Milyen nap?
A napok észrevétlen összemosódtak. Ez a folytonos rohanás! - sóhajtott fel Rommel, és a vendéglői asztalok között elhaladva levert egy kenyereskosarat, üvegek csörömpöltek. Milyen nap van ma, jó ember? - hajolt elé egy ismeretlen, időben, térben elveszett öregember, és erre ő csak vállat vont, majd felborított egy pórázon ügető kutyát. Már nem csak a napok, az évek is egybefolytak. Volt ugyan egy alkalom, amikor elgondolta, megáll, megül egy ünnepet, de ahogy lelassított egy kisiklott villamos megállójában, és megkérdezte, mikorra várható az esemény, csodálkozva nevettek a szemébe: most múlt el éppen! Megöregedtem, mondta, amint egy munkások cipelte tükörbe ütközött. És hullt a földre csörömpölve és csilingelve az üvegcserép, tán már vagy száz éve rázták a ministránsok a csengettyűket azon a misén, ami ugyan a vége felé járt emberemlékezet óta, de abba még most sem maradt. Amerre járt, a sátrak, a kunyhók, a kőházak, és még a katedrálisok is összedőltek - felettébb kellemetlen, ha az ember nem ura lóbált karjainak, ha nem érzi, hol fér el válla, vagy hogy valami nálánál szélesebb van rajta általvetve, ha kíváncsi és rohan, csak úgy, egy úton, s nem lehet tudni, sejti-e hová, merre. Ami előtte állt, megjelenítésre teljességgel érdemtelen, mert bármi lehetett, bármilyen táj, bármely őserdő vagy szentély, mert akkor, ott senki sem tudhatta még, magára veszi-e majd a történet jegyét, amit pedig elhagyott, az rom volt, vadak menedéke, temető a sitt, a sittet felváltó tökéletesen kihalt sivatag alatt. A mondat folytatható volna olymód is, hogy a homok felett távoli kutyavonítást hajszolt végig a szellő, vonításnak azonban hangja se volt. Csupán - akárha az égből, - távoli hang ismételgetett egy kérdést. Milyen nap van ma, jó ember? Péntek, szombat, vasárnap? És megint hétfő. Így megy ez az idők kezdetétől. Kedd, és a fenyőgallyra billen a gyertya: várostűz. Szerda: az gyereksírással teli, konok és kegyetlen, felháborító és elviselhetetlen. A csütörtök felhőszakadás. De hogy is van az, miért hallgatnak a csecsemők? És földbe gyökerezett lábbal megtorpant Rommel. És zokogni kezdett teli szájjal, talán éppen emiatt a csend miatt, amelytől a fájdalom még erősebb, és még hangosabb lett benne. És tán soha többé nem tesz egy lépést, ha valaki épp akkor a hátának nem ütközik. Csodálkozva fordult felé: milyen különös ember. Lehet, mert olyan korú, mint ő, olyan alkatú is, de talán alacsonyabb, és amiben a legtökéletesebb ikre: halálosan fáradt. Nem vagy süket, szólt a furcsa ismeretlen, nem azért nem hallasz gyereksírást - mondta ruháját igazgatva. Nem sírnak, mert nincs rá okuk. Én utánad mindent összeraktam, a tükör cserepeit is. Ahogy lehulltak, abban a pillanatban. A katedrálisokét is. A nyomodban jártam, akár az árnyék. És ezért neked sem kell sírnod, semmi sem romlott el miattad. Rommel már nem sírt, csak szétrántotta arcát a néma görcs, az iszonyú grimasz: ha bajt sem okozott, semmi nyoma annak, hogy élt. Ahogy az enyémnek sem, aki csak helyreraktam. - mondta a másik fáradt férfi. Akkor hát nincs is mit helyrehoznom? - kérdezte Rommel. Egyetlen dolog romlott el végérvényesen. Az én életem, aki követtelek, összerakva azt, amit csak elsodortál és széttört. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha a saját utamon, és nem a te nyomodban járok. Mi lett volna veled, a világgal? Majd hosszas csend következett. Csak ültek magukba roskadva mint két elfásult emberalak, vagy mint két emberalakú farönk. Először a világ történetében nem rohantak. Nagy sokára szólalt csak meg Rommel. Milyen nap van ma, jó ember? Milyen nap lehet?
