni szövegek csupán, amelyek legfeljebb a Vasović általa oly gyűlöletes Borges-klán perifériáján helyezhetők el, de semmiképpen sem a szerb irodalom szent panteonjában. Vasović szerint Kišt mélyen elszomorítja, hogy szerb nyelven kénytelen írni, holott szerb az anyanyelve, csakhogy ő hazug világíróként nincs tekintettel sem az anyanyelv szépségére, sem az anyanyelvi hagyományok sérthetetlenségére. Minek a nevében lép fel tehát Nebojša Vasović Kiš ellen, amikor - kiadója szerint - polemikusan újraértékeli Danilo Kiš irodalmi hagyatékát? Az egykor Dragan M. Jeremić képviselte, azóta már nagyrészt okafogyott és erejét vesztett plágium-vád nevében, valamint a posztmodern irodalom minden változata idegengyűlölettel bélelt visszautasítása nevében. Az egy kicsit is olvasottabb olvasó persze megmosolyogja ezeket a vádakat, ám amikor kiderül, hogy a felelevenített vádpontok mögött egyértelműen a valósághűségre esküvő, a nemzetit és népit kultikusan értelmező, feladatosztó, minden idegent, a másikat egészében visszautasító, fogát minden idegenre, de különösképp a zsidókra és horvátokra fenő ideológia lapul meg, akkor bizony arcára fagy a mosoly. Amikor Nebojša Vasović névsorolvasást tart a szerb irodalmat és irodalmi életet úgymond uraló zsidó származású, de magukat szerbnek mondó írókból, akik csak kárt okoztak és okoznak akár vállalják, akár tagadják zsidó identitásukat, akkor a gázkamrában végződő zsidóüldözés nem is oly régi emléke, listázások és kurziválások emléke merülhet fel az egyébként mostanra már cseppet sem gyanútlan olvasóban.
Ha a névsorolvasásig elérkezett az olvasó akkor már világossá vált előtte, hogy a Kišt, aki hetven évvel ezelőtt született és immár tizenöt éve halott, úgymond újra- és átértékelő "álcsászár"-könyv szerzőjének nincsenek érvei se mércéi az újra- és átértékeléshez, mert nem is ez a szándéka. Hogy újra és átértékelhesse, ahhoz több könyvet kellett volna elolvasnia. A szándéka csupán annyi, hogy minden áron leértékelje Danilo Kišt, az ilyen leértékeléshez pedig nem kellenek se irodalmi se kritikai mércék, de nem kell hozzá még minimális irodalmi tájékozottság sem, se kultúra, csupán nemzeti indulat kell, semmitől vissza nem rettenő gyűlölet, a másiknak, a különbözőnek, az idegennek a megvetése és természetesen a sajátnak mindenek felé helyezése. Végülis Nebojša Vasovićot egyáltalán nem érdekli az, hogy Danilo Kiš író volt, és amit írt az irodalom, csupán az érdekli, hogy kiiktathassa abból a megbecsülésből, ami személyiségének és irodalmának kijár, mégpedig nem csak a szerb, a magyar, hanem az európai irodalmi kultúrában is.
De mélyebbre is lehet ásni: a Danilo Kišt álcárnak bemutatni igyekvő izzadságszavú és mogorva könyv az antiszemitizmus azon, a szerb könyvpiacot bőven ellátó kiadványok sorába tartozik, teljes összhangban a falfirkák, a média, a politika gyűlöletbeszédével, amelyhez egyáltalán nincs szükség zsidóra. Elég tudni, hogy vannak mások, vannak másként beszélők és gondolkodók, hogy vannak "idegenek".
