A jelenlét-távollét játéka a DNS Párnakönyvben
A DNS Párnakönyv egyes kép-szöveg fúziói a jelenlét vágyáról árulkodnak: "egy koszos / de fényesnek mondható / téli napon / az egyetemről hazafelé / pontosabban / az úton általmenve / (miközben a szél / hajamba tép) / jut eszembe / most Most / jelen vagyok / valóságomban / (ebben épp)". A lírai én egy múltbeli érzés fölidézésével teremti meg jelenlétét a szövegben. Az abszolút jelenlét elragadtatottsága ugyanis kizárólag egy nonverbális, tehát a nyelv különbségrendszerétől függetlenül létező múlt horizontján belül képzelhető el. Amikor textualizálódik, akkor a feltétel nélküli prezencia máris a múlt részét képezi: múlttá válik. A megjelenített pillanatot az idő linearitásából ragadja ki, s ennek megfelelően a szubjektum prezenciáját a jelen eksztatikusságában bontja ki. A szóban forgó jelen, amelyet a most szó kétszeri, tipográfiailag is kiemelt megjelenítése tesz hangsúlyossá, a múltba vettetett; csakis a múltban, vagyis csakis és kizárólagosan egy befejezett jelen nyilvánvalóságában, áttetszőségében övezhette a lírai ént önazonosságának csodálatos dicsfénye. A befejezett jelenként aposztrofált múlt, amelyben a lírai én a lehető legkisebb távolságban tartózkodott önmagától, egy olyan állapot transzparenciáját hozta létre, amelybe nem ehette be magát a differencia méregfoga. A differencia még nem választotta el egymástól a diszkurzust folytató és a diszkurzus tárgyát alkotó szubjektumot. A létfeledtség tiszta és fölemelő állapotára hivatkozó szöveg jelölő és jelölt elválaszthatatlan egységét szeretné visszaállítani. A vázolt szubjektum-koncepcióban kitüntetett szerephez jut a természetes emberi hang, a kiáltás és a lélegzet mozzanata. A következő kép-szöveg fúzióban mindez explicite is megjelenik: "letepert / az erő és a tér / ellep az öröm / mint a vízözön / leplezhetném / de minek / ki mit akar / azt hihet / nekem kinyílt az ég / új hangomon / sikítom és suttogom / ez tetszik / még még" (A kiemelések tőlem származnak, B. O.) A természetes emberi hangban valósul meg a lehető legteljesebb mértékben a lírai én önnönmagához fűződő kapcsolata; az az elválaszthatatlan és eltéphetetlen reláció, amely útját állja a szubjektum részekre hullásának, s az önazonosság-tudat földarabolódásának. Mindenképpen relációról: kapcsolatról és viszonyról kell beszélni, bármennyire is ellentmondásos és tarthatatlan e kifejezés használata. Főleg a létfeledtség és a jelen eksztázisának kapcsán. Hiszen hogyan igazolható a reláció szó jelentése a prezencia horizontján belül? Miképpen lehet egységbe foglalni a differenciát létrehozó vagy diagnosztizáló reláció működésmódját és a jelenlét metafizikáját, amely éppen az elválasztottság és a különbség ellenében dolgozik egy olyan jelenlét jegyében, mely képtelen kompromisszumot kötni bármiféle differenciával, hovatovább éppen a differenciák eltörlését óhajtja? "Ha a szavak és a fogalmak csak megkülönböztetés-láncolatokban kapnak értelmet, saját nyelvünket és fogalomválasztásunkat csupán valamely topikán és történelmi stratégián belül igazolhatjuk. Az igazolás ezért sohasem lehet abszolút, és definitív. Az erők állapotának felel meg, és történelmi kalkulust fordít le." Szigorúan tartanunk kell tehát magunkat a reláció kifejezés jelentéstartományához, s azt a redukálhatatlan kapcsolatot kell alaposabb elemzés tárgyává tenni, amely a lírai ént önazonosságához fűzi. Ezt a viszonyt a transzparencia jellemvonásai irányítják. A szubjektumot "[leteperi] az erő és a tér", s megfeledkezik a lét és a jelenlét közti radikális különbségről. Az ontikus-ontologikus differenciáról való megfeledkezés állapota pedig örömmel, emelkedettséggel tölti el: "ellep az öröm / mint a vízözön". A szöveg a lét értelmét jelenlétként határozza meg, miközben teljes mértékben kénytelen lemondani a technikai-mesterséges valóság ábrázolásáról. Csakis a természeti realitást állíthatja figyelmének homlokterébe annak érdekében, hogy kinyilváníthassa az önmagához megtért szubjektum végtelen boldogságát. A lírai én hazatalál, felismeri önazonosságát, s ennek megfelelően függeszti föl jelölő és jelölt, jelenlét és lét elválasztottságát. Infinitista teológia, amely megnyitja világot, és (át)láthatóvá teszi a kozmoszt: "nekem kinyílt az ég". Az eszkatologikus fölkiáltásnak szükségszerűen új hangon kell megszólalnia ("új hangomon / sikítom és suttogom / ez tetszik / még még"), hiszen az abszolút jelenlét teljességéről tesz tanúbizonyságot; arról a boldogító tényről, hogy az elvesztett prezencia nincs végérvényesen elzárva az elmúlt jelen szívszorító börtönében, hanem igenis föllelhető és újraelsajátítható. A számtalan odüsszeuszi hányattatást és kínszenvedést követő hazatérés öröme ("ez tetszik") fölkiáltás formájában tör utat magának, de ez csakis oly módon történhet, hogy a nyelv emotív funkciójának igénybevételével egy időben imperatívuszt fogalmaz meg: "még még". Hogy az önazonosság és a jelenlét újraelsajátítása végtelen folyamatban teljesedhessék ki, a hipotetikus végpont eliminációjára és a minduntalan új és új perspektívák sokaságával gazdagodó jövő konceciójára van szükség.
Infinitista teológia, logocentrizmus, sorjázhatnánk a szitokszavakat a DNS Párnakönyv kapcsán. Miközben azonban kép-szöveg fúziói a jelenlét újraelsajátításán munkálkodnak, az abszolút jelenlét lehetőségfeltételeit illető kritikák is megjelennek - ugyanezeken a kép-szöveg fúziókon belül. Máskülönben miért lett volt szükség az elsőként elemzett kép-szöveg fúzió kibontásakor egy múltbeli pillanat aktualizációjára ahhoz, hogy a jelenlét elragadtatottsága megfogalmazódhasson, ha nem azért, mert a prezencia tisztasága sohasem jelen idejű és tényleges, hanem mindig "egy olyan múlt másféleségével való kapcsolat[ot fejez ki], amely sohasem létezett"? Mivel a lírai én önmagához fűződő viszonyát mindig a differencia működésmódja határozza meg, a tiszta jelenlét explikációja csakis egy hipotetikusan kikényszerített időhorizont segítségével realizálható. Annak érdekében pedig, hogy redukálni lehessen a szóban forgó múlt fiktív voltát, van szükség a most szó jelentésének hangsúlyozására. A "most MOST / jelen vagyok" sorokban megjelenő lírai én fölismeri a jelen-lét eredendő abszurditását, de mivel elviselhetetlennek tartja a kizökkent idő távolságtartó és rideg koncepcióját, a most szó kétszeri használatával igyekszik azt elfedni. Az elfedés és a törlés azonban nyomot hagy a szövegben. A jelenidejűséget, az azonnaliságot és a szimultaneitást konnotáló lexémának azért kell kétszer fölbukkannia a szövegben, és azért kell másodszori megjelenésekor tipográfiailag kiemeltnek lennie, mert meglehetősen erős ellenállást fejt ki a vele szemben álló differencia működésmódja. A most szó első megjelenése gyöngének bizonyul ahhoz, hogy legyőzze a mindenkori jelenlétben munkálkodó differenciát, és emiatt másodszor is leíródik. Mivel azonban egyszer már vereséget szenvedett a távolságtartó itt-léttel szemben, másodszori megjelenésékor a nagybetűs írásmód prepotens álarca mögé rejtőzik.
A szöveghez kapcsolódó kép centrális kompozíciója hasonló tendenciáról ad hírt. A homlokterében található női alak archaikus öltözékben látható. Derekát hátulról egy másik nő öleli át, miközben állát és ajkát kedvese módjára az előtte álló figura vállára hajtja. A háttérben viszont, mint oda nem illő idegen, egy összekulcsolt karú férfi üldögél. Tekintetét a képkereten túli ismeretlen valóságra szegezi. Ruházata temporális heterogenitásról árulkodik. Az ölelésben összeforrott női pár fölött az idő kerekére egy harmadik, immár meztelen nő simul. Különböző korokból idesereglett szereplők egyidejű megjelenítése figyelhető meg. De vajon miféle egyidejűségről tanúskodik a kép, amikor az idő linearitására kérdez rá, hiszen bemutatja alkotóelemeinek immanens különbözőségét (inkongruenciáját)? Vajon miféle szimultaneitás ez, amikor a kép szembehelyezkedik "az idő vulgáris fogalmával", s amikor "a térbeli mozgás vagy a most alapján elgondolt idő koncepcióját" a kerék szimbólum bevezetésével hatálytalanítja? "Nem arról van szó tehát, hogy bonyolulttá tegyük az idő szerkezetét, miközben megőrizzük homogenitását és alapvető sorrendiségét - annak kimutatásával például, hogy kezdettől fogva a befejezett jelen és a jövőidejű jelen alkotják - azzal, hogy elosztják - az élő jelen formáját." A képen megjelenő személyek lemondanak az idő átláthatóságának illúziójáról, s a jelenlét vágyáról egyaránt. Itt viszont már nincs, nem lehet helye semmiféle lamentációnak. (Lezáruló-vágyakozó szempár, rideg-elvetemült, a képkereten túlra szegeződő, s a idő kerekén elpihenő kéjes tekintet-) A kép-szöveg fúzió a fluxus filozófiájának és a struktúra fölnyílásának szükségszerűségéről, affirmációjáról tanúskodik.
Ahogyan szükségszerűen zárójelbe kellett kerülnie a jelenlét argumentációja szempontjából kitüntetett fontossággal bíró "ebben épp" szókapcsolat: "jut eszembe / most MOST / jelen vagyok / valóságomban / (ebben épp)" - hasonló módon kérdőjelezi meg a DNS Párnakönyv magazinrészét záró kép-szöveg fúzió tendenciózus sorait a hozzájuk csatlakozó kép elmosódó-öntükröző felépítése. A szöveg a struktúra stabilitásának tézisét bontja ki: "végre fészket rakott bennem a rend: / ezer irányból, idegszálaim csigahéj magányából / összecseng, / ami mindig összetartozott, mielőtt szerterobbant / volna", ám közben a képi megjelenítés (pixel)technikája szembehelyezkedik a szöveg érvelési rendszerével. Tojásdad alakú körökbe zárt női testek képezik le egymást anélkül, hogy a kompozícióban föllelhető volna a végtelen másolási folyamat eredete, kiindulópontja. Csupán másolatok és másolatok másolatai követik egymást - kiindulópont és végpont hiányában; tarthatatlannak minősítve bárminemű kauzalitást és teleológiát. "Az ábrázolás összekeveredik az ábrázolttal, olyannyira (-) hogy azt gondoljuk, hogy az ábrázolt mindössze az ábrázoló árnyéka vagy tükröződése. Veszedelmes promiszkuitás, bűnös cinkosság tükrözés és tükrözött között, amely nárcisztikus módon hagyja magát elcsábítani. Az ábrázolásnak ebben a játékában az eredetpont megragadhatatlan marad. Dolgok vannak, vízfelületek és képek, egyiknek a másikra való végtelen utalása, de nincs többé forrás. Nincs többé egyszerű eredet. Mert a tükrözött már önmagában kettéhasad, nem csupán a saját képéhez való hozzájárulásként. A tükrözés, a kép, a kópia kettéhasítja azt, amit megkettőz. A spekuláció eredete differenciává lesz. Ami önmagát szemügyre veheti, az sohasem egy (-)" Sohasem létezett az a boldogító és a jelenlét szempontjából egyszerűnek minősülő abszolút múlt, amelyben minden összetartozott, s amelyben a beszélő szubjektum ezer irányból, idegszálainak csigahéj magányából összecsengő állítólagos rendje eredendő és eredeti egységet alkotott - még a nagy és tragikus robbanás előtt. Mert a robbanás mindig már megtörtént.
A jelenlét, a test mindig át van hatolva, át van vágva. Oly módon, ahogyan a DNS Párnakönyv kép-szöveg fúziópárja is kettőbe metszi a testet. "Nézd! Szédítő / határokra lépek, / repülni tanulok, / karom / kiterjesztem, / vonzanak és / fojtanak / kábító illatok, / estemben / a testem majd / szétporlad / a szélben." A határt, amelyről a fúziópár első felületén hátulnézetből megjelenített lírai én beszél, a folyóirat redukálhatatlan anyagisága, az információhordozó közegként funkcionáló papír alkotja. A következő felület már megváltozott perspektívából láttatja a lírai ént. A nézőpont ugyanis immár a szubjektum teste előtt képződik meg. A perspektívák ilyetén váltakozása: "játék, / akár a hét fátyol tánca / mozdulat-tajték, amin a suttogás bont vitorlát". A test két különálló része pedig dialógust folytat egymással. "Valami mindig hozzád köt és elválaszt tőled. / Kicsapódom rajtad, visszatükrözlek", mondják vég nélkül egymásnak az alkotóelemek. Mert nem lehet eltűntetni, semmissé tenni a köztük lévő differenciát. A különbséget, a határt. Mert a jelenlét mindig át van hatolva, át van vágva. S a test-
